Művelődés

Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.

(Fekete István)

Elhagyva, mint madár az ágon

Ápolt erdőkről, finom levegőjű s friss növényzetű hegyvidéki városkákról regéltek a kezembe került régi képeslapok, miközben a rádióban a műfajokká nemesedett szemetelési szokásokról társalgott a műsorvezető a hallgatósággal. Arról vitatkoztak, összefügg-e a zenei ízlés a tisztasági igénnyel. Csodaszámba menően ellenvélemény nélkül fogalmazódott meg, hogy bizony egy dzsessz- vagy rockfesztivál után nem marad annyi limlom a helyszínen, mint amennyit a manelisták hánynak szét egyetlen délután a csórékolbászos, aranyláncos pikniken.

A betelefonálók közül többen hencegve ecsetelték: az ő gyermekeik nejlonzacskókkal megrakottan vonulnak ki mindig a zöldövezetbe, azokba gyűjtik össze a szabadtéri eszem-iszom maradékait, a flakonokkal, konzervdobozokkal, egyszer használatos mütyürökkel megtömött szatyrokat pedig, ha nincs a közelben kuka, egyszerűen hazaviszik, otthon dobják be a kosárba. Mindez azért történik így, hangsúlyozták, mert rendre, fegyelmezett magatartásra, civilizált viselkedésre nevelték őket a családban (az iskoláról, mint pozitív tényezőről, nem esett szó).

Volt, aki határozottan kijelentette: Románia Európa szemétládája. Ezzel valamennyien egyetértettek, kérdések, kételyek garmadát vetve fel viszont bennem. E tudathasadásos, ellentmondásos, tisztaságmániás állapotban ugyanis mélyen el kell gondolkodni azon, hogy akkor mégis honnan származik, miből fakad, kitől ered a földre takaróként rátelepedett rengeteg szenny, mocsok, vacak? Tán a minisztérium a hibás a felfordulásért? Vagy maga a miniszter úr, mert nem küld személyre szóló meghívót mindenik utcaseprőnek, szép szavakkal, finoman, alázatosan kérve meg ekként a társaságot, hogy szíveskedjenek egy picit takarítani is, ha kedvük lesz rá. Esetleg csupán a szociális segélyből élők nem teszik a dolgukat, mert beadták a felmondásukat?

Variálható tehát e téma, hisz bárkinek az oldaláról közelítjük meg, arra a következtetésre jutunk, hogy van egy gárda, amelyik pimaszul szemetel, és van egy másik társaság is, amelyik szemtelenül asszisztál az össznépi hulladékosításhoz. A jelenségre újabban az újságírók is felfigyeltek. Tudósításban olvastam, hogy az egyik bánsági folyóparton miccset sütő különítmény egyéneinek a szemét azért nem szúrta a mellettük tornyosuló szemét, mert az már ott leledzett, amikor kiértek a természet ölébe s letáboroztak. Erőteljesen fogadkoztak: a lomot nem ők tették oda. Aztán, hálistennek, jó étvággyal bekapták a gané tetején ropogósra sült húspogácsát...

Amint az előbbi eset is példázza, a higiénia terén már a harmadik világbeli országok szintjén sem állunk. Faluhelyen nincs köztisztasági vállalat, a városokban pedig csupán a főterek azon parcelláin locsolják a virágágyásokat, nyírják buzgón a füvet, ahová a külföldi delegációk és vendégfogadóik, a menedzserek, díszöltönyben korzózni mennek. Tisztségviselőék részéről a többi negyedet felfalhatja a kosz, benépesíthetik a falkába verődő éhes kóbor kutyák. Habként az kerülhet a tortára, hogy az egyre fényűzőbb centrumba a közeljövőben csak azt fogják beengedni, aki lepengeti a kapupénzt. Aki nem, az bújócskázhat majd a rendfenntartókkal, botorkálhat a záptojás szagú sikátorokban.

Bár ami a szabad- és ünnepnapokat, valamint azok mennyiségét, számát illeti mindenki (az is, aki adja, meg az is, aki kapja) nagyon korrekt ebben az országban, azt viszont még senki sem számolta ki, hány liter víz és hány watt villanyáram megy el évente csak arra, hogy a díszvendégek és házigazdáik, az ügyvivők tiszta lábbelivel kerüljenek ki a városnézéssel fűszerezett monoton üzleti megbeszélésből.

Az egyre jobban érzékelhető szemfényvesztés ellenére egyesek még hisznek a lakkcipős, palotás, limuzinos Münchausen báróknak. Újabban az történt, hogy a megyeházán valaki elszólta magát: jönni fognak a fapapucsos hollandok, akik majd kikotorják a Béga-csatornát. Ebből persze megint cikkek születtek, megható történelmi körítéssel, amelyekből megtudhattuk, mennyire szép volt az élet Temesváron úgy százötven évvel ezelőtt. Arra a kérdésre viszont nem kaptunk választ, honnan indultak el a flamandok, hisz az anyai fészekből elsőként kiszállt és felénk röpülő csoportjuk már tíz éve úton van, de még mindig nem ért ide. Pedig az akkori napilapok megírták: lesz Bégánk! Azóta a Sebes-Körös is felkerült a (fekete) listára, azzal az örömteli megjegyzéssel, hogy néhány év, évtized múlva vízen utazhatnak majd Magyarországra a nagyváradiak. Gondolom, ez a fajta fejlesztési terv is méreteket fog ölteni, megszédítve a Maros meg a Szamos mentén élőket, akik magukhoz térésükig egyébről sem fognak álmodozni, mint színes vitorlásokról és fehér sétahajókról.

A horgászok egyelőre nem vették a szívükre az újabb természetellenes bejelentést, és bár számos helyen már a fákat is kivágták mellőlük, naponta kivetik a horgot, amelyre hal ma már csak a (halas)tavakban akad. A magántulajdonban lévő halászbirodalmak megjelenése óta ugyanis lényegesen lecsökkentek a telepítések – nyilván rafinált üzleti megfontolásból. Ez a suttyomban zajló intézkedés a pecázókat különösebben nem érdekli, hisz ők inkább a csend, a nyugalom, az élénkítő levegő miatt járnak ki a partra. Mi több, most már a víz minőségével is nagyjából meg lehetnek elégedve (feltéve, hogy nem inni akarnak belőle), hisz amióta bezárták a gyárakat, sokkal áttetszőbbek a folyók, mint voltak a romániai ipar aranykorszakában.

Szabad élet, szabad madár

Újfent gyakran írnak arról a hazai újságok, hogy virágkorát kezdi élni a hazai faluturizmus, de legfőképp az egyre több margarétával felvirágoztatott vendégfogadók népes tábora. Van is ebben némi igazság, ám hamisság is, mert szívszorító élmény tud bizony lenni, amikor a természet lágy ölében arra ébred a szabadságra vágyó halandó, hogy oda a tere, hiába lép éhségsztrájkba a prefektúra előtt, bombázza beadványaival a sóhivatalt, küldözgeti ide-oda ezrével a kérvényeket és kap reájuk semmitmondó, félrevezető válaszokat, ha már nincsen, ahol érezze s élvezze az életet. Az elbagatellizált, elnevetgélt környezetszennyezés Románia legsúlyosabb jelenkori s jövőbeli problémája.

Azt hiszem sem az országban, sem külföldön nincsen még olyan utazási iroda, amely a Bánság Deltájába szervezne kirándulásokat. Nos, egyhamar nem is lesz. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kenézfalvi madárrezervátumból kilőtték a szárnyasokat, a mocsarak, a tavak, az erek helyét pedig a háztartási hulladék-gyűjteményből mesterségesen felépített faluvégi dombocska vette át. Ki más lenne ezért a hibás, ha nem a helyi lakosság, amelyik valójában nem helyi, s nem tudja, hogy a szemetet, az elhullt állattetemeket nem kell közszemlére tennie a Moºu háza mögé. Miattuk költöztek el a szomszédból a gémek: a besurranók ellopták tőlük a területet. Miattuk fordultunk mi is vissza üres élménytarisznyával az egykori lápos vidékről, ahonnan amúgy is kinéztek gyanakvó tekintetükkel az utcai lócákon üldögélő ex-parasztok. Első találkozásunk olyan volt, mint az utolsó. Még jó, hogy megmutatták, merre van a rezervátum, különben sosem találtuk volna meg.

Persze így sem mentünk sokra, csak át a hulladékhegyen, azaz a volt tavon, át a névtelen földműves bevetett parcelláján, át az árterületen, a nádas maradványán, a vonatsínen, a tisztáson, majd viszszatértünk a hegyhez, amely állattetemek, rothadó, romló, bomló paradicsomok, káposzták bűzével kalauzolt bennünket. Ez a táj talán védett valamelyik ósdi törvény alapján, ezért nem ártana átszövegezni, újrafogalmazni, alkalmazni a jogszabályt, összhangba hozni a jelen idővel. Vagy még inkább: mindezt fordítva elvégezni, az embert idomítani hozzá a természethez. Majd önmagához. Vagy elsősorban önmagához?

A helyreállításnak léteznek ugyan forgatókönyvei, ám rendezője s producere máig nem akadt.

Teljesen természetellenes az is, hogy a magyarországi madárrezervátumokról és egyéb természetvédelmi területekről szóló híradások ahelyett, hogy felvidítanának, elkeserítenek. Hisz valahányszor újabb külföldi csodákról, fejlesztésekről értesülök, annyiszor döbbenek rá, mennyire messze vagyunk mi még attól, hogy erdei iskoláink legyenek, hogy a kirándulók ne hagyjanak maguk után disznóólt, és hogy a fenyvesek közé autókkal, motordinókkal érkezők ne miccssütéssel, dobhártyákat kiverő balkáni rétegzenével, identitászavarban szenvedő rockerek lakodalmasaival rondítsák el már reggel a napot, no meg a jókedvet. Rendkívül távol vagyunk mi még attól a mentalitástól, amely imperatívuszként fogadja el, hogy az erdőben vagy a tó partján fesztiválozó baráti társaság legyen a lenézett és a kinézett, nem pedig az, aki csendre, rendre inti őket.

Gyakran elgondolkodtam azon is, hogy pénzbírságok kivetésével, forgalomkorlátozással rá lehetne-e szoktatni a jó modorra, a szófogadásra az illetlenkedőket? Egyesek azt állítják, a nyugati világban a mai napig a tetemes bírságok tartják kordában a garázdálkodókat. Mások a hatékony környezetvédelmi oktatásra esküsznek. Ennek az elméletnek a részeként, mégis harmadik, meghatározó tényezőként jelennek meg a civil szervezetek, amelyek kellemes időtöltést biztosító programjaikkal, az egyén felé bizalommal közelítő, őt feladatokkal ellátó, elhalmozó s ezáltal a világban neki jelentőséget tulajdonító tevékenységeikkel mindennél hatékonyabban működhetnek.

A jóvátételt annak elismerésével kellene tehát kezdeni, hogy még nincsenek efféle eredményeket felmutatni képes csoportosulásaink. Amink van, az legfeljebb régi ismerősök zárt köre, amely nem ad a médiában való jelenlétre. Vagy azért nem, mert nem csinál semmi olyat, amiről érdemes beszélnie másoknak, vagy ezért nem, mert elnöksége foggal-körömmel ragaszkodik pozíciójához, és azt tartja, hogy a nyilvánosság csak púp lenne a hátán, egyfajta kihívás. Akadnak, akik csak azért hallgatnak, mert félnek a laikusoktól, akikről úgy vélik, amatőrizmusuk okán nem állnák meg helyüket az egyesületben, ügyetlenkedésükkel pedig csak összezavarnák a tapasztalattal és tudással már elegendő mennyiségben felszereltek munkáját. A szaknyelvről áttérni a hétköznapi, sallang- és szlengmentes igéhez pedig igazán nehéz gyakorlat...

A Temesközt egykoron uraló, veszedelmeket rejtő, de egyben védelmet is nyújtó mocsárvilágból mára már alig maradt valami, csak Temesmurány (ma Murani) és Temeskenéz (ma Satchinez) határában tűnik fel foltokban egy-egy csonka nádas, talpalatnyi ingovány vagy láp, amely 1942 óta védett terület. Kuhn Lajos, Dionisie Linþia és Emil Nadra ornitológusok állhatatos közbenjárásának köszönhetően ez a védettség olyan időszakokban is érvényesült, amikor erre alig juttattak pénzt a pártmuftik.

A hivatalos természettudományi közlemények szerint a 104 hektáros bánsági Deltát három patak által táplált tó, néhány árterület és sziget alkotja, ezek szövevényét pedig sűrű nádas fogja össze. Amúgy valóságos madárparadicsom: határai között megtalálható a kis- és nagykócsag, a sárga gém, a kis kormorán, a gázlómadár, a bölömbika, a búbos vöcsök, a függőcinege s számos kevésbé híres gém, a ragadozók közül a vörös meg az éjjeli vércse, a sólyom, a fülesbagoly és a kuvik. Összesen öt állandó lakó, ötvenöt nyári vendég, tizenhét telelő, valamint harminchat átkelő madárfaj talál benne menedéket. Noha 2008 nyarán Temeskenéz határában a felsorolt élőlények közül túl sok nem került a szemünk elé, az adatok helyességében és az adatközlők őszinteségében nincs miért kételkednünk.

Amiként abban sem, hogy a mindent túlélt hajdani ősmocsárt szinte megsemmisítette a kommunista önkényuralmi rendszer. Központi utasításra ugyanis szántófölddé kellett változtatni a víziszárnyas-rezervátumot, ezért a helyi elvtársak hatalmas vízelvezető csatornákat ásattak a tocsogók kiszárítására. Igyekezetük azonban nem ért fel egy varázslattal, mert a több évszázadig víz áztatta, gyenge minőségű réti talaj nem adta meg magát: továbbra is alkalmatlan maradt a kultúrnövények termesztésére. Persze mindenki tudta, hogy így fog ez történni. Az érintettek azt is sejtették, hogy a munkálatok irányítására kinevezett, kényszerített mérnök urak lelépnek majd a sáros, kellemetlen terepről, a csatornázás okozta kár viszont ott fog maradni évtizedekig. Arra viszont kevesen számítottak, hogy a baj kiteljesedik. De kiteljesedett, megkétszereződött, megháromszorozódott, mert az igazi pusztítás csak ezután kezdődött. A magára hagyott, megsebzett madárparadicsomból ugyanis a szemfülesek, a szégyentelenek azt vitték el, amire éppen szükségük volt (vagy nem is volt): ki lápot, ki fát, ki vastagabb törzsű cserjét, fészket, víziállatot, szárnyast, miegyebet.

Ennek az áldatlan állapotnak a felszámolására adott pénzt évekkel ezelőtt az Európai Unió környezetvédelmi hivatala. A kiutalt 243 ezer euróból kellett volna helyreállítani a láp vízellátó rendszerét, létrehozni a rezervátum adminisztratív központját, megszervezni a felügyeletet, és nem utolsó sorban az európai normákhoz igazítani a létesítmény jogi státusát.

Nem azé a madár, aki elszalasztja

A Vingától Kisbecskerekig, sőt azon túlra is kinyúló ingoványos, dágványos vidéken hajdanán ahhoz hasonló élet zajlott, csak valamivel szerényebb formában, szűkebb keretek között, mint a Duna-Deltában. A temérdek vízimadár rengeteg helyi és városi vadászt vonzott ide, a romlatlan vadvizek határolta házakban lakók zöme pedig a természet kínálta lehetőségekhez szabta, idomította mindennapjait, hagyományait, egész viselkedésmódját és életvitelét. Halászott, többnyire hálóval, kosarakkal, a száraz nyarakon megerelte a környező tavacskákat, hogy kézzel foghassa ki a mederből a halakat, amiket általában a vasútállomáson potom áron értékesített, esetleg a nagyvárosi vendéglők konyhájára szállított. A napszítta bőrű, mocsárszagú csíkászok varsákat helyeztek el a sodrásokban, a nádi csapásokban és nádszegélyekben. Amúgy megrögzött mocsárjárók hírében álltak, akik a halért kapott pénzt sokszor italra költötték, gyakran éjszakáztak a nádas egy-egy szigetén, a meleg hamuban meghempergetett csíkhalakat pedig nyárson, ropogósra sütve fogyasztották.

A horgászatban részt nem vevő falubeliek vízigényes zöldségek termesztésével foglalkoztak. Az ingoványból felszabadult fekete, porhanyós földön főként szervián paprikát, padlizsánt és paradicsomot termesztettek. Mások a nádat vágták, kévélték, fonták, hasznosították, a későbbiekben, tavasszal, pedig már csak égették, jóvátehetetlen természeti, ökológiai káoszt okozva ezzel. Akárcsak a tojásgyűjtés, a fészekfosztogatás, a gémfiókák begyűjtése s disznók elé vetése, ez a manőver is kellemetlenül érintette a nádasban élő s fészkelő madarakat, kiváltva a vegyes gémtelep évenkénti költözését. A madárparadicsom elnéptelenedésének tehát számos előzménye van, leépülése nem meglepetésszerű.

A halászok ma már nem a rezervátum területére járnak ki, hanem a közeli, sekélyvizű s mesterséges víztározóhoz, ahová olasz és más nemzetiségű, idegen állampolgárságú bérvadászok is gyakran ellátogatnak. A baj az, hogy az etikátlanul össze-vissza lövöldözők nem kímélik a védett területeket, jóllehet az állandó vízingadozás miatt a nyílt vízfelületeket benőtte a növényzet, ami miatt a vadrucák a szomszédos zsombékos, kákás réteket részesítik előnyben. A fácánfelhozatal is annyira jelentéktelen már, hogy egy-egy példányért a felelőtlenül célozgatók sem fáradoznak.

Temeskenézen mindenesetre elszomorító természeti jelenségek mentek és mennek végbe. Az ősmocsarat övező földeken és falvakban ugyanis az 1970-es évek végén még voltak ártézi kutak, mi több, a tájvédelmi körzetnek is megvoltak a saját forrásai, a melegvizűek is, amelyeknek tulajdoníthatóan egyes részeken a mocsár sosem fagyott be, a kisvöcskök, guvatok és bölömbikák itt tölthették a telet, nem kellett melegebb éghajlatra vándorolniuk. A kőolajtartalékok felszínre hozása azonban előbbre valónak bizonyult minden egyébnél, így a víznél is, a keresőfúrások a tartalék talajvizek szétfolyását, nyomáscsökkenését eredményezték. Temeskenézen és Baracházán (Bãrãteaz) ivóvíz ma szivattyús kútból és falusi boltból szerezhető.

A térséget ért negatív tényezők sorában Kiss András doktor szerint a mocsári életközösség (biocönózis) normális szint alá apadása sorsdöntő volt, és azt a nagyarányú csatornázási és területkiszárítási munkálatok váltottak ki. Mindez abban az időszakban történt, amikor a nyugati világ alkalmazni kezdte az 1972. évi Ramsari Egyezmény azon ajánlásait, amelyek a vizes övezetek védelmére, az ősmocsarak újratöltésére, esztétikai, biológiai és tudományos újraértékelésére vonatkoznak. Máig kevés adat áll a rendelkezésünkre a tekintetben, milyen táplálkozási láncok szűntek meg, milyen életközösségek bomlottak fel, mennyire módosult a növény- és állatvilág, a tájkép, és az sem tisztázott, hogy a megváltozott méretű, arányú összetevők jelenleg mely fajok, alfajok, egyedek bioökológiai igényeit képesek kielégíteni. Célnak, motivációnak könyvelendő el tehát a védelmi intézkedés, a romlási folyamat megfékezése, a fejlődési fázisok, szukcessziók alapos megismerése, a bonyolult kölcsönhatásrendszer feltérképezése.

Bagoly is azt gondolja, sólyom az ő fia

Maga a horgászturizmus is felbecsülhetetlen károkat okozhat, hisz, mint már említettem, a vízpart nyugalmát kereső emberek sok esetben rengeteg szemetet hagynak maguk után, és hogy ülőhelyük kényelmes legyen, kiirtják a vízparti növényzetet. Nem ritka jelenség például, hogy a szakadó partfalakban kialakult partifecske-telepek közepébe ásnak lépcsőket, kiülő teraszokat maguknak a pecázók. A csónakokkal közlekedők sem tétlenkednek: halzsákmány reményében olyan territóriumokra is behajóznak, ahol ritka hínárnövények összefüggő állománya található, helyváltoztatásukkal, mozgásukkal pedig épp ezt az egyedi, különleges telepet sérthetik meg – akár végzetesen.

A vízparton felejtett kacathalom természetesen bekerülhet a folyóba, s így távolabbi részek szenynyezését is kiválthatja. Számos esetben a tavaszi árvizek mossák el, tolják arrébb, taszítják távolabb, egészen a sűrű, zavartalan és áthatolhatatlan hullámtéri erdőkig az illegálisan kialakított vagy felelőtlenül hátrahagyott hulladékkupacokat. És bár figyelmünket elsősorban a felszínen úszó könnyű, műanyagból készült palackok ragadják meg, meggyőződésünk: az aljzaton sincs minden a legnagyobb rendben. Hogy mennyire nagy bajban vagyunk, az a duzzasztóknál tapasztalható meg leginkább, ott torlódik ugyanis fel mindaz, aminek nem lenne helye a vízben. E fölöslegtől a zsilipek megnyitásával szoktak megszabadulni a hatóságiak. A többitől a civil szervezetek segedelmével, utóbbiak ugyanis önkéntesek bevonásával tüntetik el a széthajigált környezetszennyező hulladék egy részét. A hazai szemétözön azonban nem pusztítható ekként el, hiába az önzetlen jóindulat, erőbedobás: a nonprofit mentőakciók és pártfüggetlen tevékenységek Romániában csak áthidaló megoldást jelentenek. Mindenekfölött felháborító, hogy a közintézmények és vezetőik iskolásokkal, gyermekekkel végeztetik el azt, amit nekik kellene levezényelni, fizetett közalkalmazottakkal, munkásokkal elvégeztetni.

Az előbbiekben eleget ostorozott horgászok mellett a víz minőségét a vadászok is ronthatják. Jóllehet a vadrécék kilövése ma már többnyire ellenőrzötten, a természetvédelmi előírások betartásával zajlik, előfordul, hogy védett madárfajok is terítékre kerülnek. Gondot azonban nem csak a zsákmány okoz, hanem a célt tévesztett ólomsörét is, hisz az a vízbe hullva a meder aljáról táplálkozó récefaj elhullását eredményezheti. Az üres töltényhüvelyek fém és műanyag összetevője ráadásul a vizet is szennyezi. Ezeknek a következménynek a semmibe vétele a vadászati kultúra hiányosságát jelzi.

Amint azt bizonyos törvényhozók is megmondták, megírták, meg kell találni annak a módját, hogy a fiatalok óvodáskoruktól kezdve szippanthassák magukba azokat az élményeket, amelyek az embernek a természeti környezethez való viszonyát, értékrendjét és magatartását alapvetően meghatározzák. Ezért hát minden olyan ifjúsági és felnőtt korú mozgalmat, alakulatot, szövetséget támogatni, formálni kell, amelyek alkalmasak arra, hogy általuk közelebb kerülhessünk az élővilághoz. A cserkészet, a hegymászás, a barlangászat, a tájfutás felbecsülhetetlenül hasznos lehet ilyen értelemben.

Az ügy előmeneteléért fontos lenne, hogy a flóra és a fauna védelmében az emberek éljenek jogaikkal, többek között a közösségi kereset indításának a jogával, és mind egyénileg, mind az e célra alakult egyesületek révén, azaz csoportosan lépjenek fel, hallgatóság előtt, nyilvánosan felszólalva jelezzék, hol a hiba, mit szükséges kiigazítani. Ahhoz viszont, hogy való legyen a társadalmi részvétel, és legalább a természetpolitika alapelveiben, alapértékeiben jusson konszenzusra a választó s a választott, az obligát feladat-teljesítések mellett, de nem mellékesen, a társadalmi szervezetek, a tudomány és az állami-kormányzati szféra képviselői közötti folyamatos párbeszédnek is meg kéne valósulnia. Az ilyen értelemben vett társadalmi ellenőrzés ugyanis elősegítené az ökológia hatékonyságát, megóvná, konzerválná egy ideig a planétát.

Márpedig egy akkurátus tartósítás, beható méregtelenítés és ráncba szedés igazán ránk férne, hisz az érát alaposan megkergettük, a hajszától pedig nyűgösek lettünk. Oda jutottunk (vagyis elértük!), hogy mind Erdélyben, illetve a Partiumban, mind Magyarországon már csak néhány magángazdaságban tartanak, nevelnek bivalyt, noha valamikor a Kárpát-medencei magyarság kedvelt állata volt (a történelmi Magyarországon ugyanabban az időszakban megközelítőleg 150 ezer példány élt), tejét és húsát egyaránt fogyasztották, vastag bőréből talpbőrt, hámot, gyeplőt készítettek. Kedvelték, mert még a szürke marhánál is igénytelenebb, a kákát, a nádat és a mocsári füveket is megeszi, igavonó ereje pedig sokkal nagyobb a szarvasmarháénál.

A tájvédelmi körzeteket (és ezen belül egy bizonyosat kiváltképp) elemző témánkat nézve a magyar paraszt által kedvezményezett lábasjószág azért jöhetett szóba, mert főként ott tenyésztették, ahol sok volt a vizes-lápos terület. A bivalyok ugyanis nem tudnak ellenállni a víznek, a dagonyázásnak, és mivel előszeretettel fogyasztják, eszik a mocsári növényeket, az ember számára elérhetetlen, megközelíthetetlen földeket is rendben tartják. E tulajdonságuk valójában pótolhatatlan, hisz az efféle, fifikás tájakra egyéb állatok nem igazán engedhetők be. A területi igazgatóságokkal kommunikáló szaktárcák, és a szaktárcákkal érintkező egyes kormányok azonban nem tartanak felvilágosítást erről a lehetőségről, és támogatást sem adnak annak, aki belevágna a kihalt tradíciók újjáélesztésébe. Elvégre megfogyatkozott a láp, keményedik, edződik a talaj, minek akkor ide bivaly? – érvel a modern agrárkommandós.

Az előbbiekben említett területfelosztást egyébként külföldön arra használják, hogy a vizes élőhelyek felfrissüljenek, megfiatalodjanak. Először is felszabadítják a mintaterület árterét, majd a kivágott növényt biomassza-alapanyagként erőművekbe szállítják, a megtisztított parcellákra pedig új, honos fűzet telepítenek, amely a jövőben szintén energianövényként tesz majd jó szolgálatot. Arról, hogy a gyalogakác-rengeteg ne terjedjen tovább, az eredeti élőhelyükre visszaköltöztetett, visszatelepített bivalyok gondoskodnak. Ők az puszta ottlétükkel tartják fenn a területet.

Ilyen egyszerű.

A kihullott könny megbosszulja

magát azon, aki okozta.

(Jókai Mór)

Ha a Sebes-Köröst a beton közé szorított, kontrollált temesvári Bégához teszik majd hasonlóvá, vagyis csatornává alakítják, meg fog szűnni folyónak lenni. Vize semmire sem lesz már jó, színeváltozása láttán a horgászok legyintve mondanak majd le életük legemlékezetesebb fogásáról, partján kiszáradnak a szmogevő, füstfaló erdők, a szépségekből táplálkozni akaró gyermekek pedig az esti meséből fognak értesülni (ha egyáltalán fognak) a folyó legendás élővilágáról.

Aki járt Hollandiában, az tudja, hogy az ottani folyóparti városok lényegesen különböznek az összes többitől. A rotterdami például a világ egyik legnagyobb forgalmú kikötője, tengeri és folyóvízi hajók fogadására egyaránt alkalmas, állomásairól az áru a Rajnán, majd számos, csatornává alacsonyított folyón át jut el a kontinens belsejébe. Minden előnye, alkalmassága dacára kiválóan szemlélteti viszont azt, hogy Európa úgymond fejlett vidékein, a civilizált nyugati világban szinte már nincsen természetes folyó, az európai embernek pedig fogalma sincs arról, milyen az, amikor a folyam kanyarog, zátonyokat és szigeteket épít, formálja a medrét.

A folyóvízi hajózás más európai országokban is népszerű módja a termékek olcsó, környezetbarát szállításának, célba juttatásának. Az eljárás azonban korántsem annyira csodálatos, mint amilyennek tűnik, egyes tervek szerint ugyanis a közeljövőben a Rajnán közlekedő hajók igényei lesznek a mérvadók, ezekhez igazítják, idomítják majd a vele mesterséges kapcsolatban álló folyókat. Az elképzelés elméletileg, műszakilag biztosan zseniális, de picit sem természetbarát. A projekt a folyami hajózást bővítené, de nem veszi figyelembe, hogy a folyók és azok árterei nem műszaki létesítmények, hanem az életet adó természet ütőerei. A befektetésnek emiatt akadnak ellenzői, jóllehet, a Rajna Európa legforgalmasabb, legkifizetődőbb vízi útja. Németországban és a Benelux-államokban óriási gazdasági körzeteket köt össze, kapcsolatot létesít a tengerrel. A rajta végbemenő hatalmas közlekedés megszervezése, kiszolgálása végett a folyó számottevő változáson ment át az elmúlt évtizedekben. Van, aki ezt fejlődésként értelmezi, mások viszont úgy vélik, a Rajna már nem nevezhető folyónak, hisz csupán egy halott kanális. Vízihulla. Néhányan afelől is meg vannak győződve, hogy a Duna is könnyen a Rajna sorsára juthat.

Az úszó madár nyomán fénybarázda támad

Az Európai Unió TEN-T néven hirdette meg azt a programot, amely a szállítási útvonalak bővítésével, hatékonyabbá tételével foglalkozik. Ennek keretén belül tervezik a földrészt északnyugat-délkelet irányban átszelő Duna–Majna–Rajna vízi út fejlesztését, de a Duna hajózhatóságának a javítását is. Az ötlet, amely arra irányul, hogy a Fekete-tengert és az Északi-tengert Európa folyóinak segítségével kössék össze, nem rossz, vallják a szakértők, ám a diagnózis felállításához érdemes pontosan megvizsgálni a részleteket.

A Duna tíz országot köt össze, számtalan mellékfolyó táplálja, és sok helyen az ökológiai folyosó szerepét tölti be. Partján ártéri erdőrengetegek és kiterjedt mellékágak váltják egymást, amelyek a korábbi évszázadokban páratlan madárvilágnak adtak otthont, bölcsői voltak a bőséges halállománynak. A folyószabályozások számos ilyen szakaszt semmisítettek meg, a városok egyre több szennyező anyaggal terhelték meg a vizet, és nőtt a Dunán közlekedő hajók száma is.

A Kárpát-medencébe érve a Duna lelassul: hordalékait lerakva, földnyelveket, kavicspadokat építve terül szét a vidéken, éltető vízzel látva el az ivóvízként is szolgáló felszín alatti vízkészleteket. Szintje évszakonként változik, és előfordul, hogy az alacsony vízállás miatt hajózásra csak korlátozott mértékben alkalmas.

A hajóút fejlesztését célzó tervek azonban átlépnek e természeti adottságokon. Készítőik azt akarják általuk elérni, hogy az év döntő hányadában nagy teherbírású hajók is úszhassanak a Dunán. Az ehhez szükséges vízmélység és víziút-szélesség elérését többek között a mellékágak elzárásával, a folyó medrének gyakori kotrásával képzelik el. A procedúra befejezése után a Duna ugyan szálegyenes és maximálisan hajózható lesz, ám a Rajnához hasonlóan élettelen csatornává silányul.

Pedig a Dunát kímélni kéne, hisz ősidők óta számos olyan szolgáltatást köszönhetünk neki, amit manapság ökológiainak neveznek egyesek. Óvnunk, őriznünk kellene a Bégát meg a Sebes-Köröst is, mert vizük egyelőre alkalmas a horgászatra, nyugodt öbleik a hétvégi kirándulásokra; a városokat érintő partszakaszaikon sétányok, sportlétesítmények sorakoznak. A jelentős vízszennyezések ellenére e folyók még képesek kitisztulni, folttalanná válni, otthont adni az ártéri erdőkben burjánzó növény- és állatvilágnak, így aránylag egészséges ivóvizet biztosítanak a puszták lakóinak, az alföldieknek. Ezek olyan javak, ajándékok, amelyeket nem szabad feláldozni a hajózás korszerűsítéséért, mert a természet megbosszulja a fejetlen, esztelen beavatkozást. Inkább a vízi szállítást kellene a folyókhoz igazítani, mintsem a folyókat a száguldozó járművekhez.

Javulás e téren a szárazföldi infrastruktúra, logisztika fejlesztése révén is elérhető. A nemzetközi természetvédő szervezet (WWF) ajánlása szerint a belvízi hajózás tökéletesítésének a valódi piaci igényeket kell követnie úgy, hogy az ne kizárólag a tranzitforgalom követelményeinek feleljen meg. A döntéshozatal és a beruházás megkezdése előtt mindenképp megvizsgálandó, milyen hajótípusok sértenék a legkevésbé a folyó életét. A WWF előírja: minden beavatkozást részletes környezeti hatásvizsgálatnak kell megelőznie. Ez az a javaslat, amit nálunk soha senki nem fog betartani.

Aggott sólyom vedlett szárnnyal

Csak a szomszéd fáig szárnyal

(Tompa Mihály)

Az automatizált, iparosított ember különféle tevékenységei miatt pusztuló természeti környezetünkben egyre nagyobb értéket képviselnek az érintetlen és a kevésbé háborított élőhelyek. Ezek fenntartása, jellegük megőrzése viszont körültekintően megtervezett és kivitelezett kezelési munkákat, gyógykúrákat igényel.

Értékes élőhelyek – furcsa módon – a motorizált ember építő munkája nyomán is keletkezhetnek, mivel a flóra s a fauna a mesterségesen kialakított területeken is élettérre talál, így a halastavakban, csatornapartokon, valamint az árvízvédelmi töltések építése során keletkezett kubikgödrökben. Ma már a Béga is szinte teljes hosszában ilyen, úgymond mesterséges alkotás, mégis jelentős vizes élőhelyként tartjuk számon. Ennek egyik oka, hogy a Dél-Alföld egykoron kiterjedt mocsarai zömükben elpusztultak, lecsapolás áldozatává váltak, az eltűnt vízi világ pedig az ember által kialakított halastavak körül, a rizsföldeken, víztározókban lelt menedékre. Gazdag vegetációjával, madár- és halbőségével, a gémtelepek zajával a vidéki Béga vidéke is az eltűnt Bánságot idézi, ezért megóvása s bölcs hasznosítása a hivatásos természetvédőknek éppúgy kiemelkedő feladata, mint a lakosság többi részének és a hatóságoknak.

A hatalmas lápos, ingoványos alföldi táj már eleve mozaikosan tagolt volt, a települések színtereivé ezért az árterek és az árvízmentes hátak váltak. A természettel harmóniában élő, ártéri gazdálkodást folytató ember ezt a tájadottságot használta ki. A folyókból ki- és visszaáramló víz energiájával például a kezdetektől vízimalmokat működtetett, az egymással összeköttetésben álló patakocskákat és tavakat pedig a közlekedés, terményszállítás útvonalaivá változtatta. A folyami árterek a 19. század közepéig az alföldi gyümölcstermesztésnek (főként az almának és a szilvának) is a legfőbb területei voltak, de ugyanitt árut is produkálhatott a helybeli, hisz a nád- és fakitermelés, a vályogvetés, no meg a zsákmányoló tevékenység nem csupán a lokális szükségleteket elégítette ki, hanem annál valamivel többre volt elegendő.

Napjainkra természetesen megváltozott a „mezei” ember életvitele, megélhetési módja, létfenntartási stratégiája, a mocsarak felszívódása után ugyanis az önfenntartás is történelmi fogalommá vált. A külső gazdasági érdekektől függő vidéken új módszerekre lenne szükség, olyanfélékre, amelyek visszavezetnek az elfeledett tudáshoz, az egykori bölcs területhasználathoz, ám úgy, hogy a korszerű eljárások a meglévő erőforrásokhoz alkalmazkodjanak és működjenek együtt a tájjal. Ennek a kölcsönösségnek a testhez álló, szelíd, humánus turizmus lehetne az eszköze.