magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Skultéty Csaba: Késmárk egykori német-magyar diákvilága


   Skultéty CsabaValami érték, igazi érték a múltból, amely a második világháború idején ment tönkre. Egy kisváros, ódon falai között századokon át szepességi és távoli vidékekről – Mécs László nekem, keresztfiának írt sorait idézve – „a tudomány hosszú kolbászán rágódásra” odaküldött fiatalok otthona. Nagykaposi ügyvéd apám a Trianont követő felvidéki világban, középiskola helyben nem lévén, öt gyermekével többfelé próbálkozott, egy évtizeddel később, egyik bátyám sikeres példájára nálam, az ötödiknél, a késmárki német gimnázium mellett döntött. Ehhez valamit németül is kellett már tudnom, így, még tíz éves sem lévén, egy év szepesszombati ötödik elemi után léphettem át ama neves líceum kapuját.

   Korunkban szokatlanul hangzik: Csehszlovákiában egy német ajkú város magyar szellemiséggel. Továbbra is Budapest vonzásában, enyhe bécsi beütéssel, de a főváros már Prága, német érettségivel a legegyszerűbb út német főiskolára, egyetemre oda vezet. A helybeliek és a vonattal bejárók mellett a cipszer családoknál kvártélyra-kosztra befogadottak majd mind magyarok, még a kárpátaljai Beregből és Ugocsából is. Oda az átszállóhelyeken gyarapodva, visszafelé fogyva együtt utaztunk, a gyorsvonatra kapott pénzből a jegyet személyre váltva, a különbözetből sütemény lett Kassán a Megay cukrászdában. Evangélikus egyházi gimnázium, ahol a diákok fele katolikus és zsidó, egy-egy reformátussal. A hittanórákra persze szétváltunk. Padsorunkban ült egy felekezeten kívüli is, hogy ő ilyenkor mit csinált, már nem tudom. A tanítási nyelvet 1918-ban váltották – nehogy csehszlovák legyen – magyarról németre. A tanárok többsége még a régi világ hagyatéka, egész gondolatvilágában magyar örökség volt. Cipszer iskolatársaim keresztnevei sem távoli germán hagyományt követtek, köztük még falusi, magyarul nem tudó Árpád is akadt. Emberöltőkön át megszokott életforma uralkodott, a különbözőségek elfogadott párhuzamosságával, a társadalmat a mindennapok apró ütközései mellett is a természetes közösség szelleme hatotta át...

   A ma minden józan mérlegeléssel is idillikusnak mondható kisvárosi világot, benne fiataljaival, idővel külső, távoli események bomlasztották és vitték végül a széthullásba.

   Milyen is volt tehát a Tátra lábánál ez a Késmárk, amelyben én kerek nyolc évet töltöttem, távol a még a Nagyalföldhöz tartozó fecskés-gólyás szülőhelyemtől, ahová mindig visszavágytam. Kisdiákként az új, urbánus környezetben, küzdve a nyelvvel, amelyből, mint nem a sajátomból, kellett további nyelveket tanulnom. Megnyugtatóan hatott a város otthonossága. Kezdve azzal, hogy, ha sokan csak törve is, de úgyszólván mindenki bezélt, vagy legalábbis értett magyarul. May Károly indiántörténetei, osztálytársakkal versengő olvasmányaink segítségével gyorsan majd egyenrangúan tudtunk már németül, közeli barátaink többsége egyébként is magyarokból verbuválódott. A mindennapok a cipszerség szellemében teltek. Ünnepi alkalmakkor a régi, már csak szűk kollégiumi és étkezési célokra használt épületben vagy a híres fatemplomban gyülekeztettek minket, ahol zengve énekeltük a cipszer himnuszt. Lám Frigyes szövegét, hogy az Úr őseinket hajdan „ins Ungarland” vezette, az államhatalom „ins Zipserland”-ra változtatta. A történelemkönyveink amolyan Csehszlovákia történetét, azaz a terület históriáját tartalmazták, immár a Cseh- és Morvaországgal közös haza jegyében. Kozlay Kálmán evangélikus pap történelemtanárunk az órákon ezt kellően átsimította. Thirring Gyula (németül Julius lett) földrajztanárunkat egy ízben rajtakaptam egy cselen. Magyarország a földrajzkönyvben a háború előtti kiterjedése és történelmi múltja méltatásával szerepelt, egy rövidebb második rész írta le az új helyzetet. Amikor a felelő diák elkezdte felmondani a leckét, tanárunk megszakította, hogy „jaj, elfelejtettem tegnap mondani, hogy az első részt nem kell megtanulni”. Latintanárom, Gaál Pali bácsi pedig – mindenki így hívta – engem a nem éppen németes „ejnye, ejnye Csaba” szavakkal dorgálgatott, hogy kevesebbet futballozzak és többet tanuljak. A szlovák óra – hol egy cipszer, hol már egy fiatal szlovák tanár oktatta – az elemi ismeretek mellett egy-egy népdal elénekléséből állt.

   Egyszer kihirdették, hogy a szülők kívánságára délután nem kötelező magyar nyelvórák is lesznek. Ennek nem lett nagy sikere: ki megy még délután is iskolába, amikor ott van a futball-, télen meg a korcsolyapálya. Hát igen, a futballpálya. Az iskolaudvaron is lehetett játszani, de többnyire mégis ott, az élet központjában tanyáztunk. Világgazdasági válság, munkanélküliség, itt mindig történt valami. A csapatok gyorsan összeálltak, többnyire a legegyszerűbb módon: keresztények zsidók ellen. Vasárnap mindenki valamilyen egyesületnek szurkolt. Volt a cipszer KAC, a zsidó Hagibor, a cseheké és szlovákoké a Sokol. Én a legjobb csapat, a Vorwärts mellett döntöttem, azzal sem törődve, hogy ez a kommunistáké. A korcsolyapálya varázsa volt, hogy iskolánkból a lányok is oda jártak. Bógniztunk is velük, zenére. Ezt a hangszóró szolgáltatta, amely pesti operett dalokat bömbölt – mindenki által természetesnek vett módon – magyarul.

   A négyszáz éves késmárki evangélikus líceum emléklapjaAhogy cseperedtünk, szabad időnk fő színhelye a futballpályáról, a korcsolyapályát megőrizve, a korzóra terelődött át. Hol egy-két baráttal, hol egy iskolatárs lánnyal – soha mással – róttuk a járdát, ami utóbbi esetben a kapuig való hazakíséréssel, ott netalán egy-egy szerelmi pillanattal végződött. Az év téli eseménye a diákok hangversenyével – egy alkalommal a Csárdáskirálynő melódiáival – megnyitott est volt, amelyet Juci néni tánc- és illemtan délutánjai előztek meg. A melegebb idő beálltával pedig a majális, amikor dobszó kíséretében vonultunk a Jeruzsálem hegyre. Még énelőttem, jóval idősebb bátyám kedvéért Mécs László útba ejtette Késmárkot, megélte ott a majálist, ennek emlékét őrzi bűbájos verse.

   Nagyobb diákként én, néhány barátommal – engem nem Klopstock és Lessing, hanem Ady Endre lelkesített – magyar önképzőkört szerveztem. Olyan időkben, amikor körülöttünk, kezdetben észrevétlenül, maga a világ változott meg. Az odatelepedett csehek által létesített csehszlovák gimnázium is lassan szerepet kívánt. A zavart nem ez, hanem a nagynémet szellemáramlat betódulása hozta. A tanári utánpótlás is már a cseh országrészből jött szudétanémet közvetítéssel terjedt, főleg az ifjúságban, a pángermánság gőgös hitleri eszmevilága. Megindult a belső bomlás a cipszer családokban is.

   Csehszlovákia 1938-as széthullásakor szereplőkként is megérhettük a több százados szepesi németség egyik utolsó lobbanását. Október 31-én, a lutheri reformáció emléknapján az evangélikus nagytemplom zsúfolásig megtelt. A prédikációra nem emlékszem, de arra nagyon, hogy egy magyar diáktársammal díszőrséget álltunk Thököly Imre piros-fehér-zöld szalaggal megkoszorúzott kriptája előtt. Az istentisztelet a szigorúan betiltott magyar himnusszal végződött. A koszorút a csendőrség hamar eltávolította, bennünket a cseh járási közigazgatási főnök elé vittek. Bűnünk volt az is, hogy többedmagunkkal gomblyukunkban nemzeti színeinkkel grasszáltunk a korzón. A felháborodott hivatalnok tehetetlennek bizonyult, az ő napjai is meg voltak már számlálva.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008