magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sylvester Lajos: 50 év egyetemi katedrán (Ilia Mihály köszöntése)


A szegedi Dóm tér címerei

Ilia Mihály átlépte a 70. év küszöbét, ebből egy híján félszázat (!) a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészeti karának katedráján töltött „ugyanott, ugyanabban a szobában, annál az asztalnál 48 év! A székem csak azért nem a régi, mert egy kövér kollegám alatt összetört néhány évvel ezelőtt” – írta 2003. december 27-én keltezett, és négy évtized alatt nem is tudom hányadik nekem címzett levelében szegedi kortársi világunk Kazinczyja, a 20. század magyarságának legérzékenyebb levelezője.

„Kopogtatom az újabb jelentéseket bűnös múltamról, ezekben persze éppúgy benne vagytok ti is, mint a tiétekben én. (Köszönöm a lapkivágatokat, melyekben ezekre utaltál!) Csak azon csodálkozom, hogy besúgóink milyen karriereket futnak be. (…) Úgy tűnik, hogy végül is mi leszünk a bűnösök, hogy egyáltalán éltünk és dolgoztunk. Na, de ezen nem kesergek, mindenki számoljon el a lelkiismeretével, ha van neki” – zárja múlt évi nem éppen szívderítő szegedi tudósítását, amelyben egyetlen félmondatba képes összerántani mindazt, ami bennünk közös – „… ezekben éppúgy benne vagytok ti is, mint a tiétekben én.”

Leveleinek összességében egyébként nem ez a domináns hangulati elem, hanem éppen ennek az ellenkezője.

A régi időkben valahányszor a szegedi Dóm téren jártam, a történelmi Magyarország 64 vármegyéjének címersora előtt ácsingózva mindig beleborzongtam a látványba. A kisebbik Magyarország – Erdély – címerei a szocializmus éveiben barbár pusztítás áldozatául estek. A történelmi Magyarország szeme világát együvé tartozásunk szimbólumait Szegeden nem idegenek verték ki, nem magyargyűlölő Kárpát-medencei új honfoglalók pusztították el, hanem a Rákosi- és Kádár-korszak a magukéra nem, de a szomszéd népek érzékenységére mindig tekintettel lévő, a más országok belügyeibe be nem avatkozó „magyarjai” művelték el az öncsonkító galádságot.

Mindig úgy éreztem, hogy Ilia tanár úr, a mi Ilia Miskánk tanítványainak és barátainak lelki falára ezeket a címereket, együvé tartozásunk szimbólumait illeszti vissza, teszi a helyére. Nem tudom, hogy a Szöged városa alatt ágaskodó hármas határ közelsége, a Trianon után Szegedre menekített kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem máig ható transzszilván sugárzása, erdélyi tanítványainak sokasága, minden országbéli barátainak (és árulóinak) seregei, levelezőpartnereinek százai faragták-gyúrták-cizellálták pedagógus-apostolunkká, vagy magától lett olyan, amilyen.

De annyit tudok, hogy a magyarság határok fölötti egyesítését a mi Miskánk már akkor megkezdte, illetve akkor is művelte, amikor a ma is parlamenti székben feszengők egyike-másika akkori magas állami funkcióit gyakorolva a zöld határon át zsuppoltatta vissza Erdélybe a gránic illegális átlépőit.

Ilia tanár úr fiataljai közül azok is hátizsákos Erdély-járókká váltak, akiknek sem rokona, sem ismerőse nem vala, de nem egynek és nem kettőnek ma már van erdélyi férje vagy felesége, vannak Erdélyt imádó gyermekei, és Erdélyt kedvelő kiterjedt baráti köre. ők azok, akik tudván tudják, hogy mire való a kettős állampolgárság, mire jó az autonómia, s azt is tudják, hogy az uniós csatlakozások előestéjén, a szabad mozgás, a letelepedés, a munkavállalás felsejlő lehetőségei közepette nem lehet a jobbágyi földhözkötöttséget restaurálni.

Ilia tanár úr a szabad szellemi mozgástér tágítását katedrán és ezen kívül művelte, az általa szerkesztett nagy hírű-nevű lapcsinálással is cselekedte, amely csak nevében és szálláshelyét tekintve Tiszatáj, mert egyébként Dunatáj, Európatáj volt az.

Persze éppen ennek okán a szék ott is kitörött alatta. Mert kitörték.

Talán nem is vágyakozott utána más pályára, nem fogadott el magas funkciókat, életét kitöltötte a katedra, a család – az a tágabb família is, amelybe minden ember belefér –, félszáz katedrán töltött évét minden baj és gond ellenére bearanyozta az a gyönyörűség, hogy – a költőt parafrazálva – ahol nőtt, ott tábora kerekedett.

Bizony, a mi Miskánk benőtte a Kárpát-medencét, jószerivel ki is nőtt belőle, hisz híre-neve, szerénysége ellenére bejárta-bejárja a nagyvilágot, és ha valahol sérül a magyarságtudat, ott visszahelyezi a régi címerkeretbe azt, s ahol nem volt még ilyen, ott elvégzi – tanítványaival elvégezteti – az alapozást.

Hetven esztendő annak sok év, aki hiábavalóságokkal töltötte el az időt. Ilia Mihálynak kevés a hét évtized, kell még a ráadás, hogy tanítványait, okos, bíztató szavait és leveleinek százait még sokáig eregethesse a szélrózsa s a lélek belső tereinek minden irányába.

 

Sylvester Lajos

 

 

Részletek Ilia Mihály leveleiből

 

Én tanítgatom az egyetemistákat, mondhatom, sok tehetséges fiatal van. És persze most is nőnek itt föl írók, de néha eszembe villan: minek ennyi író? Jó villanyszerelők kellenek, nem írók. De hát ezen már nem tudok változtatni, a régi bűn visszatér. Olvasom a sok új folyóiratot, hetente van egy-két új, de ebbe is belefáradok, mert nem sok okosság van bennük. Könyvkiadó is van vagy hatvan, pénz kell hozzá, hogy az ember megvehesse kiadványaikat. A könyv nagyon drága lett. Mint, minden, ami élet. (Szeged, 1989. október 23.)

Látom, hogy sok régi jó ismerős, barát van a szerkesztésben (Erzsébet, Gajzágó, s M. Lajos is. (…) Hallom, hogy új irodalmi lapok vannak nálatok (illetve új címen a régiek, de új szerkesztőkkel). Itt nagy a szimpátia az ottani események iránt, a segélyszállítmányok még mindig mennek. Szeged ebben a vonatkozásban kiemelkedő volt, nemcsak azért, mert itt mennek keresztül a konvojok, hanem azért is, mert itt kezdték gyűjteni a leginkább. A Reform című lap mai száma román és magyar fölirattal jelent meg: Az áldozatok testvéreink! Éljen a romániai forradalom! Ilyen föliratokat az utcán is lehet olvasni. Magyar egyetemisták írták pl. a mi egyetemünk körüli falra is. Van ebben valami vigasztaló. Talán a lelki hozadék lesz a legnagyobb. Én aggódó reménységgel vagyok az események iránt és a jövő iránt is. (Szeged, 1990. jan. 5.)Wéber T. Mária: Három grácia

Itt lezajlott a választások második fordulója. Úgy látom, hogy túl sok a parlamentben az író ember. Pedig most jobb lenne, ha racionális közgazdászok és jogászok lennének ott. Én nem vagyok pártban, kicsit megutáltam ezt a pártharcot, mely annyi könnyű embert dobott föl, hogy borzongok velük együvé tartozni. Az igazságot az Isten sok helyre tette le, nem hiszem, hogy egy pártnak a birtoka lenne. (…) A különböző hatalomba jutott pártok bosszúlihegései is taszítanak. Jellegzetes tulajdonság: a politikai ellenfelet nemcsak le kell győzni, hanem a sárba is kell taposni. (Szeged, 1990. ápr. 30.)

Hét éve nem voltam nálatok, nem mehettem. Most meg – éppen ezen a napon hallom, hogy megint forrongás van néhány helyen, nem akarom, hogy valami bajt okozzak menetelemmel. Persze tudom, hogy ez kicsit túlaggályoskodás. Kicsit az is elkeserít, hogy most hirtelen annyi Erdély-barát lett, hogy Tiszát lehet rekeszteni velük. A divatbarátok csak úgy teremnek itt az aszfalton. Somolyogva és kesernyésen nézem ezt a fölszínességet, mert tudom, hogy a divat vált, és semmi nem oldódik meg vele. (…) A közírásban és az irodalomban is érzek valami elbizonytalanságot, nem a lényegre összpontosító kalandozást. Én nem a gazdasági leromlást tartom a legnagyobb bajnak, hanem az erkölcsit. Amabból szerencsésebb körülmény kihúzhat bennünket, emebből 256 év adhat csak változást, de azt mindjárt el is kellene kezdeni. Erre nincs jel. A magam kis terrénumán, az egyetemen próbálok valamit csinálni, a tanárok jó alanyok, azok tovább viszik a tanítást és meghatványozzák. Ezért is nem mozdultam innét különb-különb hívásokra sem, pedig szerény kultúrpolitikusaink azt hitték, hogy kiiktatnak az életből, amikor a szerkesztéstől eltiltottak. Most meg már  annyi lap és szerkesztő van, hogy nincs nagy kedvem ebbe a vásári sokadalomba állni. Sok volt tanítványom ágál mindenféle szinteken, írtam már, hogy öt volt hallgatóm lett képviselő, sőt annál magasabbra is van belőlük. De azt nem értem, hogy írók miért  vágyakoznak közpolitikai szereplésre? Pártvezérségre? Persze ők tudják, mit csinálnak. Öreges dörmögésem nem hat rájuk. (Szeged, 1990. jún. 15.)

Örülök, hogy Árpád kedvvel csinálja a lapot, nekem igazán tetsző a ti lapotok, kérdés persze, hogy van-e pénzetek rá? Csak van, mert megjelenik. Van-e másik lap ott a közelben? Az Európai Idő megjelenik még? Napilap biztosan nincsen más. Jegyzeteidet mindig érdeklődéssel olvasom és ha lelek ittenieknek is tetszőt, adom le. Azt pedig lelek biztosan. Feltűnt Fábián Ernő szorgos szereplése. A 8. lapon futó évfordulós rovat (jobbára Kisgyörgy Zoltán csinálja) eltevődik, és a lexikonok szerkesztőinek is szeme elé kerül. Nagyon fontos munkácska az. Bogdán Laci dolgait is mindig elolvasom, nagyon mozgékony szellemű fiú. Olvastam a rétyi Nagy Lajos doktor kis jegyzetét is, egy másik doktor több írását, Márkó Imréét. Az utóbbinak a lányát vagy fél évig tanítottam, de amióta elmentek a kolozsvári hetek (heten voltak), azóta nem tudok róla. Valaki mondta, hogy megbabázott, tehát Márkó Imre meg Szidi nagyszülők lettek. Írni nem írok nekik, mert nem szoktak válaszolni, de azért benne vannak a szeretetben ők is. Jó foglalkozás az, mondjad nekik, ezt üzenem. Szidi a te korszakodban nagyokat játszott, még tévében is láttam a Bánk bán királynéjaként remekelni. Erről jut eszembe, Dali egy írását olvastam lapotokban, hogy viseli a nyugdíjas idejét? És hát persze, a másik színházas, Veress Dani? Sokat ír, mert itt nagy közlései voltak és lesznek, levelezését dolgozza föl. Minden kapocs megszakadt a színházzal, pl. neked is? (…) Láttam Incze tiszteletes műsorát is (tévében, másokkal együtt), a szárazajtai dolgokról beszélt, és eszembe voltatok ti is, mert tudom, hogy onnét ismertétek Szikla Szilárdot. Hova bújt el? Vagy tán virul megint? Istenem! Mennyi lapot írtam neki, hogy egy kicsit kompromittáljam! Itt kezd kicsit megőrülni az élet, a választások miatt leginkább. (Szeged, 1994. febr. 21.) (…)

Ha csak lehet itthon ülök, pedig milyen jó lenne a Deltában bandukolni Kiss J. Botonddal. Vajon nem tudod-e a címét Botondnak? A Lenin utcában lakott, de nyilván ezt már másképpen hívják. Ha tudnád, írd meg nekem. Kapcsolatom megszakadt vele, nagyon sajnálom a dolgot. Tudom, hogy a madarakat gyűjti bélyegen, küldtem is neki néha, de most nem tudom a címét, küldenék újra. Láttam a filmet is, ami vele készült. (Xantus?)(…)

Napok óta olvasom növekvő érdeklődéssel a Lexikon der Siebenbürger Sachsen című kiadványt, 1993-ban csinálták Németországban. Nagyon sok magyar vonatkozása van. Nem sok kedvet csináló olvasmány, de borúsan gondolok arra, hogy mi lesz, ha majd a magyarokról is egyszer ilyent kell csinálni? Isten ne adja! A szászokkal való nem egészen harmonikus viszonyunk ellenére is meghatódtam ezen a kiadványon. Íróik, művészeik többsége nem  otthon halt meg, elhagyta szülőföldjét. Ez mára persze már befejezett tény. De annyira gazdag élet lenyomatát adja ez a lexikon, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Nem tudom, hogy eljutott-e hozzátok ez a kiadvány? Én Binder Pál példányát használom, amit itt hagyott nekünk ajándékba (tanszéknek!) Binder különben agyoperáción esett át Pesten, súlyos a dolog, de járkál, utazik az öreg. (Fiatalabb nálam!) (Szeged, 1995. máj. 4.)

Köszönöm a másolatokat is (Háromszék). A Mikszáth-ünnepségen ott volt egyik kollegám, is, Baranyai Zsolt, amikor megtért, beszámolt róla. A Mikes-szobor avatásán Szörényi László kollegám járt, vele is beszélgettem a történtekről. A kézdivásárhelyi napokról, a múzeumról eszembe jut, hogy 1972-ben ott voltam az avatáson, Szurkos Pista még Királyhoz is odavitt. Nem feledhető ünnepség volt az, tudtam már akkor is, hogy te milyen munkát végeztél ebben az ügyben. 14 éve nem láttam a múzeumot. Tavaly viszont itt volt a babakiállítás anyaga, Szabó Judit nyitotta meg, igazán nagy sikerük volt. Ki is adhatnának egy képeskönyvet ebből az anyagból.(…)

Júl. 5-ig még a fölvételikkel bajlódom, igen fáradtan. Menni a nyáron sem lesz mód sehová, igen nagy beosztással élünk, nem csak azért mert Péterék építkeztek, építkeznek, elkél ott a segítség, hanem azért is, mert nem sokra becsül ez a mostani rendszer sem bennünket, nehezen élünk, financiálisan szinte háttér nélkül. Tehát utazni nincs mód, ami pénzbe kerül, az nem nekünk van kitalálva. Nem panasznak írom, de a napokban is itt valaki megrótt, hogy rég voltam nálatok, dehát engem nem visz az írószövetség autója, a hivatal nem küld ki sehová és így tovább. Nyilván nem is érdemlem meg. Na, de ebből elég is, baj van mindenütt, minek szaporítsuk a panaszunkkal még mi is.(…)

Borcsát emlegettük leveleinkben. Pesten volt egy kis ösztöndíjjal, a dolgozatát írja a doktorira Kolozsvárra. A napokban hallottam, hogy apja meghalt. Látom, hogy Bogdán László írt BJ könyvéről, olvastam már ezt a kötetet, igen mozgékony szellemű írások vannak benne.

Több fiatal jött ide doktorandusnak, többek között Fekete Vince is , aki Kézdivásárhelyre való – ő mondta nekem, hogy Kézdin és környékén sok Ilia család van, magyarok, reformátusok. Hát ez kissé meglepett. Már csak azért is el kellene mennem egy kicsit ismerkedni a rokonokkal. (Szeged, 1997. jún. 25.)

Egy furcsa dologban zaklatlak. A romániai magyar ki-kicsoda kötetét számítógépre teszi az egyik egyetemi könyvtárunk, így aztán mindenki használhatja könyv nélkül is. Viszont a jó szemű begépelő észrevette, hogy Haszmann Pál és Haszmann József születési adata azonos. Megkérdeztek: vajon ikrek ezek a férfiak? Nem tudom, pedig mindkét urat ismerem személyesen is. A kérdés az hozzád. Téves a két Haszmann-fiú azonos születési dátuma? Ikrek, tehát helyes. Vagy ha mégsem, mi a helyes? Mit tudsz te erről. Nem akarlak nagyon megterhelni ezzel, de mint csernátoni nyilván ismered közelebbről a Haszmannokat, és tudod, hogy József és Pál ikrek-e? Na, azért kerestelek, hogy válaszolni tudjak a mi könyvtárosunknak.

Amúgy megvagyunk nagy esőkkel, néha nagy melegben. Nem tudunk elszakadni innét, nincs rá fedezet. Az egyetem igen nyomorúságos viszonyok között van, főleg persze a tanárai. Nem kellünk mi már senkinek ennek a rezsimnek se. Duma persze van, hogy így az értelmiség, úgy a tanárok. A napokban járt itt egy amerikai magyar, aki tiszteletbeli konzulja Mo-nak. Beszélgettem vele, nem akarta elhinni, hogy az itthoni egyetemi oktató annyi fizetést kap, mint amennyit mondtam. Konzul! Biztosan más eligazítást kap, nem tőlem, hanem a Gyulától. Persze utóbb – a beszélgetés után – kicsit szégyelltem magam. Minek panaszkodom én az ilyen kiemelt amerikai magyarnak? Úgysem érti. (Szeged, 1997. júl. 22.)

Lassan vége az évnek, itthon ülök és gondolkodom az eltelt időn. Megvagyok, megvagyunk, nem volt könnyű év. Lassan megválok az egyetemtől, talán még félévnyi időm van ott, igaz, még nincs szerződésem a jövő esztendőre. 48 év telik be ezzel.

Szonda Szabolcs révén majdnem az egész év Háromszék számait megkaptam, átnéztem, átolvastam. Így aztán az év vége felé visszamenőleg látom, hogy mint vagytok. (Szeged, 2003. dec. 27.)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008