magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gabnai Sándor: Kutavató


 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesekút. Ez a kút ott gubbasztott a kisbaconi ház udvarán, rozsdás láncain a napsugár pormacskákat táncoltatott, a vödre porosan prüszkölt, kőperemén pedig színesen lehullt falevél-szőnyeggel hancúrozott a pajkos őszi szél. A mesekút meg csak sóhajtozott, ábrándozott, régi idők csodaszép emlékein búslakodott.

A Kányádi Sándor és Lengyel László kezdeményezésére elindított Benedek Elek mesekút-mozgalom harmadik színhelyén: a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem Benedek Elek Tanítóképző Kar előtt Kányádi Sándor, Szála Erzsébet és Hegedűs Imre János– Édes, Istenem!  – motyogta magában – De rég is volt már az a jó világ, amikor Elek Apó megragadta a fényes vödrét, hogy aztán azt belemárthassa kristálytiszta vízébe. Onnan húzta ki a szebbnél-szebb ötleteket, mert az a víz telis-tele volt mesékkel. Ott kergetőztek az aranygyapjas kosok, ott hancúrozott Többsincs királyfi, Furulyás Palkó talpalávalót játszott, a talléros kalap illendően megemelődött, a Csali mese az okos lányt szédítette, a török basa meg hol a Világszép Nádszál kisasszonyt, hol meg a Hétszépségű Királykisaszszonyt csodálta. Istenem! Az volt aztán a jó világ, amikor az Apó lehuppant a kút mellé, a kerti székre a kerti asztal felé hajolva, és friss kútvizet szürcsölve csak úgy rótta a betűket, hogy aztán azokkal bejárják a kerek világot. És miközben a baconi házból kiszálló, hamuba sült pogácsa illatával keveredett a levegő, aközben csak mondták, csak mondták a meséket. A megtelő papírlapok felett így találkozhattak megannyi hőssel, Gyöngyvirág Palkóval, Béla kisasszonnyal, no meg Babszem Jankóval.

És ahogy így az emlékekbe feledkezett a kút, a messzi erdélyi szél magával hozta az Apó meleg hangját: „Mese, mese, fakakas / Bújj a lyukba, ott hallgass. / Kata, Kata két garas / Neked adom, csak hallgass” – „Mit búslakodsz, te kút! Bár belőled meséket nem húznak már elő, de távoli vidéken, valahol még a Lajtán innen más kutakat emelnek. Aprócska nebulók és őket okítók nevetve merítenek friss vízéből újabb meséket, ülnek le partjánál a padra, hogy beleharapjanak a feledhetetlen ízű, utcában készült túrós batyuba, almás rétesbe, a mai kor tán már hamuba se sült babos pogácsáiba.” „Mese, mese, mátka / Pillangó madárka, / Úri bunda, kopasz egér / Ugorjon a nyakadba” – kiáltotta el magát Apó, s akkorát ugrott örömében, hogy a még a távoli nyugati végen álló szobra is azon nyomban összerezzent.

Lám-lám, új helyeken túr a kurta farkú malac, Palkó mostanság errefele fújja-fújja szépen szóló furulyáját, máshol emelkedik – ha nem is új kandeláberként – égig a paszuly, valahol ott, ahol egykoron, Apó idejében Bünker János Rajnárd írogatott. Újabb mese-kutak épültek nem királyfik és herceg-úrfik, nem grófkisaszszonyok és királyleányok aranyaiból, de a mesék szerelmeseinek özvegyasszonyos két filléreiből. És a baconi kút mindjárt nem volt már olyan szomorú, mert tudta, vagy egy kistestvére távoli vidéken, messzi földeken, immár helyette is ontja a csodálatos meséket. Mert az „Öreg kandallóban a tűz most is pattog, / Lobognak a lángok, / Mesemondó esték, ti nem változátok.”

És mert a mesékből az élet vize árad. Olyannyi, hogy még a hatalmas Isten is úgy gondolta, hogy néha-néha biblikus mesevilágok legendáin és mítoszain át szólja az Ő igéit. Hogy meséljen a legnagyobb valóságról, aki magáról is azt mondta: „Ego eimi té alétheia – Én vagyok az igazság, a valóság”. Mert a mesékben néha sokkal több a valóság valódi tartalma, az igazi létnek a tündérvilágból áradó szeretete, mint a száraz földi életünkben. És ahogy a mesék a felnőttek szívből jövő ajándékai, úgy a belőlük sugárzott erő, hit és bátorság felfelé is mutat. Valahova, ami végképp kilép a mindennapok szürke világából, és ráhangolódik a rendkívülire, a csodálatosra, a mindenek-felettire.

E kút erre emlékeztessen minket, kedves Cimborák, vagyis hát kedves Testvéreim! Bujkáljon benne a hagyományőrzés, az égi-földi értékeink átmentése, a bizalom felvállalása és az örömszerzés. Bárcsak általa egész életünk és az azon túli lét is meséssé válna! Ezt a bűvöletet, ezt a bennünk mélyen örökké ott élő gyermeki hitet kívánom Mindannyiunknak, miközben megáldom ezt a Kutat az Atya, Fiú, Szentlélek nevében; hogy üdítse a megfáradt vándorokat, e parkot, hogy borítsa virágba a szívünket, és az ezek mellett élő örök gyerekeket, hogy (ahogy az Apó mondta): „a mesék világa, melyet bejártam, színekben pompázó világ” legyen számukra.

Koradélután aprócska amolyan Elek Após mese-parafrázis-mondást követően áldottam meg a kutat és mindazokat, akiknek a kar előtti park boldog életérzéseket kelt a szívében. E jubileumi ünnepség keretében a zászlószentelés előtt viszont hadd ne folytassam ezt a mesemondást, minthogy tudom, hogy még a mozifilmek esetében is az ikszedik folytatás legtöbbször már csak olcsó utánzata az elsőnek.

Helyette hadd idézzek valakit, egy másik nagy erdélyit, Tamási Áront. Teszem ezt úgy, hogy a lógón szereplő 150, 110 és 50 évek jelzése mellé odateszek most egy 80-ast. 80 esztendővel és egy hónappal ezelőtt a kisbaconi temetőben felavatták Benedek Elek új és immár méltó sírkövét, amely kapcsán Tamásiban a következő gondolatok születtek meg. Talán nem olcsó plagizálás, ha az áldó gondolatokat tőle citálom, és az egykori sírparti megemlékezéséből szemezgetek.

A Benedek Elek-emlékkonferencia szünetében az előadók egy csoportja: Hegedűs Imre János, Perjámosi Sándor, Szabó Zsolt, Kányádi Sándor és Szála Erzsébet„Vagy értitek talán ezt a jelt, amely mellett én olyan boldog állapotban ülök? Értitek ezt a sírhantot, amely a Gondviselés kegyelméből rakatott ide, ennek a kicsi székely falunak a temetőjébe? Értitek az édes Anyaföldnek ezt a friss domborodását, amely világít a mi éjszakánkban, ezt a lobogó zászlót, amelynek alatta egy egész napja ülök immár, virrasztván eme szent jel mellett egész éjszakának idején. Az igazság pedig az, hogy ez a sírhant minden feléje csődülő setétség dacára lángol. Tehát van okom örömben kiáltani fel: Csakugyan Jézus tanítványa volt! Nézzétek e sírt: ebben Benedek Elek fekszik.

De az én Benedek Elekem nincs a föld alatt, ő a föld felett van. A test eszköz volt nála is csupán, amely nyugodtan porrá lehet, mert elvégezte feladatát: világba trombitálta a szeretet igazságát, felemelte a föld fölé az örökké élő lelket. Eltűnt a délceg porhüvely, hogy ne zavarjon minket az igazság követésében. Az öröm sugara süvít fel a sírnál: Benedek Elek bejárhatta ennek az öbölnek minden vajúdó hullámmezejét, amíg mindenütt elhangzott a szava: ímé, így cselekedjetek az én népemért. Végigcsinálta az isteni játékot, jobban és igazabban, mint bárki. Hős volt, bátor és igaz: ennek a földnek szemünk előtti vértanúja, testvére a régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikesnek, Kőrösi Csomának, a keveseknek, az örökké élőknek. Istenem, olyan boldog vagyok, hogy ölelhettem, míg közöttünk járt; hogy nézhettem őt: a tiszta Férfiút, az útmutató nagy Fát, az Embert az embertelenségben, akinek a teste Igévé lett.”

Magyaráznom nem kell a mai is élő egykori emlékidézést, hanem megáldom velük, mintegy igével a kar zászlaját az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Legyen áldott e zászló, hogy a Tamási-gondolat fényében emlékeztessen minket Benedek Elek sírhantjára és lelki örökségére. Legyen áldott mindenki, aki e zászló alatt a benedeki, a mesésnél messze sugárzóbb fényt hordozza a világban, a nevelésben, az oktató munkában. Legyen áldott mindenki, aki e lobogó szellemiségével és lobogó szellemiséggel a szeretet igazságát közvetíti egyetemünkön, karunkon, akár nevelőként, akár neveltként, leendő nevelőként.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008