magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lengyel László: Változatok a hűségre


Szentimrei Juditnak ajánlom

     „Odabenn, a nagy ebédlőben, mint páros házastársi házban, arasznyira egymástól áll már a két koporsó. Elek bácsin kedves fekete zakója a csíkos nadrággal. Álla alatt az ismerős, fehér pettyes lila csokornyakkendő. A felső kabátzsebéből »gavallérosan« kandikál ki a fehér zsebkendő, ahogyan ő szerette. A feje mellett fehér violák, kedvenc virágai. A »nénin« fekete selyemköntös, és a vonásain valami nyugodt, elsimult, diadalmas derű. Mintha mondaná: »Én így akartam, és elértem, amit akartam. Megmondtam: nem élem túl egy nappal sem az öregemet.«

   A temetőben a kiásott sírnál, a befejező szertartás után szót kér az egyszerű harisnyás Benedek Éfi János, a kis falu nevében: »Ne féljenek – mondja keresetlen szavakkal a gyászoló családnak –, ők nem haltak meg, mert nincs is halál«” (Szentimrei Jenő Benedek Elek temetéséről, 1929 augusztusában, Kisbaconból)

   Az író, mesemondó Benedek Elek többször kezdett más, új életet. Kamaszkorától küzdött a Benedek-mélabúval, egész életén át viaskodott önnön halálvágyával. Testamentumot írt negyvenöt évesen, s öregembernek látta magát már ötven alatt. 1920–21-ben egyszerre veszítette el hazáját, Erdővidéket a Székelyföld közepén, és második fiát. Iszonyodott mindattól, amit 1918 és 1921 között Budapesten átélt. Az emberek színeváltásától, a fizikai és lelki – legyen az vörös vagy fehér – terrortól. Egész életét a hűség határozta meg. Hűség a szüleihez, a falujához, Erdővidékhez, Székelyföldhöz, Erdélyhez, hűség a magyarságához, Istenéhez, hűség a feleségéhez, gyerekeihez, unokáihoz, barátaihoz, hűség az elvekhez, az őszinteséghez, a tisztességhez. „Mikes hűséges a fejedelemhez, Kőrösi Csoma hűséges az őshaza megkeresésének gondolatához, Wesselényi hűséges saját őszinteségéhez, Széchenyi hűséges a Magyarország felvirágoztatásának tervéhez” – írta Benedek Elek hőseiről Páskándi Géza. A legkisebb fiú hűséges a lovához, a vállalkozásához, a kicsi királykisasszonyhoz, Kis Bűbájos a szerelemmel való emberré váláshoz, ember és lelkes állat mind-mind hűek önmagukhoz. Benedek Elek maga és minden hőse szembenéz ezer veszedelemmel, árulással, saját gyöngeséggel, de ennek ellenére teszi, amit kell.

    Hol a haza?

   „Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért” – állapítja meg Wesselényi Miklósról szólva.

   Az Édes anyaföldem! utolsó lapjain írja le egy 1921-es élményét. Belenézve az egyik újságba, „szemem azon a cikken akad meg, amely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérű magyarok. Hová süllyedünk, hová, hová! Ha most írnám a Testamentumot, nemcsak ezt írnám: »és ne szégyelld szeretni a hazát!« Megtoldanám ezzel: »és ne szégyelld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek, sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok sarjadéka…« Vajon ezt írnám-e ma is: »Nehogy azt mondd majd szűkkeblűen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit«. Azt írnám, azt.”

   Hol van most a haza? Melyik az a magyar haza, ahová ő, székely huszárok ivadéka és felesége, bevándorolt zsidók leánya nem fér be együtt? És hová húzódhat be? Kik azok az embertársak, akiknek küzdelmeit nem nézhetjük közömbösen? 1921 tavaszán Benedek Eleknek nem volt más vágya, mint hazamenni a székely Kisbaconba, s ki nem mozdulni onnan. A haza az otthona volt. Elmúlt hatvanéves, az emberi tél hava a haján, több mint száz könyv állt mögötte – korábbi világa összeomlott.

   A húszas évek elején Erdély tetszhalottan hevert. Az erdélyi magyar közélet még nem alakult ki, de a magyarországiról már levált. Kettősen is elvágták az anyaországi kapcsolataitól. Megszűnt az öszszes anyagi kötődése, és hasznavehetetlennek bizonyult minden szellemi kapcsolata az ellenforradalmi Magyarországgal. Vezetőit elveszítette. Kik vagyunk? Mit akarhatunk? Átmeneti vagy tartós kisebbségi létre kell-e berendezkednünk?

   Benedek Elek visszatérése Erdélybe nem kortársait, nem a bevett politikát és irodalmat mozdította meg, ellenkezőleg, egy újat és mást akaró, fiatal, radikális írói kört: Szentimrei Jenőt, Tamási Áront, Sipos Domokost, Kós Károlyt, Kacsó Sándort, Molter Károlyt, Nyírő Józsefet. Benedek Elek Kisbaconból levelezve fokról-fokra azon vette észre magát, hogy a fiatal írók összetartója és szellemi atyja lett. Mindehhez az kellett, hogy az öreg, más világban nevelkedett író felülvizsgálja korábbi írói és politikai ízlését, újraolvassa és újragondolja a magyar és ezen belül az erdélyi irodalom hagyományait. Ilyen korban mások már nem olvasnak, csak felejtenek. Írja öngúnnyal: „Nekem ugyan az a jelszavam, hogy agyon kell ütni minden öreg embert, de úgy látszik, az Isten nem akarja tudomásul venni a jelszavamat.” Benedek Elek nem szégyellt olvasni, nem mondta, hogy „öreg vagyok én már ehhez” – úgy olvasott és fedezett fel, mint más tizenhét éves korában.

   Kiindulópontja az, hogy „Erdély a vallásszabadságnak, a gondolatszabadságnak a klasszikus földje”, amely Mikes Kelement, Apáczai Csere Jánost, Bod Pétert, a két Bolyait, Jósika Miklóst, Gyulai Pált, Brassai Sámuelt, Kriza Jánost adta a magyarságnak. Nekünk ne volna kötőerőnk? De Benedek Elek nem állt meg itt. Saját helyét ajánlotta fel a Kisfaludy Társaságban Babits Mihálynak. Majd 1927-ben Makkai Sándor Ady-könyve kapcsán külön röpiratot fogalmazott Ady és Makkai mellett. Jellemző az erdélyi állapotokra, hogy a Brassói Lapok nem merte Benedek Elek írásának második részét közölni, mondván, az újság olvasóinak 99 százaléka Ady-ellenes. Erre írta Benedek Elek a következőket: „A jobbágyság felszabadítását évszázadokon át ellenezte a nemességnek nem 90, de 100%-a, mégis felszabadult. Adyt illetően is útban az igazság. Az Ady-per eldőlt.” Utált minden provinciálist. Gyűlölt minden háromszín-magyarkodást és székelykedést. A leghatározottabban úrellenes volt: polgár és paraszt. Bizony meg kellene tanulni dolgozni, kezünk munkájával, arcunk verejtékével, szellemünk erőfeszítésével jövedelmet és függetlenséget teremteni! Megvetette az anyaországi és az erdélyi úri osztályt egyaránt. Az úri, a tisztviselői, az állami függőségű pályák helyett a gyakorlati pályákat ajánlotta. Úrnak lenni nem dicsőség, magadat nevelni és eltartani: ez a feladat. „Szent meggyőződésem, hogy a nemesség most is görcsösen ragaszkodik az úri pályához, és nem akar kimenni a »büdös« nép közé.” Végigharcolta a húszas éveket azokkal szemben, akik a magyarság sorsát szívükre veszik, de vállukra venni nem hajlandók.

   Összeütközött a hagyományaikba meszesedett egyházi méltóságokkal, legyenek azok katolikusok vagy protestánsok: „Ne felekezeti akadémiákon járjon az eszünk, de népházakon… Ki a faluba, a nép közé: menteni a menthetőt. Ébren kell tartani a másfajta népek gyűlöletét nem ismerő nemzeti öntudatot. Az orvos tanítsa a jó egészség, a művelt gazda a több termelés kátéját; művelt iparos, művelt kereskedő a maga példájával hirdesse a műveltség hasznait.”

 

Kényes ember

   „De én egyebet kérek tőletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem; nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, amit tanultam; tudok, amit tudok; vagyok legalább is »átlagember«; beszédem nem sima, de nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok társalogni. Könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy nemes; keresztyén-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, amint vagyok. Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem megvetni való. De ne legyetek az őseimre kíváncsiak, mert ők alszanak, porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok rám ezt, és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet adok.” (Benedek Elek: Testamentum és hat levél)

   Benedek Elek tartósnak vélte a kisebbségi magyar sorsot. Trianonból és az ellenforradalmi rendszer ismeretéből azt szűrte le, hogy az erdélyi magyarság csak magára számíthat. Sem Budapest, sem Bukarest nem megoldás. Velük ki kell egyeznünk, de nem szabad tőlük függenünk. Minden, ami kívülről jön, az inkább rossz lehet, mint jó, ezért saját intézményeinkben saját népünkkel, népünkből kell mindent fölépíteni. Ennek a népnek nem szavakkal, hanem munkával kell példát adni. Magunkat magunkkal kell megváltanunk. Nem tűrte a góbéskodást, rosszul viselte a kisebbségi szélhámoskodást, a jég hátán élést. Nem tesszük le addig a kaszát, amíg végére nem értünk a mezőnek, nem hajítjuk el a kapát a sor közepén. Végigvasaljuk, végigtakarítjuk a napot a pesti uraknak. Cipeljük a saroglyát. Szolgálatba állítottak minket, Isten, sors, otthon maradt öregeink és gyerekeink – teljesítünk. Tartós napi aprómunkát követelt magától és másoktól. Pontosságot és fegyelmet. Önismeretet és a másik ismeretét. „Az állam nyelvét meg kell tanulnotok, az anyanyelveteket nem felejthetitek.” Nem a románok, hanem magunk urai miatt vagyunk lelki kisebbségben. Mesehőseinek sem a sárkányt, hanem önmagukat kell legyőzniük.

   A legkevésbé sem ezt várták tőle. Az Apponyi-hívő liberál-konzervatív politikustól és tradicionális stílusú meseírótól Herczeg Ferenc és Pekár Gyula szellemében fogant neobarokk írásokat és politikus nyilatkozatokat reméltek. Jó szándékú és mosolygós nemzeti apókát, románfaló irredentát, Habsburgoknak gazsuláló székely Jókait szerettek volna látni. Helyette egy nyugatos, a fennvaló hatalmakat könyörtelenül ostorozó, a fiatal baloldaliak pártját fogó, szabadon gondolkodó, „kellemetlen” és „kényes” embert kaptak. Embert, aki hűséges maradt elveihez. Aki komolyan vette nemcsak 1848–49-et, de mindazt a fejlődést is, amely 1918 után bekövetkezett.

   Kötelességének tartotta, hogy a románok felé jó szándékkal közelítsen. Nyílt levelet írt Nicolae Iorgovanhoz, rendre román szerzőket közölt a Cimborában. „Levelemben arról a szomorú valóságról írtam, hogy az egy földön élő népek oly idegenek egymáshoz, mintha tenger választaná el őket, márpedig mind a két népnek érdeke, a románnak is, a magyarnak is, hogy egymást megismerjék, mert ebből a megismerésből származhatik egymás megbecsülése, ennek a megismerésnek pedig legbiztosabb eszköze az irodalom, ha tudniillik a magyar írók átültetik a román irodalom jelesebb műveit, s viszont ugyanezt cselekszik a román írók is”. (Levél Ioan Lupunak 1924. január 28-án) De vajon a legutolsó, Benedek Elek halála óta eltelt nyolcvan esztendő kölcsönös megismerése a megbecsülést vagy az elidegenülést hozta-e? Háborúk, mészárlások, rablások, elnyomások, falurombolások, jobb- és baloldali diktatúrák milyen nyomot hagytak a népek és nemzetek testében, lelkében? Érthető-e itt még Benedek Elek felfogása, vagy éppoly érthetetlen, mint Octavian Goga számára volt Ady Endréé. „Az újabb magyar költők közül Ady Endrét kedveltem, akiben két érdekes vonást fedeztem fel: a Verlaine utáni irodalmi iskola hatása alatt állott, amellett pedig, szinte beteges kritikai hajlama folytán, barátságot táplált irántunk és az Osztrák–Magyar Birodalom összes elnyomott népe iránt” – írta Goga visszaemlékezéseiben.

   Benedek Elek világában másutt volt a jó és a rossz, mint az ő utána következőben. Egyik 1924 eleji levelében írja „unokájának”: „Nem akarom elhinni, hogy magának, aki oly sokat dolgozik, ne adjon szabadságot a principálisa. Én még fürdőre is küldtem a cselédemet, akiről pedig tudtam, hogy nagy tolvaj, s jóval később gyógyultan bocsátottam el…” Szentimrei Jenő unokája, az európai hírű műemlékvédő meséli a sztánai ház felé kapaszkodva: „44-ben, ahogy az oroszok elmentek, Nádas falu románjai úgy gondolták, hogy az üdülőtelep házait kirabolhatják. Én anyámmal és nagyanyámmal voltam a háznál, a férfiak vagy a fronton, vagy bujdosásban. Akkor a nádasiak közül, akik a túrót szokták volt hozni, szóltak, menjünk hozzájuk, nehogy bajunk essen. S látod, anyám és nagyanyám mind azt emlegették, hogy minket akkor a románok megmentettek, szóval se panaszolták, hogy az utolsó szögig mindent elvittek, s egy szál pendelyben mehettünk vissza Kolozsvárra. Ők a mentést emlegették, de én már kimondom, hogy a tolvaj bizony tolvaj.” Kinek van igaza? Mindenkinek és senkinek.

   Vagy csak emberi természetről van szó? Nagyapó mindenkinek megbocsátott, nagyanyó senkinek. Benedek Elek rongy embereket is közel engedett magához, felesége a világba rázta őket. Egyikük kezet fogott az ellenséggel, másikuk hátat fordított neki. Benedek Elek tudta, hogy nemcsak annak rossz, aki elszenvedi, hanem annak is, aki megcselekszi. Nehéz más házába települni, más ágyába belefeküdni, más földjét fölszántani, más templomában imádkozni, mással gonoszul bánni. Gyerekünknek kérdésére – honnan van ez a terítő, honnét ez a párna? – zavartan félrenézni, s motyogni, hogy apád szerezte. Kié volt ez a ház, kinek a faluja, városa, történelme? Másoké. Benedek Elek hitte, hogy az embernek magával kell békességben lenni, s az nem lehet másként, csak ha másokkal is békességbe kerül. A szeretet, a tisztesség, az udvariasság nem gyengeség. Ha nem benned, hát gyermekeidben, ha bennük se, unokáidban feltolulnak majd a kérdések: honnan jöttél, s hová mész?

   Milyen legyen ma a tisztaságára és tisztességére kényes ember? Tépelődünk. E két világ, az Elek apó hálás, hűséges, szerető világa, ahol még a sárkány is tartja magát az illedelemhez, és a Benedek Elek utáni, könyörtelen, kilátástalan, semmilyen szabályt nem tartó világ egy ideig egymás mellett élt, hogy azután Elek apóé eltűnjék, mint az ösvény a Mária út lekaszálatlan füve alatt. Az ösvény mégis ott van.

 

Az alsók nyelve

   Eléggé bolond székely volt ahhoz, hogy mindenütt kimondja: az Erdélyért sírók hogyan hagyták magára Erdélyt, s a székely himnuszt éneklők miféle irredenta ostobaságokkal vezetik félre a székely falvakban élőket. Nem számított előtte sem kegyelmes, sem méltóságos. Ünnepi, népszínműves, naiv-romantikus, vasárnapi, álszékelyt vártak, kaptak helyette hétköznapi, realista, saját és mások világára nyitott embert. Talán naiv és becsapható volt a mindennapi életben, de sohasem a fontos és nagy ügyekben.

   Úgy viselkedik, mint hőse, Kölcsey Ferenc „midőn a nemesség elpuhultságát, süllyedését rajzolta, s a közös teherviselés húrjait pengette. – Öcsém – mondotta a gyűlés után Kölcseynek egy nagybátyja –, az ily beszéd inkább illenék paraszthoz, mint Ond vezér unokájához” (Nagy magyarok élete). Úgy tett, mint jóval később Móricz Zsigmond, amikor az írók és Gömbös miniszterelnök találkozóján felolvasta, hogy mit eszik a szatmári parasztember egy héten. Emlékszünk Gömbös válaszára, aki destruktívnak mondotta Móriczot, majd Illyés szerint így végezte: „Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól”. Móricz visszakérdezett: „Mi az a hideg tér?” „Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!” – vágott vissza Gömbös. Móricz és Ady éles szemével látta a magyart – nem mese ez, gyermek. Benedek Elek megérezhette a hidegséget. Az urak kirekesztették, bár úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Ha egy ország tanulta a magyar nyelvet meséiből, ő bizonyosan nem volt, és a ma sem lenne „jó magyar ember”. Az emberség és a jóság mindig előbb járt nála a magyarságnál.

   Az alsók és nem a felsők nyelvét beszélte. A Pestre és a Regátba, Amerikába ment cselédlányét, kőművesét, kubikosét. Az erdővidéki parasztemberek fia tudta, hogy milyen legkisebb kisebbséginek lenni, leghátul állni. Nadrágos emberként se akart senkinek patrónusa vagy kliense lenni. Amit vállalunk, elvégezzük. Nem kéregetünk és nem követelőzünk. Nem vett vissza tájat – övé volt. Nem húzott határokat – minden határ ellen volt. Vagyunk, akik vagyunk. De hogy mivel jár ez, azt jól mutatja 1928 karácsonyán Szentimreihez írott levele: „Így vagy úgy, azt hiszem, januárius vége felé mégis felmegyünk Pestre. Miboel? – kérdi Nagyságod. Hogy is nyugtatta a rabbi a szegény izraelitát? »Macesz – az lesz.« És lett. Mert a szegény izr. becsapta a kabátját. S amikor így vigasztalom magamat, karácsony szombatja van. Amikor sok ezer gyermek karácsonyfája alatt hevernek a könyveim.”

   Benedek Elek kísérlete nem sikerült. Hiába próbált saját erőből lapot csinálni, hasztalan kísérletezett előadókörutakkal író fiait az erdélyi és a magyar közvéleménnyel elfogadtatni, köztük tartós szolidaritást kiépíteni. Nem ment. Pedig nem voltak illúziói és előítéletei. Ha nem ment erről, megpróbálta arról. De a húszas évek Erdélyében a két államtól, a birtokos osztálytól, a hivatalosságtól és ellenhivatalosságtól független, civil szellemnek, sajtónak nem volt helye. Volt helyette széthúzás, áskálódás, ön- és közcenzúra. Ez az öregember rossz szekereken és buszokon rázatta magát a székely utakon, hogy ingyen bevezesse Tamási és Kacsó fölolvasásait egy hideg, félig üres teremben. Fél ház előtt beszélt Szegeden, mert, mint ő maga, székely fiai közt református is volt, mire a katolikus város kifogadta. De nem jött el a hivatalos Debrecen se, mert nem taszította ki maguk közül a katolikus Tamási Áront. „Én ezt, fiaim, tőletek sose kérdeztem! Jaj, hogy ne is kelljen kérdeznem!”

   Békét akart teremteni magyar és román, katolikus és protestáns, ember és ember között. Saját tisztán látó elméje és heves vére között. Mert az előbbit tenyerén tartotta egy angyal, de az utóbbit számtalanszor dübörgette gyilkos indulat azok ellen, akik népét nyomorúságra, megaláztatásokra vetették, s vele, a békességet szerezni vágyóval gyalázatosan bántak. „Van szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a hallásra és nem hallanak. Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek egymás mellett idegenül haladnak el. Látni fogod, hogy az »egy akol és egy pásztor« írott malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az aklok száma megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább… Meg fogod látni, mely éberen őrködnek e pásztorok az aklok kapujában, s csodálkozással szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint beereszteni egyet, amely – szerintük – nem az ő aklukba való.”

   Írta, szerkesztette lapját, a Cimborát gyermekeknek, saját pénzén. „Írói pályám ötvenéves fordulóján szereztem az »Öreg Jézus« mellé egy újabb hivatalt: Erdély ingyen napszámosa vagyok” – írja keserűen fiának, Marcellnek. „Mindenkit irigyelek már régóta, akiért leszáll a Halál angyala” – teszi hozzá.

   Belehalt Erdélybe. 1929. augusztus 17-én érte is leszállt a Halál angyala. Helyét azóta sem tudta senki betölteni. Tiszta volt és megvesztegethetetlen. Amit mondott és tett, azt önállóan és szabadon mondotta és tette. Elfogulatlanul, soha bele nem nyugvóan. A tündérszép Erdélyt reálisan, a hátsó fertályról, az alvégről is látta. Gyerekeket és szegényeket, kitaszítottakat és meghurcoltakat támogató keze máig hiányzik. Látom, ahogy e két, egymáshoz holtig hű öregember a halál kapuján belésiklik a sötétségbe, mint a kisbaconi patakba két ezüsthal.

   „Nekünk, erdélyieknek jutott a szerep, hogy elöl hordozzuk az ő fehér zászlóját” – mondja Tamási Áron 1929-ben. Tudja Isten, miért fehér a zászló, de megérdemli, hogy felemeljék.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008