magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gaal György: Rendhagyó útikalauz


   Torockó és Torockószentgyörgy napjainkban egyre inkább a turizmus terén válik ismertté. Már nem csak a kolozsváriak, tordaiak, nagyenyediek járnak ide pihenni, kirándulni, természetet és épületeket csodálni, hanem egyre inkább a magyarországi, sőt nyugatibb turisták is szállást foglalnak, itt töltik szabadságuk egy részét. Az egykori bányászváros ma a vendéglátásra, idegenforgalomra rendezkedik be. Ennek pedig nélkülözhetetlen eszköze az útikalauz, amely eligazít nem csak a látnivalók, hanem a kirándulási, szállásfoglalási lehetőségek terén is.

   Hantz Lám Irén, a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium egykori földrajztanárnője az 1990-es évek elején jegyezte el magát Torockóval. Az unitárius hagyományokat ápoló Brassai gimnázium már csak névadója kapcsán is éltette az e vidékhez fűződő kötődést. S így természetszerűnek tűnt, hogy az 1989-es változás után itt létesítsenek a Brassais Véndiák Alapítvány valamint számos kül- és belföldi támogató segítségével egy vendégházat és konferenciaközpontot, ahol az iskola diákjai, vendégei kikapcsolódjanak, megbeszéléseket tarthassanak. Az ingatlanvásárlás, a támogatók toborzása, a tervezés, az építkezés szíve-lelke Hantz Lám Irén volt, nem kis mértékben az ő érdeme, hogy 1993 szeptemberében megnyílhatott a legnagyobb támogató nevével emlegetett Tobiás-ház.

   A több évig tartó torockói építkezés, berendezkedés végén már ő is a helység közismert személyiségévé, fogadott lányává vált, s megismerte a helyi hagyományokat, szokásokat, észjárást. S ami természetes: összegyűjtötte a vonatkozó szakirodalmat, kutatta a helytörténetet, a néprajzi sajátságokat. Így 1998-ban ő adta közre az első Torockó-útikalauzt. Most, tíz évvel később nem csak az akkori kalauz átdolgozott kiadását bocsátotta sajtó alá, hanem hozzákapcsolta, beledolgozta Torockószentgyörgy adatait is. Hisz aki elmegy Torockóra, az már bizonyára átsétál a szomszédos Szentgyörgyre is. A két helység turisztikai szempontból egységet alkot. Az új kalauz így nem két falubemutatóból áll, hanem témakörönként mindkét helységről ír. Talán ezzel is magyarázható a rendhagyó alcím, de még inkább azzal, hogy a művelődéstörténeti, néprajzi ismereteket olyan alaposan, közérthető módon közli, hogy mind az előismeretek nélkül érkező turista, mind pedig az erdélyi viszonyokban jártas értelmiségi gazdagodhat a könyv használata során.

   Az útikalauz a bevezetést követő tizenhat fejezetből, hasznos tudnivalók jegyzékéből, két függelékből, magyar–román és román–magyar földrajzi névmutatóból, 12 színes képből valamint egy kiteríthető színes térképből áll.

   Legterjedelmesebb fejezete az Évszámok, események című kronológia, mely a római kortól napjainkig, 2007-ig terjed. Így közel két évezredet fog át. A kifejezetten Torockószentgyörgyre vonatkozó adatokat dőlt betűs kiemelés jelöli. Itt időrendbe szedve ismerhetjük meg azokat az eseményeket, amelyekre a következő fejezetekben számos utalás történik. A Címerek, jelvények fejezet a Thoroczkay család címerét valamint az itt-ott feltűnő bányász- és más mesterségjelvényeket ismerteti. Külön-külön fejezet foglalkozik Torockó és Torockószentgyörgy építészetével. Furu Árpád műemlékes szakmérnök megállapítása szerint Torockón négy csoportra oszthatók a régi épületek: jobbágyházak, klasszicista ízlésű polgári épületek, eklektikus polgárházak, népi jellegű épületek. Mindegyik típus jellemzőit megismerhetjük néhány példa bemutatásával. A központot ma az 1870-es tűzvész után épült klaszszicista polgári házak határozzák meg fehérre meszelt homlokzatukkal, jellegzetes utcai pinceajtójukkal, zsalugáteres ablakaikkal és az oromfalat áttörő központi ablaknyílással. Torockószentgyörgyöt korábban a zsúpfedeles jobbágyházak jellemezték, a ma látható házak többsége az 1950-es évektől kezdve épült, s máig is sok a vakolatlan közöttük. Mindkét helység érdekessége, hogy a házszámozás a telekkönyvi számokat követi, úgyhogy itt nem érvényes az utcák egyik oldalának páros, a másiknak páratlan számozása.

   A Séta Torockón című fejezet a tulajdonképpeni bemutató rész. A szerző kalauzolásával a Piactérről kiindulva utcáról utcára, házról házra bejárhatjuk a falut, népi elnevezésekkel, helyi jellegzetességekkel ismerkedhetünk meg. A központi épület az unitárius templom és a hozzá csatlakozó iskola. Megismerjük ezek történetét, megőrzött feliratait. Itt kapunk tájékoztatást a kézimunkák varrás-típusairól. Azután következnek szinte számról számra az Alsó és a Felső Piacsor, főbb utcák házai, mindegyiken akad valami érdekes látnivaló, többnek a tulajdonosáról, egykori lakójáról is érdemes megemlékezni. Kiemelkedik a Kriza János Művelődési Ház, a Községháza múzeumával és galériájával, az emléktáblával megjelölt Zsakó-ház, a Jókai 1876-os szálláshelyéül szolgáló, szintén emléktáblát viselő unitárius paplak. Néhány házat a Transylvania Trust mentett meg a pusztulástól. A falubemutatónak természetes folytatása a temetőkert, a Birgej számbavétele. A kriptabarlangok egészen különleges temetkezési szokást alakítottak itt ki. Vincze Zoltán leírása alapján ismerkedünk meg a 17. századig visszanyúló temetkezési hagyományokkal, s két sírról, a Zsakó és a Sebes családokéról részletesebben is olvashatunk. Kirajzolódik a Jókaitól regényhőssé avatott Zsakó István városbíró és a messze földön híres Sebes Pál rektor-tanító alakja, pályafutása.

   Mielőtt a szerző Torockószentgyörgy bemutatásához fogna, eljátszik a kettes szám torockói előfordulási érdekességeivel. Közülük a leginkább ismert, hogy falu egy részén bizonyos időszakban kétszer kél fel a nap, ugyanis közben az 1130 m magas Székelykő eltakarja.

   Torockószentgyörgyön minden érdekesség jóformán a Thoroczkay családhoz fűződik. Ők építtettek itt várat, majd templomokat és kúriákat. Ők voltak a földek birtokosai, a falu életének meghatározói. Egyik águk köznemesi, a másik bárói, a harmadik grófi rangú volt, s az idők folyamán akadt közöttük unitárius, katolikus és református is. Szinte mindegyik ágból kiemelkedett egy-két építkező, emléket hagyó egyéniség. A 700 m magasan sziklafalakra emelt vár a falutól 2 km-re van. Erdély egyik legimpozánsabb középkori lovagvára. Az Ákos-nemzetségből származó Thoroczkayak a 14. századtól fogva építették, fokozatosan bővítették. Mikor kellett, védelmezték is. 1514-ben a Dózsa-féle felkelés idején kirabolták, feldúlták. Utána még sor került helyreállítására. De miután a Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcot követően az osztrákok felrobbantják, az enyészet martalékává válik. A főúri család ezután a faluban építtet magának hajlékokat. A vár egyik legendáját Gyulai Pál verseli meg (Az óriásleányka). A falu legkiemelkedőbb épülete az unitárius templom. János Zsigmond fejedelem idejében Thoroczkay Mátyás honosítja meg e felekezetet a faluban, majd Thoroczkay Zsigmond építteti a templomot az 1640-es években. Azóta több rombolást és pusztítást követően mindig újjáépült az egyház. Amikor csak lehetett díszesebbé is tették. A katolikus kápolnát és kolostort Thoroczkay György és felesége, Pekri Krisztina építtette egy 600 m magas hegylábon, a kápolnát 1867-ben újjáépítették. A második világháború után az épület lakatlanná vált, csak az 1990-es évek óta tervezgetik vendégházzá alakítását. A Thoroczkayak nemesi ága a falu közepén építtetett 1836-ban kilenc helyiséges klasszicista kúriát, mely utóbb a báró Rudnyánszky családé lett örökösödés folytán. Az államosítás után üdülőnek majd szanatóriumnak használták. Hosszas pereskedés eredményeként kapta vissza a Rudnyánszky család, s tőlük 1998-ban az Unitárius Egyház vásárolta meg.

   A Thoroczkayak grófi ága honosította meg a református vallást. Ők voltak a templom ismételt újjáépítői. A jelenlegi egyházat 1880–1890 között emelték, szerényebb kivitelezésű mint azt átellenben álló unitáriusoké. A gyülekezete is kisebb lélekszámú. Thoroczkay Viktor báró 1914–1915 táján a templom mögötti telekre egy romantikus stílusú, tornyokkal, erkélyekkel díszített emeletes kastélyt építtetett. Miután a hatalomváltozást követően ezt nem tudta eladni, részben lebontatta, s építőanyagként értékesíttette. Mára csak földszintjének egy része van meg. A báró Trianon után Magyarországon politizált.

   A Thoroczkay családról és Torockónak a velük folytatott harcáról, s a család 19–20. századi tagjairól ma már csak kevesen tudnak, de van néhány személy, akinek az emlékét tábla örökíti meg, úgyhogy nevükkel akaratlanul is találkozik az arra járó. Ezért adta egy fejezetnek az Akiknek a nevével találkozunk címet a szerző. Itt négy jeles tudós életrajzával ismerkedhetünk meg. Az első a Torockószentgyörgyön született legendás polihisztor, Brassai Sámuel, akinek szülőházán, a mai parókián, emléktábla és arc-plakett is található. Itt megjegyezzük, hogy a kolozsvári iskola nem 1962-ben, hanem már 1957-ben felvette híres tanítványának és tanárának nevét. A második Kriza János unitárius püspök, népköltészeti gyűjtő, akinek apja idevaló, s ő maga is az itteni iskolában tanult pár évig. Most a művelődési ház homlokzatán olvasható neve. A harmadik személyiségnek, az 1920-ban született Tobiás Károlynak, a kaliforniai Berkeley Egyetem professzorának csak a dédapja született itt, de úgy vonzódott e tájhoz, hogy az 1990-es években mecénásként segítette a helységet, 1995-ben díszpolgárrá is avatták. Nevét ma a brassais véndiákok házán emléktábla örökíti meg. Román András a műemlékvédelem magyarországi és nemzetközi szaktekintélye volt, az 1990-es évek közepén ő kezdeményezte a budapesti V. kerület és Torockó kapcsolatát. Az érkezett támogatásból mintegy 140 épületen végezhettek helyreállítási munkálatokat. Úgyhogy ezt az értékmentő munkát 1999-ben Europa Nostra-éremmel tüntették ki. Ő díszpolgárrá avatását már nem érhette meg, de nevét a budapesti kerületi önkormányzat tulajdonát képező, szépen helyreállított 15. számú házon latin feliratú emléktábla örökíti meg. Csak sajnálhatjuk, hogy semmilyen felirat sem teszi maradandóvá a torockói születésű és a régi Torockóról  könyvet író Borbély István (1886–1932) irodalomtörténész, kollégiumigazgató, unitárius teológiai tanár emlékét, s így e könyvben sem kaphatott külön méltatást.

   A következő két fejezet a műveltebb olvasók igényeire számít: kik örökítették meg képeken, s kik írtak róla. Három festőművész volt e táj szerelmese: Vass Albert, Dóczyné Berde Amál és a torockószentgyörgyi születésű Vernes András. A tollforgatók két csoportra oszthatók. Többségük, Orbán Balázzsal kezdve leírja az itteni viszonyokat, hagyományokat, népművészetet. Néhányan azonban regényt is szenteltek a helybéliek hősi kitartásának: Jókai Mór (Egy az Isten), Gyallay Domokos (Vaskenyéren), Ignácz Rózsa (Torockói gyász). Gyallay esetében jó lett volna megemlíteni, hogy száz évvel ezelőtt, még tordai tanárként, Pap Domokos néven közzétett egy Torda és környéke című turistakalauzt. Ennek negyedik fejezete 16 oldalon bemutatja Torockót és Torockószentgyörgyöt is három fényképfelvételt mellékelve. 

   Az ünnepeket és népi szokásokat tárgyaló fejezet a konfirmálás kapcsán mutatja be az ilyenkor még feltűnő színes népviseletet; az egyetlen máig megőrzött népszokás, a farsangtemetés. Ezt Kún Kriza Ilona leírásából idézi a szerző. E fejezet bevezetőjében az előző kiadás adatolta a lakosság számának változását az utóbbi század folyamán, az akkori népesség korfáját, mely a lakosok fogyását, kiöregedését sejtette. Most a szerző erre nem tér ki, talán megváltozott a helyzet?

   Három fejezet a természetrajz kedvelőinek kíváncsiságát igyekszik kielégíteni. Az egyik Kövek címmel a geológiai jellemzőket ismerteti, de a kövek építkezésbeli felhasználására is utal. A másik a Vizek számbavételét tartalmazza. Megismerjük a források hozamát, a vízfolyások irányát, hasznosítását is. A Fák, virágok cím alatt az erdők, telepítések, növénynevek, parkok, vadvirágok, gyógynövények, gombák, vadállatok és halászati lehetőségek bemutatását találjuk. Ezek után az utolsó, 16. fejezetre csak az autós-gyalogos turistautak számbavétele marad. Vagy kilenc túrajavaslat szerepel több útvonal változattal.

   A Hasznos tudnivalók már a hagyományos kalauzok rendszerét követi. A megközelítési lehetőségeket, a falubeli szolgáltatásokat, látnivalókat sorolja fel adatszerűen. Különösen meglepő a vendéglátók listája. Torockón egy turisztikai iroda és tizennyolc vendégház-panzió, Torockószentgyörgyön egy kúria-vendégház várja a megszállni kívánó turistákat, nyaralókat.

   A kötet első függeléke újságcikkek segítségével mutatja be a torockói vasbányászat és vasművesség 20. századi sorsát, a második függelék Csucsi Róbert életírásából emel ki a torockószentgyörgyi mezőgazdaságra vonatkozó adatokat. A könyv nagy értéke, hogy számos jó minőségű fehér-fekete illusztrációt, fényképfelvételt közöl a szövegbe iktatva, a festményeket, néprajzi vonatkozású felvételeket színes oldalakon a kötet végén hozza. Ahol csak lehet, a szerző versidézeteket is beiktat, főleg Reményik Sándor, Áprily Lajos versei segítenek a hangulatteremtésben.

   Meggyőződésünk, hogy a rendhagyó útikalauz több mint turisztikai segédeszköz. Kézikönyv a 21. századi Torockóhoz, melyet első sorban a helybélieknek kellene alaposan áttanulmányozni: a fiataloknak és mindazoknak, akik a turizmusban látják a jövőt. E kötetnek ott kell lenni a két helység minden parókiáján, iskolai tanteremében, panziójában. De még a környező városok kirándulást kedvelő családjainak is hasznára válik. Bár minél több magyar falunak akadna hasonló krónikása és ismertetője! 

 

 

Hantz Lám Irén: Torockó, Torockószentgyörgy. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. 192 l. + térkép



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008