magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Pillich László: Észak dél ellen. Húsz éve alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács


   A Szabadságunk már néhány napja a miénk. Ebben a jelentős kisebbségi forgatagban megjelent az értelmiség hitvallása, a Hívó szó is! Talán éppen akkor történt, hogy a kapunál becsengetett Balogh Andriska (a Balogh Ferke fia, Balogh Edgár unokája a szomszédból). Edgár bátyám küldte őt hozzám, hogy megkérdezze, esetleg a Hívó szó nyomán jelentős értelmiségi eseményt tartanának, és bent, a Szabadság szerkesztőségében tudnék-e egy tágas helyiséget biztosítani?

   Aztán a lelkes unoka még a kolozsvári fiatalokat is oda szeretné csődíteni, akik egy magyar ifjúsági szervezet létrehozásán gondolkoznak.

   Természetesen Orbán Ferivel örömmel ajánlottuk fel legtágasabb termünket, a gazdasági rovatét, a fiataloknak pedig, ha netán túl sokan lesznek, akkor helyszűke miatt, kinn az udvarban lesz hely. Így legalább az elkínzott magyar értelmiségnek örömmel biztosítottunk saját teret! Vasárnap délelőtt, a rémhírgyártó első vasárnapon a meghívottak a kijelölt teremben lassanként nagy izgatottan elkezdtek érkezni.

   Néztem a lelkesedő arcokat. Mintha éreznék a hatalmas, rájuk zúduló felelősséget. Zsúfolásig megtelt a terem, és az udvar is tömve volt a lelkes fiatalokkal. Amikor aggódva kipillantottam, mondhatni elállt a lélegzetem! Legalább hetvenen-százan voltak a fiatalok. A lelkem, bizony, alaposan elszorult! Közöttünk lázasan terjengett a sok elterelő hazugság. Például valaki már kora reggel olyan rémhíreket terjesztett, hogy Gyaluban megmérgezték az ivóvizünket! Istenem! Mi lesz, ha ezek a bujkáló, arctalan szekus bandák valahonnan álnokul egy kézigránátot hajítanak a fiatalok közé?

A fiatalokat nagy nehezen betereltem a László Frici sport rovatának otthont adó irodába, hogy védve legyenek, így megkezdődött a MADISZ alakuló gyűlése.

   Hátul a meghurcolt lelkű értelmiségiek lázasan szervezték a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsunkat. Eközben ráadásul Orbán Feri a beígért vezércikkemért gyötört! Azt sem tudtam, hova kapjak. Mindenesetre akkor felemelő érzés kerített hatalmába, hogy amikor a magyarság megvalósítja nagy álmait, hasznos tudok lenni! Amikor kattogó írógépemen épp a legfrissebb vezércikkemet írtam, kintről hallom a Szabó Zsolt érces, jól ismert hangját, izgatottan pont engem keresett.

   – Gyere hamar – mondta –, a gyűlésben téged várnak!

   Nagy sietve benyitottam a terembe. Valaki (sajnos húsz év múlva már nem emlékszem biztosan, talán az ülést vezető Benkő Samu?) barátságosan, meleg, emberi hangon felém szólt:

   – Gyere, Laci – mondta ünnepélyesen –, ebben a teremben a magyar értelmiség megalakította a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsot. És az egyesületbe szeretnénk vezetőt választani. Erre a tisztelt egybegyűltek azt javasolták, hogy legyen egy elnök és egy titkár. Elnöknek Kántor Lajost javasoltunk, ügyvezető titkárnak téged. Az összegyűltek szeretnék megtudni, hogy elfogadod-e a jelölésed?

   Dobogó szívvel elfogadtam. Aztán közfelkiáltással Lajos után engem is megválasztottak, titkárnak! Ha belegondolok, a váratlan ajándékot elég szorongva vállaltam, éreztem a megtisztelő felkérés valós súlyát! A felajzott történelmi események idején a magyarságtól soha ilyen rangos elismerést nem kaptam! Aztán a gyűlésteremből hirtelen meghallottam a telefonunk követelő csengetését. Hanem, amikor végignyargalásztam a sötét folyosón, ez az én, nemrég kapott elismerésem, szivárvány szappanbuborékom sajnos egy hoppra szanaszét pukkadt! Ugyanis egyik fellelkesült olvasónk irigykedő hanggal belecsörtetett felbuzdult lelki világomba:

   – Mi van, uraim! – röfögött a kagylóba. – Maguknál, ott bent a híres Szabadságnál már megint bolsik gyülekeznek? A szocdemeket tüntetőleg megint kifelejtették?

   Be sem mutatkozott ez az „értelmiségi” mégis beletérdelt a lelki világomba. Hirtelen rádöbbentem, hogy ebben a kemény életünkben a jóindulatú emberek között mindig akadnak megbékélt egyesek és számon kérő kettesek. Továbbá az újjá formálódó kegyetlen életünkben mindig akadnak, akik kint maradtak, és akik nagy bolondul bejutottak! Otthon Édesapámnak elmeséltem, hogy mik vannak, s ő, akit az életében sokszor becsaptak, szerényen, szomorúan megjegyezte:

– Fiam! Ha már bekerültél ebbe a forgószélbe, jól jegyezd meg: a gonosz emberek irigykedései mindennaposak lesznek ezen túl, csak győzzed elviselni!

   A lényeg az, hogy közben a szerkesztői folyosó mindkét oldalán, lázasan folyt a parttalan (jövő hozó) szervezkedésünk. És hirtelen betévedt egy agonizált, aljas vérfagyasztó hírverése! Egy hírhozónk véletlenül botlott be a rémhírrel: a szamosfalvi kaszárnyából a hadsereg elindult! A feleki oldalon ejtőernyős légideszant alakulatot dobtak le. Így! Aztán a fellelkesült fiatalok egy szempillantás alatt szétrebbentek. De még a Demokrata Tanács is, ki-ki a maga rendjén, dolguk végeztében, boldogan hazament. Ebédre. Én pedig a kapott titulussal ott maradtam. A Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsot viszont itt, Kolozsváron, sajnos soha nem tudtunk rangos szervezetté, intézménnyé fejleszteni. De Láthatatlan Intézményi Hivatalként véleményem szerint mégis szépen, észrevétlenül, tudat alatt beépült a népes kolozsvári magyar közösségünkbe.

   A legelső szervezési aktusunk az volt, amikor Kötő József színigazgató felajánlotta, hogy a tanács önszervező tevékenységeit folytassuk a sajátunkban, a Magyar Színházban. Ennek az értékes felajánlásnak köszönhető, hogy tanácsunknak – szervezett tevékenységével, a többségi románok mellett –, sikerült elérnie a magyarság fővárosának megfelelő súlyát; mindnyájan úgy fogadták, hogy többé-kevésbé sikerült elérni az egyik legjelentősebb politikai eredményünket. A Demokrata Tanácsban csak úgy áramlottak a döntéseink. Közöttünk akkoriban, úgy neveztünk ezt, hogy a fal melletti rögtönzött döntéseink... Mert amolyan tűzoltó jellegű döntések voltak. Ha olykor felmerül egy létfontosságú, kolozsvári kisebbségi kérdésünk, rendszerint kemény, ádáz vita keletkezett. Amolyan széthúzó, elmérgesedő parttalan viták, s ezek a meddő viták eléggé értelmetlenek voltak, vagy legalábbis annak tűnnek így két évtized távlatából. Amikor egy ilyen megbeszélésünk után a Magyar Színház előcsarnokából Nagy Györggyel, kiváló filozófiatanárommal távoztunk, elkeseredve, sőt kétségbeesetten jegyezte meg:

   – Uram! Sajnos, a mi hajónk azt hiszem most ment el! Borzasztóak vagyunk! Teljesen elmegy a kedvem! Már nem is jön, hogy holnap bemenjek!

   Egykori tanáromnak mást nem tudtam mondani:

   – Tanár úr, kérem! Sajnos ezeknek a sztálini demagógoknak nem az a fontos, hogy mit mondtak, hanem, hogy pont ő mondta!

   Mire Nagy György szomorúan legyintett. És kesernyés mosolyával felszáll az Unió utcában soron következő trolibuszra. Aztán Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsunk tehetetlenül még tovább sodródott.

   Aztán Domokos Géza a bukaresti televízióban bejelentette, hogy öten, elkötelezett értelmiségiek: Demény Lajossal, Horváth Andorral, Verestóy Attilával és Lányi Szabolccsal létrehozták az alakuló Romániai Magyar Demokrata Szövetséget.

   Mondanom sem kell, hogy ez a váratlan bukaresti hír, itt az erdélyi fővárosban, a tanácsban, hatalmas meglepetést okozott. Milliónyi megválaszolatlan kérdés zúdukt ránk. De talán az volt a legfontosabb, hogy a Tanácsban, a magyar érdekképviseletben köztudottan teljes erőbedobással, lelkesen (mondhatni megszállottan) képviseltük Kolozs megye és kincses városunk érdekét; és itt, a történeti Erdélyben, úgy tűnt, hogy a magyar közösség a sorsa érdekében küzdő Tanácsunkat lelkesen, önzetlenül elfogadta. Most, a bukaresti bejelentés után pedig kiderült, hogy a mi érdekeinket nem mi, hanem, az ott, délen megalakuló RMDSZ fogja képviselni.

   Hát ebben a szkizofrén állapotban, úgy vergődtünk, mint egy bobszánka. Hiszen nehéz volt eldönteni, hogy most mit tegyünk? Aztán ebben az izgalmas Úr színeváltozásban mi is szépen átvedlettünk Kolozsvári, Kolozs megyei Demokrata Tanácsból Kolozs megyei RMDSZ szervezetté. Így – őszintén mondva – mi, a tájékozott, kiszemelt társaságban (Kántor Lajossal együtt) lassanként szépen, ügyesen, teljesen lesre futottunk. Mi, az itt maradt északiak teljesen információ nélkül maradtunk. Ez a váratlan bukaresti, déli hír itt északon az emberek között futótűzként terjedt el, pedig láttuk az itteni magyar kisebbség soraiban a fellelkesült tenni akarást. A Tanácsban teljesen, tanácstalanok lettünk, olyannyira, hogy itt, Kolozsvárt, a szellemi központban, ezt a frissen alakuló érdekképviseletet, a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsot jóformán be sem jegyeztük. Sokunknak úgy tűnt, hogy két lógó lábú szék közé, a pad alá kerültünk. A városban a magyarok úgy érezték, hogy Erdély szíve, a mi Kolozsvárunk elesett; többé már soha nem lesz szellemi fővárosunk, vége a mi kincses Kolozsvárunknak.

   És ezzel szépen vége lett a mi tiszavirág életű Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsunknak. Mert ebből a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsból egyszerre csak demokratikusan a romániai politikai palettán UDMR nevű pártban találtuk magunkat.

   A magyarság itt Kolozsváron és másutt is, azóta, immár húsz éve úgy pendlizett, mint nagyszüleink cirádás monarchiabeli ingaórája! Tehetetlenül állunk kolozsvári, északi sorsunkkal szemben.

   Amikor Marosvásárhelyen a kolozsváriak népes csapatával megjelentünk, az RMDSZ II. küldöttgyűlésén, órák hosszát vitatkoztunk, hogy hol legyen az RMDSZ, a magyar érdekképviselet központja? Mi, a kolozsváriak, Kántor Lajos és Cs. Gyímesi Éva vezérletével körömszakadtáig vitáztunk, majdnem közelharcot vívtunk, hogy a történelmi hagyomány, a természeti adottság, de a logika is úgy kívánja, hogy a romániai magyarság központja Kolozsvár legyen!

   – Pillich Laci! Édes öregem! – csattan fel a jó szándékú Domokos Géza. – Azért tudnunk kell, hogy Romániában a nagy dolgok eddig sem Kolozsvárt, hanem mégis csak fent, Bukarestben, történtek és minden valószínűség szerint történnek ezután is! 

   – Bocsáss meg, Géza! – jegyeztem meg némi letargiával –, de véleményem szerint azért ez a fent mi nekünk nagyon lent van!

   Ezzel az ominózus küldöttgyűléssel kezdődött ez a végtelen észak dél ellen-párharcunk. Húsz éven át körömszakadtáig, ösztönösen próbáltuk megőrizni ezt a látszólag földrajzi párviadalt. És ezalatt a mi húszéves lelkes, küzdő, Kolozsvári Demokrata (bizakodó) Tanácsunk szép lassan, fokozatosan úgy felszívódott, mint a homokba hulló esőcsepp, a sorsa, a sorsunk immár végérvényesen eldőlt…

   Ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez volt a legutóbbi közösségi, bátor, történelmi csínytevésünk! Nagyjából ezt volt a mi lázas, ártatlan szervezkedésünk. A Szabadság szerkesztőségében alakult meg a rég elfelejtett Kolozsvári Magyar Demokrata Tanácsunk. Úgy gondolom, hogy nagy valószínűséggel már nagyon nehéz lenne újra csinálni ezt a bátorító, értelmiségi, reménykedő, forradalmi vihart!

   Marad inkább a csendesen, de kitartóan építkező civil közösségépítő munka, amit jó esetben támogatnak vagy legalább is nem akadályoznak-fékeznek politikai képviselőink sem Bukarestben, sem sehol másutt az országban. De még Budapesten vagy Brüsszelben sem!

 

Részlet a szerző Amikor a déli viharszelek meglegyintettek című visszaemlékezéseiből.

vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008