magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Megvalósuló álmok


   Az 1989. december 22-ei rendszerváltozás viszonylag csendesen zajlott le Baróton. Az erdővidéki, akkor tizenegyezres kisvárosban egyetlen puskalövés sem dördült, vér viszont folyt, miután a milicisták által korábban zaklatott fiatalok közül néhányan megrohamozták az igencsak reszkető gatyájú belügyiek székházát, és bizony az elcsattant pofonok és öklök révén törlesztettek valamit a számlákból. Aztán a terroristákkal kapcsolatos rémhírterjesztés is elcsitult, s karácsony és Szilveszter múltán kijózanodva értelmet és tartalmat kellett keresni az új életnek.

   Valahogy úgy kezdődött, hogy a frissiben polgármesterré kinevezett – hol volt még akkor az első szabad önkormányzati választás? – Demeter János, azaz Döme irodájában naponta össze-összeültünk. Szabó Gy. Jenő újságíró, a korábbi Megyei Tükör, illetve utódja, a Háromszék külső munkatársa, Döme, a felesége, Kós Kati, Hoffmann Edó, Illyés Lajos Bánat, az azóta számtalanszor elsiratott Dénes István Főnök és még egypáran. Vagy máskor a Nagy Sándorék első emeleti kétszobás blokklakásában, nagyjából ugyanaz a csapat. Világváltó tervek és álmok közepette; zsíros kenyerek és némi tyúkbelek kíséretében. Már elnézést, de Nagy Sándor, a Köpeci Bányavállalat nyugalmazott főmérnöke mindig ezt a szárnyas-alkatrészt emlegette, valahányszor a kamra felé somfordált, tulajdonképpen valami pálinkát keresve, mintha Rózsika néni, a változás által a baróti gimnázium igazgatói székébe emelt kiváló magyar szakos tanárnő nem tudta volna, hogy miről van szó…

   Igaz, hogy Erdővidéken akkor már létezett például a hetvenes évek dereka tájt létrehozott Benedek Elek Egyesület, de az akkor emlékeim szerint a rendszerfordulón éppen aludta Csipkerózsika-álmát. S az is igaz, hogy Baróton korábban volt már nem egy író–olvasó találkozó, hogy működött már a Kájoni Consort Régizene Együttes, a bányászkórus – amelynek kötelező hazafias dalait Benczédi Huba karvezetővel az élen már mindannyian untuk énekelni, Birtalan József magyar népdalfeldolgozásait viszont még ma is szívesen dúdolom –, de mi valami egyebet akartunk. Olyasmit, ami nem csak kórusról és régizenéről szól, hanem arról is, de egyebekről is. Olyasmit, ami a népfőiskola-szerű ismeretterjesztést, és az önszerveződő kultúranépszerűsítést szolgálja. Kulcsszó volt és ma is az: önszerveződés. Mert az amúgy rendben volt, hogy a sepsiszentgyörgyi állami magyar színház, vagy a marosvásárhelyi, vagy a temesvári, vagy a brassói román színház magyar operett-részletekkel fellépve időközönként városunkba látogatott, de valami olyasmi munkált bennünk, hogy mind emellé még valami saját is kell. És ami a miénk. S akkor Szabó Gy. Jenő javaslatára kitaláltuk, hogy civil kezdeményezésünket városunk szülöttje, a magyar iskola egyik megújítójaként számon tartott író, tankönyvszerkesztő, s mindemellett Az Én Újságom című gyermeklapot is szerkesztő Gaál Mózesről nevezzük el.

   S akkor eljött 1990. január 25-e, az a nap, amikor a megyei napilap megírta, hogy az RMDSZ és közművelődési köre, a Gaál Mózes-kör első találkozóját tartja. Emlékszem, hogy Baróti Szabó Dávidról, a Batsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel az első magyar irodalmi lapot, a Magyar Museumot Kassán az 1700-as évek végén megalapító jezsuita pap, költő és nyelvújító életéről és munkásságáról hallgattunk előadást, majd a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák Népi Együttes vendégszereplésével táncházban tanultuk, hogyan kell ropni.

   Csütörtök volt, de a kezdeményezésünk nem mondott csütörtököt. Mert bár tulajdonképpen azt sem tudtuk, hogy mire vállalkozunk, azt sem, hogy mi a(z ön)művelődésszervezés csínja és bínja, de elkezdtük. És hála Istennek nem volt megállás. Az állandó hely- és önmagunkkeresésben hol a Diákdombon álló patinás iskolaépület – a hajdani és azóta visszaszolgáltatott római katolikus felekezeti iskola – egyik üres termében, hol a városi művelődési ház kistermében, hol a református egyház imatermében találkoztunk. Hol a riportról hallgattunk előadást Szabó Gy. Jenő tolmácsolásában, hol Erdővidék, Háromszék és a Barcaság ipartörténeti, illetve művészettörténeti érdekességeiről hallgattuk Kisgyörgy Zoltánt, hol a reformáció erdővidéki részleteiről számolt be nekünk Antal István nyugalmazott református lelkész, hol Kiss Alpár baróti unitárius pap tartott vetítettképes előadást egyesült-államokbeli útjáról. Minden kedden találkoztunk, és minden kedden hazavittünk valamit abból, amiről azelőtt nem beszéltek nekünk.

   És amikor áprilisban a fák rügyeztek, Egyed Ákos bácsi tiszteletbeli elnökségével, Kászoni Zoltán tiszteletbeli alelnökségével maréknyi csapat létrehoztuk a Gaál Mózes Közművelődési Egyesületet. Be tudtuk bizonyítani – elsősorban önmagunknak –, hogy: lehet. S midőn a forma azóta adott, a tartalom semmiképp nem maradhat el. Mert ez a pici egyesület azóta évente megszervezi az immár hagyományossá vált Erdővidéki Közművelődési Napokat – 2009-ben éppen a tizenhetedik volt, s ekkor adhattuk át Egyed Ákosnak az Erdővidék Kultúrájáért-díjat –; de a számos másmilyen közművelődési rendezvény mellett a munkába már a könyv- és kulturális lapkiadás is beletartozik. Sőt, az egyesület, a városi önkormányzat és a Székely Nemzeti Múzeum közreműködésével ingatlant vásárolt, és beindította Erdővidék Múzeumát. Mert Demeter Laciék, Hoffmann Edóék, Demeter Zoliék nálunk is jobban folytatják azt a munkát, amit mi, az azóta különféle pályákon bolyongók elkezdtünk.

   Hogy mindebből ki a nyerő? Mindenképpen az, aki egy-két jó szóra, s tarisznyába való új ismeretre az Erdély-szerte élő ilyen és ehhez hasonló helyekre olykor betér.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008