magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Emília: R. Berde Mária


„Vagyok a mesék bánatos lánya.

A lelkem csoda!

Dús erű, titkos, aranyos bánya.

Kincse de várt rád, ó, hogyha látnád –

Gyújts föl szíved, a lobogó fáklyát:

Szállj le oda.”

                                           Berde Mária

 




Életrajz kicsit másképp

   Berde Júlia Mária 1889. február 5-én született Kackón, régi értelmiségi családban. Édesapja hamarosan az enyedi teológia tanára lett, ettől kezdve a család élete szorosan Nagyenyedhez fűződött. Művelődés és népszolgálat (Kriterion Könyvkiadó, 1983) című munkájában Vita Zsigmond úgy fogalmaz, hogy a Berde család élete elválaszthatatlan volt a kollégiumtól. Berde Máriát is tehát elsősorban a régi családi otthon, a gyermekkor és az ifjúság évei, továbbá a kollégium kötötte Enyedhez. Középiskolai tanulmányait Bethlen Gábor kollégiumában végezte. Kíváncsi voltam, vajon milyen nyomai maradtak fenn diákkori próbálkozásainak, szárnybontogatásának. Nagy örömömre szolgált, hogy érdekességekre leltem rá az enyedi Bethlen-dokumentációs könyvtárban, és olyasmik is kezembe kerültek, amit az életrajzírók bizonyára nem forgattak.

   Az Enyedi Hírlapból például megtudhattam, hogy Kódex- korszakom című írásában miként emlékezett vissza az író saját, kezdeti, kézzel írt alkotásaira, és hogyan született meg benne az elhatározás, hogy írásait saját kötetben publikálja.

   Berde Máriának kemény próbákat kellett leányként kiállnia, versengtek vele, de ő mindvégig jeles tanulóként állta a sarat. Nagy sikernek számított, hogy ha valaki leányként publikálta verseit a Haladjunk hasábjain, illetve a Kemény Zsigmond Önképzőkör Emlékkönyvében. Bár a róla szóló tanulmányokban, illetve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban az szerepel, hogy első verse a Pesti Naplóban jelent meg, felfedeztem egy korábbi versét, melyet Enyeden a Kemény Zsigmond Önképzőkör 1908-9. évi emlékkönyvében publikált. Íme:

 

                                                                                           Patak mellett           

                                                                  Elmerengve járok itten s lelkem úgy elandalog.

                                                                  Szép időkre ... szívem első szerelmére gondolok.

                                                                  A lehajló árnyas fűzfa úgy emlékeztet reád.

                                                                  Szerettelek ... csak azt mondja

                                                                  Hajladozó zúgó lombja,

                                                                  Ezt sóhajtja a világ!

  A pataknál áll egy kis pad. Hányszor ültem akkor itt,

                                                                 Álmodozva nézegettem a futó víz habjait.

                                                                 Szerettelek... és a szívem gyönyörrel gondol reád.

                                                                 A patak is erről beszél,

                                                                 Erről suttog az esti szél

                                                                 Ezt sóhajtja a virág!

 

                                                                 Itt téptem én a virágot: „Szeret-e vagy nem szeret?”

                                                                 Itt susogtam, itt sóhajtám a te édes nevedet.

                                                                 Ez a patak, ez a mező nekem egy egész világ.

                                                                 Itt voltam én egykor boldog,

                                                                 Fájó szívem erről dobog

                                                                 Ezt sóhajtja a virág!

   Ennek az első publikációnak nagyon kedves története van, amelyet maga Berde Mária mesélt el évekkel később az Enyedi Hírlap 1937. január 10-i számában, amelyben arról tudósít, hogyan csempészte be unokatestvérével a szerkesztőség ládájába a kiadásra szánt alkotást. Ez a fajta lelkesedése később is elkísérte tanulmányi útján.

   Jancsó Elemér Berde Mária Tüzes kemence, valamint A szent szégyen című regényeihez írt előszavában azt írja, hogy nagyenyedi évek és a kollégiumi élet számos írását ihlette Berdének. Az enyedi történetek, Apánk az ajtó mögött, A legboldogabb testvér, A csodatevő notesz, A beszélő buba című elbeszélései, Enyedről írott cikkei, A hajnal embereinek a regényhősei és számos vers, karcolat, megjelent vagy kéziratban maradt írás tükrözi a gyermek- és ifjúkor valamint százada Nagyenyedének sajátos világát.

   1907–ben iratkozott be a kolozsvári egyetem magyar–német szakára. Nagy lelkesedéssel tanulta az összehasonlító irodalmat, később doktori értekezéséhez is ilyen jellegű témát választott. Batsányiné Baumberg Gabrielláról írta dolgozatát, aki Berde korának közismert osztrák nőírója volt, és aki írásaiban a nő és férfi egymás megértésének, sírig tartó szerelmének problematikájáról írt. Érthető tehát, hogy miért vonzotta Berde Máriát az osztrák nőíró, aki egyedinek számított. Öt évvel azután, hogy ledoktorált, 1917–ben tanári oklevelet szerzett. 1923–ban a román tanári képesítést is elnyerte. 1917-től 1920-ig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára volt. Ebben az időszakban Áprily Lajos szomszédságában éltek a sétatér környékén. Enyedi emlék című versében, melyet Áprilynak dedikált, kedvesen őrzi ezeknek az éveknek az emlékét.

   Mint enyedi, kezdő tanárnőt, egyik tanítványa, Veress Pálnak a Vita Zsigmond Művelődés és népszolgálat című munkája tolmácsolásában idézett visszaemlékezéséből ismerhetjük meg, aki egyszerű beszédmódját, szerény viselkedését őrizte meg emlékeiben. „Ezzel a finom, nőies, anyás magatartásával, a nem mindenért szekundát adó, nem mindenért fenyegetőző módszerével elérte azt, amire vágyott – az anyanyelv szeretetét beplántálta gyermeki szívünkbe, és úgy megszerettette velünk a magyar irodalmat, hogy az osztály egy része versengett abban, ki tanul meg többet a feladott versekből.”

   Bár Enyedről más helyekre került később át, mindig kedves emlékként vitte magával az enyedi lelkületet. „Ez a lelki stílus magyarázza meg a tényt is, hogy a románsággal is innen indultak jó másfél század óta kölcsönös művelődési kapcsolatteremtések, aminthogy az új irodalom első éveiben: a magyar letargia és a későbbi céltalan kapkodások idején innen vagy idegyökerezett lelkekből fakadtak egy becsületes életigenlés legelső vigasztaló igéi Áprily Lajos, Sipos Domokos és Szentimrei Jenő ajakán. Ahogy az enyedi szívekből szakadt ki a helikoni egyesülés gondolata is, mely felülemelkedést hirdetett az írók vallási és világnézeti különbségein a kisebbségi kultúrszolgálat jegyében” – írja Berde Mária a Bethlen-kollégium egyik emlékkönyvében.

   1919-től az Erdélyi Irodalmi Társaság, 1920-tól a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja. 1920–21-ben a Zord Idő című folyóirat szerkesztője. Az első világháború előtt versei révén tűnt fel, később az erdélyi magyar irodalmi élet egyik számottevő alakjává vált. Regényeiben saját korának problémáit reális szemlélettel, igényes írói eszközökkel tárta fel. Több színdarabot is írt, kiadott egy székely népmesegyűjteményt. Versei, elbeszélései német, francia és román nyelven is megjelentek. Műfordítóként Ion Creangă és Mihai Eminescu alkotásaiból fordított magyarra néhány írást.

   A 20-as évek végén fordulat áll be érdeklődésében. A romantikus feminizmus helyett egyre inkább korának társadalmi kérdései kezdték foglalkoztatni, jó szándékú polgári álláspontról vállalta a közéleti harcot. Higgadt és kulturált stílusú, tudatos felépítésű társadalmi regényében, a Földindulásban az erdélyi dzsentri háború utáni pusztulását, végső züllését festette meg. A néphez való közeledést, valamint a román polgársággal és értelmiséggel való egyezkedést javallja a lecsúszás orvoslására. Főhőseinek tökéletes lélektani hűségű ábrázolásával emelkedik ki életművéből a háborúellenes hangokat is megütő Tüzes kemence, melyben régi témáját, a nő–férfi kapcsolat erkölcsi vetületét dolgozta fel.

   A már kiforrottan fogalmazó, társaságok közkedvelt személyiségének számos publikációját olvashatjuk kora híres folyóirataiban. A Pásztortűzben számos alkotása látott napvilágot, ezek közül megemlítem néhány írás elérhetőségi adatait:

Berde Mária: Behúnytszemű vers. Pásztortűz 1934. 7. sz., 142. l.

Berde Mária: Akinek napja nem jött. Pásztortűz 1934. 9. sz., 193. l.

Berde Mária: Három angyal. Pásztortűz 1934. 11. sz., 222. l.

Berde Mária: „Amely napok tetőled elmaradtak”. Pásztortűz 1934. 11. sz., 222. l.

Berde Mária: Szüret. Pásztortűz 1934. 21. sz. 429. l.

Berde Mária: Fekvőkúra. Pásztortűz 1934, 21. sz. 429. l.

   További adatokat tudhatunk meg a Pásztortűzben megjelent alkotások számát illetően, ha az én kis jegyzékem mellett az internetes adatbázist is megtekintjük a transindex portál honlapján.

   A Világosság, Szabad Szó, Népakarat és az Utunk című folyóiratokban közölte verseit, széles tematikát felölelő novelláit, tanulmányait és cikkeit. Egyik alapítója és haláláig főszerkesztője a Kolozsvárt megjelenő Dolgozó Nőnek.

   Két versét (Balga hegedűn; És jönnek órák...) Trózner József megzenésítette, akkora népszerűségnek örvendett.

   Művei listáját a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon alapján sorolom fel:

   Batsányiné Baumberg Gabriella élete és költészete (doktori értekezés, Kv. 1912); Versek (Bp. 1912); Az örök film (regény, Bp. 1917); A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória (Mv. 1920); Rina kincse (novellák, történetek, Tv. 1923); Vízen hold (elbeszélések, Kv. 1924); Haláltánc (regény, Bp. 1924); A szent szégyen (regény, Mv. 1925); Enyedi történetek (elbeszélések, Nv. 1926); Romuald és Andriána (az MTA Ormódy Amália-díjával kitüntetett széphistória, Pozsony 1925, Berlin 1927; később Keresztjáró szerelem címmel, Bp. 1941; új kiadás RMI-sorozatban, 1968); Seherezádé himnusza (versek, Kv. 1928 és Bp. 1929); Télutó (elbeszélések, Kv. 1928); Végre egy férfi! (három egyfelvonásos vígjáték, Kabdebó Ernával Mv. 1928); Földindulás I-II. (regény, Kv. 1930 és Bp. 1931); Pillangó Rebeka története (elbeszélés, Nv. 1933); Szentségvivők (regény, Nv. 1935); Egy kicsi szolgáló (novellák, Nv. 1936); Tüzes kemence (regény, Bp. 1936, románul 1973); Az élő Kölcsey (Olosz Lajos, Szentimrei Jenő és Tabéry Géza tanulmányaival, Nv. 1939); Istenes énekek (Orth Győzővel és Róth Jenővel szerkesztett versgyűjtemény, Nv. 1939); Misszióban (egy szórványmisszió története, Nv. 1940); A hajnal emberei I-II. (történelmi regény, Baumgarten-díjjal jutalmazva, Bp. 1942); Tüzes kemence – A szent szégyen (új kiadás Jancsó Elemér bevezetőjével, 1967).

   A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon összeállításakor nyomtatásban még meg nem jelent alkotásai közül mára már több is napvilágot látott – például a Hajnal emberei III. kötete – és számos fordítása is megjelent különböző kötetekben.

   Remélem, hogy Berde Máriát a feledés nem fogja homályba borítani, és bár nem tartozik a kanonizált írók legismertebbjei közé, akadnak még olyan lelkes olvasók, akik szívesen nyúlnak nemcsak kedves, hanem egyben színvonalas írásaihoz.

 

   Függelék

   Berde Mária: Kódex-korszakom, Enyedi Hírlap, 1937. január 10.

   „A diákok szépirodalmi lapot szerkesztettek, ebben akartam napvilágot láttatni verseimmel. De csakis sűrű rangrejtettségben! Személyem nem volt fontos, csupán véka alatt, vagyis kürtő mögött sínylődő szellemi gyertyácskáim sorsát nem bírtam elviselni. Hogy a kezdődő szívügy jól bonyolódjék, ahhoz három személy kell: a mindig számtalan szerelmeseken kívül egy őrangyalféle is, aki egyengeti az ösvényeket, tévútra tereli az ellenséget és illetéktelen kíváncsiakat. Hogy egy irodalmi pályafutás meginduljon, ahhoz az írón és művén kívül szintén feltétlenül szükséges egy harmadik tényező, aki a bátortalan és kiszolgáltatott írások sorsát szépen elkormányozza, ha kell alakoskodjék is érdekükben. Nekem, szerencsémre, volt ilyen szövetségem. Fiú lévén, sokkal szabadabban mozoghatott, mint én. Barátnőim irányában éppoly szolgálatkésznek bizonyúlt, mint az én dolgaimban. Hűséges, gáncsnélküli lovagunk volt! Másodunokatestvérem, Herepei Árpád, szintén a kollégium diákja.

   Rábíztam magamat. Szeretnék a Haladjunk nevű diáklapban megjelenni verseimmel. Szó sem lehetett persze, hogy egyszerűen csak benyújtsa a verseket az önképzőkör elnökének. Nemcsak, mert az elnök urak nemigen komáztak negyedikes fikával, hanem, mert ez az önképzőköri elnök éppen az én testvérbátyám volt, egyben a lap szerkesztője! Nekem viszont magántanítóm latinból és algebrából, egyszerűen féltem tőle, mert igen szigorúan tartott, bizony körmömre is koppingatott ha nem vágtam a leckét! (Isten áldja meg érte haló poraiban.)

   Árpád, vagy bizalmas nevén Pikó unokatestvérem azonban arról is tájékozódott, hogy a Haladjunknak van egy szerkesztői postaládája, oda kellene becsempészni a kéziratokat. El fog lopózni az Olvasóba, ahol ugyan semmi keresete és esetleg kirepítik, de majd csak talál egy őrizetlen pillanatot. A verseket elváltoztatott írással ő maga másolja le. Így készítettük elő Patak mellett című alkotásomat. Nemes érzelmeket csinos, sőt igényes formában próbált kifejezni, így indulván:

                                                                                  Elmerengve járok itten

                                                                                  Szívem úgy elandalog,

                                                                                  Szép időkre... szívem első

                                                                                  Szerelmére gondolok.

                                                                                   A lehajló árnyas fűzfa

                                                                                   Úgy emlékeztet reád,

„Szerettelek”... Csak ezt mondja

                                                                                     Hajladozó, zúgó lombja,

                                                                                     Ezt sóhajtja a virág.

   Nem voltam még tán tizennégy éves sem és már emlékeimből táplálkozott elégikus hangú költészetem!

   Pikó aztán jelentette, hogy a vers becsempészése sikerült, igaz, hogy négy krajcárt fizetett a vele összejátszó pedellusnak.

   Bátyám, a szerkesztő és elnök úr, rajongó ügybuzgalommal intézte a lap dolgait. Általában hallatlanul fogékony, lobbanékony természetének legnagyobb öröme, legfőbb életeleme a lelkesedés volt. Hozzá szoktunk, hogy a kollégiumból mindennap tenger mondanivalóval érkezett haza. Ebéd ideje alatt ő vezette a szót, politizált, az iskolai dolgokat pertraktálta, csillogó, szenvedélyes eláradásban! A rámnézve oly nevezetes délben szélvészléptekben futott végig a tornácon s azon frissiben elújságolta, hogy egy egészen különös jó napja van, váratlan felfedezést tett a szerkesztői irodában! Ismeretlen, új költő jelentkezett a levelesládában! Végre is kihúzta zsebéből saját versemet és égő szemmel, kipirosodó arccal felolvasta az asztal mellett.

   Egész ebéd alatt lapitottam a boldogságtól, de a szurkolástól is. Mi lesz, ha le kell magamat leplezni? A Haladjunk szerkesztői üzenetei felszólítják e számban az ismeretlen szerzőt, hogy a férfiatlan bujkálásnak vessen véget és jelentkezzék! Inkább azonnal, négyszemközt jelentkeztem a Bátyámnál.

   Nem haragudott meg csalafintaságomért, mert már más, vergődő költőlélek is rávetemedett. Inkább csak restellte elragadtatását, lelkendezéseit. Zavarba jött, pironkodott, mint a szégyenlős gyermek, de vissza nem vonhatta már egyetlen szavát sem!

   Nem tudom, miben állapodtunk meg, leközölte-e nevemet a Haladjunkban, vagy sem. Magam úgy tettem, mint egy híres csillagász, aki soha meg nem nevezte az általa kikövetkeztetett bolygót. Fő, hogy a vers megjelent. Sohasem láttam saját szememmel. De ettől kezdve többé nem tágítottam a reménytől, hogy végére kell érnem kéziratos korszakomnak és műveim meg kell, hogy szolgálják a nyomdafestéket.”

 

Berde Mária

Enyedi emlék

                                                                                                                           Áprily Lajos szomszédunknak

 

                                                                   Állott már a házam oly fentre tetézten,

                                                                   Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.

                                                                   Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,

                                                                   Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!

                                                                   Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,

Sok könnyem fakadt már a szép gyönyörűségből.

 

                                                                   De a mandulafát, amikor magában

                                                                   Áll az Őrhegy–aljban, halavány ruhában –

                                                                   De a szellőt, mely a temetőhegyekben

                                                                   Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben –

                                                                   De a nótát, amit madármódra, nyersen

                                                                   Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen –

                                                                   De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik;

                                                                   Mindenüvé vittem – elviszem a sírig.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008