magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gáspár Attila: „Csak magam akartam lenni minden körülmények között”. Beszélgetés Kui Jánossal


   Lapunk régi munkatársa elhatározta, hogy sorozatban megvallatja azokat, akik valamit tettek, tesznek azért, hogy a szűkebb pátriájában élő magyarok minél jobban otthon érezzék magukat itthon.  Szilágysági magyarok a harmadik ezred fordulóján címmel elsőként Kui Jánossal a Szilágyság című lap egykori főszerkesztőjével beszélget.

 

   Bár régi barátként szólíthatlak meg, kérlek, mutatkozz be röviden olvasóinknak. Mikor és hol születtél, hol jártál iskolákba, melyek voltak az egrespataki hamuban sült pogácsák, amelyekkel szüleid feltarisznyálva útnak indítottak középiskolába és egyetemre?

   Nem vagyok nagyon jó beszélgetőtárs, különösen magamról nemigen Kui Jánosszeretek beszélni. Ha mégis nyilatkoznom kell, tömören ennyit szoktam mondani:

   Hogy Kui vagyok és János,

   ennyi legyen elég,

   szegény ősök gyermekének

   kincse a szerénység.

   Dehát most folytassuk: 1939. január 28-ikát írtak, amikor én a Zilahhoz közel fekvő, vegyes lakosságú (magyar, román) Egrespatakon  megszülettem kevés földdel rendelkező parasztcsaládban. Születésem majdnem édesanyám életébe került. A bába néni kissé pityókos állapotban volt, nem tudta biztosan, hogy mit művel, s a fertőzés majdnem elvitte anyámat. Egyetlen szerencse volt, hogy Zilahról még idejében érkezett az orvos, és megmentette az életét. Előttem még tíz gyermeknek adott életet, én voltam a tizenegyedik. Ma már igencsak ritka az ilyen népes család, ha egyáltalán van. A 40-es évek elején anyám hős anya címet kapott. Születésemkor a legidősebb bátyám már 26 évet töltött, édesapám 52, édesanyám 46 éves volt. Két testvérem maradt már csak a szülői háznál, a többiek mind családot alapítottak, és élték önálló életüket. Így én idős szüleim és jóval nagyobb testvéreim társaságában nevelkedtem, s ez meghatározta lelki arculatom formálódását is. Nem lévén közös témánk, keveset beszéltünk, s így lett belőlem is kevés beszédű, zárkózott, befelé forduló ember. Mind a mai napig nehezen találom az utat embertársaimhoz, nehezen barátkozom. Igazi jó barátom talán nem is volt.

   Négy elemi osztályt végezhettem csak otthon, s annyival is maradok, ha én annyira nem ragaszkodtam volna a továbbtanuláshoz, és édesapám nem találkozik véletlenül össze a falu egyik felvilágosultabb emberével, aki meggyőzte az én igazamról, ugyanis tudta, hogy én jó tanulónak számítottam az iskolában. Így már ősszel a zilahi 2-es számú középiskolában folytathattam tanulmányaimat.

   Bár jó tanító nénim volt – Loy Erzsébetnek hívták, s ma is szívesen emlékszem rá – mégis elég vékony ismeretekkel hagytam el iskolámat. Még némi olvasottsággal sem rendelkeztem, könyvtárról szó sem lehetett, otthon az egyetlen olvasmánynak a Szent Biblia számított. Ám a népmesék csodálatos világával itt ismerkedtem meg. Velem egykorú társamtól, Szeredai Dezsőtől hallottam az első meséket, nagyon ízesen tudott mesélni, s a repertoárja is igencsak gazdag volt. Az első népdalokat meg testvéreimtől hallottam. A vasárnap délutáni szórakozásokon viszont, ahová édesapám mindig magával vitt, én voltam a nótafa. Megérett a meggy, feleségem is volt nékem egy kezdetű dal volt a sláger. Arra csak később eszméltem rá, hogy sokkal több nótát ismertek környezetemben, mint népdalt.

   A kitartó, kemény munkával is otthon ismerkedtem meg. A pontos munkavégzéshez való ragaszkodást eddigi életem folyamán mindig magammal vittem. Már zsenge gyermekkoromban ki kellett vennem részem a mezei munkákból. Szívesen szántottam, bár nehéz volt az ekeszerva, de éreztem, hogy az egyenes barázdákon jó végigmenni, s aztán a másik oldalon belevágni az újba. A legeltetéstől viszont irtóztam, mert nagyon hosszú volt a nap a Lazákban, ahol őriznem kellett a jószágokat, ahol a madár sem járt, s a félelmetes magányon a sírás sem segített. A nyári vakációimat egész iskoláskoromban a kapálás és az aratás töltötte ki. Vízhordóként kezdtem, aztán a felnőttekkel egy sorban kellett állni a rendet, a kévekötéshez meg a keresztrakáshoz már komoly szakértelem is kellett. A legutóbbi érettségi találkozónkon egyik osztálytársnőm az akkori lebarnult, pirospozsgás külsőmet kérte számon.

   Mikor és milyen körülmények között eszméltél arra, hogy mi nem a többségiekhez tartozunk, nem mi vagyunk az urak hazánkban, más a kultúránk, másak a hagyományaink, másak az igényeink.

   A román–magyar együttélésről vegyes emlékeim vannak. Arra határozottan emlékszem, hogy az idősebb generációk tagjai kölcsönösen becsülték egymást. Például édesapámnak a szomszéd, tiszta román faluból volt barátja, testvérként éltek, úgy is szólították egymást, és felváltva minden vasárnap ellátogattak egymáshoz. Az én legjobb barátom is Nikulica volt, de a „felszabadulás” után az ő élete egészen másként alakult, mint az enyém. A közöttünk lévő különbséget elég hamar megtapasztalhattam. Ugyanis az első pioníravatáskor, 1949 tavaszán úgy volt, hogy a legjobb tanulókat készítették elő a felvételre, s akkor az én román barátom benne volt a csoportban, én viszont kimaradtam. Akkor nem tudtam, hogy miért. Egy évvel később – már Zilahon – én is pionír lettem.

   A zilahi Alma materben nem érzékeltem a nemzeti különbség hátrányait. Teljesen magunk között voltunk, magyarokként éltünk, magyarul tanultunk. Az iskolában még éltek a régi kollégiumi szabályok, szokások, hagyományok. Aztán 1953-ban úgy volt, hogy a Bukaresti Világifjúsági Találkozóra én is elmehetek, s az utolsó pillanatban ez is meghiúsult. Magyarázatot nem kaptam rá, hogy miért. Szintén 53-ban voltunk részesei a mi szempontunkból igen jelentős eseménynek. Nagy múltú iskolánk felvehette volt kiváló diákjának nevét. Ma is úgy ismeri mindenki, hogy: Ady Endre Középiskola. Na és itt láttam életemben először élő költőt: Szentimrei Jenő volt az ünnepség díszvendége. S mivel magam is próbálkoztam az írással, nagy hatással volt rám ez a találkozás. Néhány évvel később alkalmam volt még Hervay Gizellával is találkozni, akinek a családja akkor éppen Zilahon élt. Tőle hallottam először a verselés műhelytitkairól.

   Zilahi diákként érzékeltem először a szocialista rendszer súlyos ellentmondásait. Nekünk azt hirdették, hogy a dolgozók állama a mi érdekeinket képviseli, de jómagam egyik nap beköltözhettem a bentlakásba, másik nap már el kellett hagynom, mert szegényparaszt édesapámnak igen nagy volt a jövedelme. Aztán, mint jó származású diák, tagja voltam az iskola KISZ-bizottságának, s ezért iskola-, de különösen osztálytársaim távolságot tartottak tőlem, akiknek majd csak később egy érettségi találkozón mondhattam el József Attilát parafrazálva, hogy kommunistának tartottak, pedig csak szegény voltam. Ebben a csapdában vergődtem egyetemi hallgató koromban is. Bár a felvételi vizsgát első hellyel abszolváltam, a diákotthonban nem kaphattam helyet a szüleim magas jövedelme miatt, sőt kemény tandíjat is kellett fizetnem, otthon meg alig éltek egyik napról a másikra. Másodéves hallgatóként éltem át, hogy mennyire erős nemzetiségi létünk árnyéka. Ekkor vetettek véget az önálló magyar egyetemi oktatásnak a kolozsvári egyetemek egyesítésével. S most már annyira kellett félni tőlünk, hogy az otthonban is csak egy magyar kerülhetett egy szobába.

   Kik voltak azok az egrespatakiak, zilahiak, kolozsváriak, szüleid, szomszédaid, tanítóid, tanáraid, akik gyermek-, serdülő és ifjú korodban hatással voltak személyiséged kialakulására? Kihez kívántál a leginkább hasonlítani? Miért lettél magyar irodalom szakos tanár? Ki (kik) volt kedvenc egyetemi tanárod?

   Nos ha az eszményképről, -képekről beszélek, elmondhatom, hogy többen is voltak, akik hatással voltak személyiségem, gondolkodásom alakulására. Azt már mondottam, hogy minden a szülői háznál kezdődött. Apám és édesanyám munkabírását, gondosságát csodáltam: mindig jó volt hazatérni egy kis finom töltött káposztára, meg a friss, foszlós kürtőskalácsra. Tudatosabb formálódásom a zilahi években kezdődött el. Itt találkoztam először a könyvekkel, s be is vettem magam abba a várba, amit az iskola könyvtára jelentett. (Hosszú évtizedek óta zár alatt van, s por alatt foszlik szét! Hogy nem fáj ez az óriási anyagi és szellemi veszteség senkinek?) Szóval az osztályfőnököm volt a könyvtáros, s engem maga mellé vett kisegítőnek, de irányította is figyelmemet és érdeklődésemet a könyvek iránt. Ő volt Fábián Béla, a Wesselényi kollégium utolsó tanára. A magam munkájában, viselkedésemben gyakran ismertem rá. Irodalmi érdeklődésem már korábbi, de az irodalmat, az irodalmi műveket olvasni, érteni, értékelni Orosz György magyartanáromtól örököltem. Az ő irányításával felvételiztem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsész Karának magyar irodalom szakára, ahol kiváló oktatóim voltak, kitűnő szakemberek és nevelők is. Az igazi emberségből itt kaptam az első leckét Csehi Gyulától, akinél az első egyetemi kollokviumomra kellett jelentkeznem. Sorom szerint bementem, mondtam a nevem, s ő az asztalára figyelve, sajnálkozva mondta, hogy nem vizsgázhatom, mert nem fizettem ki a tandíjamat. De rögtön benyúlt a zsebébe, kivett egy 100 lejest (50 volt a tandíj), hogy menjek, fizessem ki a tartozásomat, és jöjjek vissza vizsgázni. Hát ez velem minden elmarasztaló véleményt feledtet, ami róla elhangzott, elhangzik. Márton Gyula, lévén nagymoni, talán mint földijét, istápolt. Ő vezetett be a tudományos munkavégzés titkaiba, beszervezett a nyelvészeti tanszéken folyó aprómunkába: szívesen és érdeklődéssel végeztem a cédulázást. Később, már tanár koromban is felkeresett, s elsajátíthattam tőle az anyaggyűjtés technikáját. A fiatalabbak közül alapos szaktudása iránti csodálattal Láng Gusztávra emlékszem vissza nagy-nagy tisztelettel. S bár mindannyian ott hagyták munkájuk, emberségük jelentős nyomát személyiségem alakulásában, hasonlítani egyikükhöz, senkihez sem akartam, mindenképpen csak magam akartam lenni minden körülmények között. Ez is oka volt az elszigetelődésemnek.

   Mikor, hol, milyen álmokkal kezdtél el tanítani? Hogyan, mikor és miért jelentkeztek a nehézségek? Mikor kerültél be Zilahra tanítani? Mit vártál a helyváltoztatástól és mekkora volt az elégtétel, valamint a csalódás?

   Az egyetemi évek is véget értek. Kihelyezéskor, 1963-ban az volt a szempontom, hogy szülőfalumhoz, az otthoniakhoz, Zilahhoz közeli helyet találjak. Így esett a választásom az akkor Krisána tartományhoz tartozó Sarmaság nagyközségre, ahol éppen abban az évben indult középiskolai osztály. Fiatal kollégákkal együtt kezdtük a munkát azzal a kihívással, hogy bizonyítsuk: az új, falusi középiskola is tud olyan felkészítést adni, amellyel diákjai bekerülhetnek a felsőoktatásba, és ott is megállják a helyüket. Végeztek is közülük sokan egyetemet, főiskolát, technikumot. Csakhogy nagy sietséggel elkezdődtek az akciók a magyar tagozat ellen, úgyhogy az első három generáció után meg is szűnt a középiskolai magyar nyelvű oktatás. A helyi vezetőség az első pillanattól kezdve igyekezett korlátokat állítani a minőségi munkának. Én például próbáltam az ún. iskolán kívüli munkát is a minél sokoldalúbb oktatás-nevelés szolgálatába állítani, de egy Petőfi-műsor előkészítésekor például az igazgató, a helyi párttitkárral egyetemben cenzúrázták a műsort,  s figyelmeztettek, hogy a Szornyu idok, szornyu idok (Szörnyű idők, szörnyű idők) című verset ki kell hagyni. És elővett egy román nyelvű újságot, s megmutatott benne 3 aláhúzott sort, aminek a lényege az volt, hogy Petőfi csak a magyarok költője volt. S úgy általában nem nézték jó szemmel a munkámat, mert az ellentétes volt az ő céljaikkal. Az ellentét egyre jobban elhatalmasodott, úgyhogy amikor én a helyi hagyományokat gyűjteni kezdtem, egyik alkalommal a párttitkár-polgármester éjszaka 12 órakor küldte a kisbírót utánam, hogy a magnetofonommal együtt azonnal jelenjek meg a községházán. Hát elmentem, és reggelig kellett állnom az ajtója előtt, hogy akkor engedélyt adjon a távozásomra (a magnó nem került kihallgatásra). Doktori dolgozat írásának céljával gyűjteni kezdtem a falu névanyagát. S ezt aztán végleg nem tudta elviselni. Hiába volt minisztériumi engedélyem, megtiltotta az anyaggyűjtést mondván, hogy az engedély csak a helyi vezetés jóváhagyásával érvényes. Ezeknek az incidenseknek a szekuritátés dossziémban az volt a nyoma, hogy én be akarom bizonyítani a magyar kultúra felsőbbrendűségét a románnal szemben. (Ez már 89 után derült ki, amikor szó volt arról, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók nevét.)

   Ebből a pokoli helyzetből aztán szabadulni akartam. Versenyvizsgát hirdettek egy magyartanári katedrára, megpályáztam, s a sikeres versenyvizsgával kerültem a zilahi román tannyelvű tanítóképzőbe 1975 szeptemberében. Magyar nyelvet tanítottam a román tanítóképzős diákoknak. Új volt, szép volt, szerettem, mert teljesen a magam elképzelésére hagyatkozhattam, mivel nem volt sem tanterv, sem tankönyv. A tanulókkal nagyon jól egyeztünk, megértettük egymást. Az egyik évfolyam osztályfőnöke (különben nagyon értelmes embernek számított, később egészen jó viszonyba kerültünk egymással) meg is kérdezte egyszer tőlem, hogyan egyezem a tanulóival, s mikor mondtam, hogy kitűnően, csodálkozva megjegyezte: csak azért kérdezi, mert biztos, én is tudom, ha egy román és egy magyar találkozik, kinyílik a bicska a zsebükben. Ennek ellenére azt mondom, hogy pályafutásom négy kellemes évét töltöttem ott. 1980-ban a tanítóképző megszűnt, s én átkerültem először az 5-ös, majd a 6-os számú általános iskolába, s innen mentem nyugdíjba 1997-ben.

   Kikkel tudtál félelemmentesen konzultálni, szakmai tanácsokat kérni a sötét kommunista korszakban? Hogyan élted meg az 1989. decemberi fordulatot?

   Az elmondottakból is kitűnik, hogy nem volt könnyű megélni ezt a sötét korszakot. Úgy hiszem, hogy nemcsak én éreztem magam magányosnak. Más is így volt ezzel. Mindenki félt mindenkitől, s most azt mondom, hogy félhetett is. Soha nem tudta az ember, hogy kivel, ki előtt beszél. Az én elszigeteltségemet azonban nem az magyarázza, hogy én féltem volna társaimtól. Nem, nem én féltem, hanem tőlem féltek. Mit mondjak? Nem akármilyen drámai helyzet volt, az biztos. Szakmai beszélgetésekre is csak a megszabott, hivatalos rendezvények, az ún. pedagógiai körök keretében kerülhetett sor. De azért ritkán voltak ilyenek is. Azt nem mondom meg, hogy kivel, de így utólag is váljék dicséretére. Mert bizony sok esetben a szakmai féltékenység okozott kellemetlen helyzeteket és nem kis károkat.

   1989 lázas napjaiból is vannak beszédes tapasztalataim. Amikor Tőkés László a menyői kényszerlakhelyre került, egyik kolléganőm – én nem voltam otthon, feleségemmel tárgyalt – arról érdeklődött, hogy nekem nincsen olyan menyői ismerősöm, akivel fel lehetne venni a kapcsolatot, mert ők mindenképpen segíteni szeretnének ebben a helyzetben. S vajon mi lett volna, ha én elárulom ilyetén kapcsolataimat? A láng fellobbanásakor meg azokkal a szomszédokkal borultunk össze és nyitottunk pezsgőt, akiktől azelőtt beszámolókat kértek arról, hogyan élek, kik járnak a házamhoz, kik a barátaim. De akkor, abban a pillanatban ezt mind elfelejtettük.

   Mikor lettél a zilahi Szilágyság főszerkesztője? Milyen terveid voltak a lappal, mit tudtál megvalósítani, és miket voltál kénytelen elhagyni? Főszerkesztőséged első évében ketten álmodtuk meg a Szilágysági gyerek vagyok vándor-népdalvetélkedőt, amely azóta megyénk számos településére eljutott, megmozgatva a magyar népdal kedvelőit. 2009-ben ennek a XX. rendezvénynek szülőfalum, Szilágyperecsen adott otthont. A zsűriben Almási István, Szép Gyula és Gáspár Enikő (aki az első rendezvényen még XI. osztályos tanuló volt, azóta a zilahi tanítóképző zenetanára, tehát felnőtt egy új szakembergárda is) értékelték a versenyzőket. A vetélkedő keresztapja te voltál, és köszönjük a jó névválasztást. (A népdalt Almási István 1970 decemberében gyűjtötte Varsolcon, az akkor 22 éves Nagy Imrétől.)

   A fordulat a szabadságérzeten kívül nekem más meglepetést is tartalmazott. Még a fegyverropogások idején az ideiglenes tanács határozatot fogadott el egy magyar nyelvű megyei lap megjelenéséről. A sürgős tennivalókat Fejér László, a Romániai Magyar Szó tudósítója vállalta magára. S a külön szépsége ezeknek a heteknek, hónapoknak, hogy mindenki újságíró volt, mindenki írt. Aztán április végén Fejér László azzal keresett föl, hogy el kellene vállalnom a szerkesztőségi munkát, mert a gazdája visszavonta engedélyét az ő további működésének. Azelőtt már volt kiszemelt követője, de az az esti tárgyalás után reggel már eltűnt a városból. Aztán hogy miért éppen engem szemelt ki, az legyen az ő titka. A lényeg az, hogy a meggyőző munkája eredményes volt, én elfogadtam a feladatot, s a májusi első szám már az én nevemmel jelent meg. Soha nem kormalkodtam az újságírással, bár Balogh Edgár híres publicisztika kurzusát fél évig hallgattam, s elég jó eredménnyel le is vizsgáztam belőle. Na de hát mindenféle tapasztalat, gyakorlat nélkül megálmodni egy minden héten megjelenő számot – nem volt valami könnyű vállalkozás. S még azt is hozzá kell tennem, hogy mindezt az iskolai teljes katedra mellett. Ugyebár hiú is az ember egy kicsit: színvonalat is akartam. Az olvasók meg a gyakorló újságírók véleménye szerint ez sikerült is. Néhány hónap múlva a magát demokratikus lapnak nevező Szilágysági Szó közéleti és közművelődési hetilapként Szilágyság címen jelent meg, mert úgy éreztem, hogy kapcsolódnia kell ahhoz az értékes és jelentős sajtóhagyományhoz, amelynek neves képviselője a több mint 60 évig folyamatosan megjelenő Szilágyság. A beköszöntőmben le is írtam, hogy ezt a hagyományt óhajtjuk folytatni. Helyet adtunk a helyi hagyományoknak, helytörténetnek, művelődésnek, ifjúsági témáknak, közművelődésnek. Idetartozik, hogy nagy kedvvel támogattam az útjára indított népdalvetélkedőt, s arra gondoltam, hogy mi lenne találóbb a megnevezésére, mint az ismert helyi népdal kezdő sora: Szilágysági gyerek vagyok. Nyilvánvaló, hogy mindezek mellett az adminisztratív feladatokat is meg kellett oldani. Munkánkat az illetékes szervek is értékelték és támogatták is. Egy pályázaton 150000 forinthoz jutottunk, amiből számítógépet vásároltunk, és nemsokára számítógépes szerkesztésben, A/4-es formátumban, a Color Print nyomdájában készült a lap. És röviddel ez után megválni kényszerültem tőle, mert a vidéki, kicsinyes könyökléseket már nem tudtam elviselni, az nem az én asztalom.

   Ha beszélhetsz erről, válaszolj, ha nem, hagyd válasz nélkül a kérdést: itthon, az ezredforduló éveiben depresszióba estél. Környezetünkben szinte mindenki leírt. Az emberi élet azonban Isten kezében van, egy új kaput nyitott meg előttetek. Kiköltöztetek lányaitok után, a csodálatos hűség városába, Sopronba, ahol új erőre kaptál, a Biblia szavait idézve, „megújultál, mint a saskeselyű”, aminek nemrégen tanúi lehettünk mi is, a Szederinda citeraegyüttes vendégszereplése kapcsán, amelynek kezdeményezője és sikeres kivitelezője voltál kedves feleségeddel, Máriával, a Soproni Erdélyi Körben. Én ennek a sikeres, igényesen megtervezett, részleteiben sok finomsággal előkészített és kivitelezett vendégszereplésünk kapcsán győződhettem meg, hogy Isten mindenkinek ajándékozhat új életet, te ennek beszédes élő példája vagy, sokunk örömére. Kérlek, fejtsd ki részletesebben az említett eseményeket, és válaszold meg a sejtetett kérdéseket is, ha nem esik nehezedre.

    A számos csalódás, az állandó nyugtalanság, az átélt követések aláásták az egészségemet is. Jó néhány évet éltem át súlyos depresszióban. Kórházból kórházba jártam, gyógyító intézeteket látogattam, de az egészséges, jó közérzetemet sehol nem tudták visszaadni. Csak feleségemnek tartozom eléggé ki nem fejezhető köszönettel az állandó, önfeláldozó gondozásért, támogatásért. Az is foglalkoztatott, hogy magunkra maradtunk, leányaink elhagyták Romániát. Nagyobbik leányomnak még 89 előtt a zöldhatáron át kellett menekülnie a szeku állandó üldözése, zaklatása elől. A 90-es évek elején kisebbik leányunk is áttelepedett az anyaországba. S aztán született a gondolat, hogy nekünk is menni kellene. Úgy gondolkoztam, hogy „a mór megtette kötelességét”, s úgy döntöttünk, hogy mi is követjük a gyerekeinket. Budapest és Sopron között kellett választanunk (ezek leányaink lakóhelyei), s hosszú ingadozás után úgy döntöttünk, hogy Sopront választjuk. A döntő érv végül is az az érzés volt, hogy egy kisebb város hamarabb a szívünkhöz nő, mint a mozgalmas metropolis a maga tumultusával. S aztán elég hamar megbizonyosodtunk döntésünk helyességéről. Egy nagyon kedves, csöndes, barátságos település az új otthonunk a maga nagyon gazdag történelmi és művelődési hagyományaival. Meg kellett győződnöm arról, hogy Isten keze benne van az ember sorsának alakulásában. Hónapról hónapra, aztán hétről hétre, majd napról napra jobban éreztem magam. S az addigi borzalmas feszültséget, nyugtalanságot felváltotta a belső béke, megszűntek szorongásaim, felszabadultnak éreztem és érzem magam. Úgyhogy Sopron lett az én öreg éveimnek csöndes, nyugodt, biztos menedéke. Minden a maga helyére került, csak éppen – a költő szavaival élve – ott lent az az igazi föld ne szorítaná annyira a tenyerem. Erről is van négy sorom, ide írom:

   Nem voltam itthon,

   mert otthon jártam,

   az átalvető vállalt terhe

   húzza a vállam.

   S mivel Sopron a hűség városa is, biztos vagyok benne, hogy nekem is segít hűségesnek lennem hozzá, és az maradjak önmagamhoz is.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008