magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gurzó K. Enikő: A borosjenői Losonczi-vár a negyvennegyedik helyen a legveszélyeztetettebbek listáján



Kicsit szégyellem magamat, hogy életemben most jártam először Borosjenőn. Nem tudom, mi okból, de a sarlóval és kalapáccsal hajdanán ránk erőszakolt pionírnyakkendős, szalutálgatós csoportos, bocsánat, osztagos iskolai kiruccanások programjába a Fehér-Körös-parti kitérő sehogyan sem fért bele, később a munkahelyi kötelességek, no meg az örökös rohanás miatt tévesztettem szem elől. Pedig hát a lakóhelyemtől csupán egy karnyújtásnyira dacolt és dacol ez a városkává avanzsált, formált épületegyüttes a politikai s egyéb hullámverésekkel. Annak viszont kimondottan örvendek, hogy ezúttal nem csupán hóbortból, kalandvágyból, hanem határozott céllal, tarisznyámban tisztázott és tisztázatlan múltbéli emlékfoszlányokkal tettem meg a Bánság szívéből a Partium kapujába vezető utat, pillantást vetve egyúttal a rosszul karban tartott, napról napra zsugorodó, fogyó s vergődő, ám az idő vasfogával és a történelem viharaival mégis hősiesen küzdő világosi várromra.

Valójában a várkastélyról készült régi fényképek keltették fel az érdeklődésemet, ezen fotográfiák indíttatására vettem elő szekrényemből Erdélyország lukasra tanulmányozott három nyelvű térképét, eldöntendő: miként, merre. A halogatás, az indulás olcsó ürügyekre alapozott késleltetése lehetősségként már fel sem merült, biztos voltam benne, hogy Jenőre hamarosan menés lesz, főként miután a földrajzi tételek is azt jelezték felém, értelmetlen habozni, hezitálni, hisz a vadregényes hegyek lábaihoz simuló alföldi határ keleti pereme is páratlan káprázatokra, csodákra képes. Aztán Verne Gyula egyik közismert Kárpát-imágója telepedett rá a terveimre, olyannyira hatásosan, hogy a borosjenői helyszínt a jó öreg mesélőre hagyatkozva kezdtem magam elé képzelni. Ennél több ösztönzésre, hajtóerőre nem is volt szükségem...

Ilyen helyzetekben a história persze nem hanyagolható, elvégre Borosjenőt az eseményekben, fordulatokban gazdag történelme éltette egészen a kommunista hatalomátvételig, amikor a semmiből polcra került elvtársak szétverték, hogy beton- és acélvárost gyártsanak belőle. S bár a fél évszázadnyi vörös uralom pusztításainak java része jóvátehetetlen, az élő halott településnek még van némi esélye a megújulásra. Ehhez a helybeliek intellektusában is be kell következnie a rendszerváltásnak.

Az épített hagyaték védelmét szorgalmazó, előíró reformok igenlésének, a jó s szép aka- rásának azonban nem nagyon van nyoma Jenőn, hacsak nem a várkastély rehabilitációját ajánló, s a felújítást pontról pontra kidolgozó projekt tölti be ezt a nemes, előkelő szerepet. Az említett terv javaslataival örökségvédelmi szakember persze egyet nem érthet. Valójában egy olyan építészeti tanulmányról van szó, amely államvizsga dolgozatnak készült (természetesen ettől még lehet kifogásolha-tatlan), és amely valamilyen úton-módon az önkormányzat elé került, a testület pedig megvalósíthatónak, kivitelezendőnek fogadta el. Sajnos nem állt módomban kinyomozni, miként zajlott le ez a procedúra, de fölöttébb kíváncsi lennék rá. Előfordulhat, hogy a műveletben részt vett városatyák egy nagyon sajátos EU-s eljárás alapján cselekedtek, ha pedig tényleg egyedi irányelveket követtek, különszámukat érdemes lenne nagydobra verni...

Talán azt is, milyen állapotban hagyták maguk után a falu palotájából kiköltöztetett árvák és gyámjaik az ingatlant. Bele sem merek gondolni, milyen körülmények között ápolták, nevelték, oktatták a reneszánsz falak közé zsuppolt lelenceket. Előfordulhat, hogy a tévéből jól ismert Csegőd semmi volt a jenői állami zárkához képest. „Amikor kiderült, hogy költözés lesz, megindult a lopás. Mindent elvittek. Ajtót, ablakot, berendezést” – tájékoztatott a várudvarban füvet kaszáló egykori kastélyfogoly, az egyetlen lény, akivel a feltűnően hangos, busójáráshoz hasonlító esküvői menet elvonulása után az ügy kapcsán szóba elegyedhettünk. A férfi szívélyesen tárta ki előttünk a rozoga, rozsdás vaskaput, hogy beléphessünk a tündérlakba, s ott körülnézzünk, miközben két éves forma gyermeke szorosan mellette haladva leste akciónkat. És bár az ipse figyelmeztetett, kissé mellbe vágott, hogy a remélt rendezettség helyett a színfalak mögött csupán egy életveszélyes romhalmazt találtunk: a menekülők, vagy az utánuk jövők, a helyzetet kihasználók még a kábeleket is kitépték a falakból. Talán örömükben, talán bánatukban egyesek a padlót rúgták szét, mások a konyhai, fürdőszobai csempét pofozták fel, illetve le a falakról, átadva helyüket a nyomeltávolítóknak, akik ezúttal a tűzrakást találták a leghasznosabb eljárásnak. Cserepek, téglák, üvegek, fémek tarka tengerében fulladoztunk mindenütt, az udvarokon éppúgy, mint az eső áztatta belterekben, ilyen állapotban szinte fejvesztve kerestük a kijáratot. Jenőn mindenesetre nehéz lesz falkutatást végezni. Vagy talán nem is szükségeltetik?

Tudniillik modern architektusának fifikás nagyvonalúságát követve a globális jelen csúcsoknak hitt pattanásai felé kapaszkodó város is fürdőmedencés, spás és masszőrös üzletemberközpontot álmodik bele a tornyok közti antik részekbe. Világvégi stádiumában mi egyébről is álmodozhatna? – kérdez-hetnénk az analógiák ismeretében. Műve- lődési házról tán? Minek? Hisz a pásztor- kodásból éldegélő hegyi embert a csillogó terepjárók érdeklik, nem a borult elméjű művészzsenik, a meg nem értettek létértel-mezései. Neki mondják meg, hányadán áll az euró, adni kell-e, vagy inkább vásárolni, azzal le is vannak tudva a világ fontos dolgai.

Ettől függetlenül a helytörténeti múzeum létrehozása egyelőre belefér a keretbe, s ezt az idegenvezető szerepét – jobb híján – magára vállaló füves emberünk is megerősítette. Mi több, ő még nem is tud a leendő nagyvilági beruházás kapcsán végzett számításokról. Csak arról vannak sejtései, hogy a polgármesteri hivatalnak továbbra sincs pénze a művelődési ágazat megedzésére, ezért érzi magát otthonosan a gaz a kiszáradt várárokban, és szintén emiatt omladozik a szellemi, épített hagyaték és Jenő egyetlen valamirevaló nagy múltú kincse a városközpontban.

Ez hát a jelen. De hogy milyen volt a hegyaljai település hosszú történelme?

Arad megyében kevés helységnek van annyira gazdag és dicső múltja, mint Borosjenőnek, amelyet északon és nyugaton az Alföld, keleten az Erdélyi-szigethegység, délen pedig az Erdélyi-érchegység határol. A rómaiak idejében a Körös-völgy kulcsának tekintették, Valens császár erődítményt, Marcus Aurelius várat építtetett ide, Hadrianus uralkodása alatt fürdőket létesítettek a területén, Probus korában pedig szőlővel ültették be vulkanikus dombját. Kr. u. 270-ben azonban a gótok kiszorították innen a rómaiakat, majd a hunok, az avarok és a szlávok hatalmaskodtak a régió felett, így jó ideig ellenőrizhették a Körös melléki vidéket.

Márki Sándor történész szerint a helységet kezdetben Brodnak (azaz révnek) hívták, a Jenő elnevezés változatai (a Nadinew, Ienopolis, Ienopoea, Jamen és Jenew) csak a 14. században kezdtek feltűnni a dokumen-tumokban, a boros jelző viszont még ennél is később, a tizenhatodikban, vagyis az ezeröt-százas években vált használatossá. Mindene- setre a településre vonatkozó legrégibb ismert írott magyar adat 1191-ból való, s Imre király egyik oklevelében őrződött meg, a következő utalást pedig 1214-ben keltezték. Az első vár vagy vármag megjelenését mégis a késői 1293-as évszámmal hozzák összefüggésbe a kutatók, mert szerintük egy ennél korábbi erődítmény létét semmi sem igazolja. Losonczi István horvát–szlavón bán azonban már elég sokat időzött Jenőn, hisz 1387-ben okmányt (levelet biztosan) adott itt ki: ebben a periódusban építették fel a várkastélyt is, amely közel kétszáz évig volt a Losonczi családé. A törökök 1566-ban vették be, de csak 1595-ig uralkodtak felette: ekkor az erdélyi fejedelmek (Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, aztán II. Rákóczi György) birtokába jutott, akik hatvanhárom évig mondhatták a magukénak. 1658–1693 között ismét török kézbe került, majd osztrák császári tulajdonná vált. Katonai jellege 1746-ban szűnt meg, amikor Mária Terézia parancsára a jenői helyőrséget az aradi várba rendelték. Az utoljára 1870-ben restaurált, igazából átszabott védmű 1901-ig honvéd laktanyaként működött, hogy aztán apátlan-anyátlan gyermekek és ifjak kényszerlakhelyévé, szellemi-fizikai börtönévé tegyék a hatóságiak. Üresen, elhagyatottan, tönkre téve 1996 óra vár felelősségteljes felnőtt gondnokra, ápolóra s jobb sorsra.

Borosjenő viharos históriájából annyit még mindenképp érdemes kiragadni, hogy 1626-ban a gyulafehérvári országgyűlés Zaránd megye székhelyévé avatta a várost. Ezt követően – a törökök újbóli betöréséig – a jenői református közösség annyira megerősödött, hogy Zábrági Mihály prédikátorsága alatt még egy nyomdát is működtetett. Miután a félhold felkerült a templom tornyára, a magyar ajkú lakosság szétfutott, többsége Nagyszalontára menekült, másik része délkelet felé húzódott. Az utolsó területi, kistérségi ülést 1732. április 30-án tartották Jenőn, 1741-ben azonban végleg Aradhoz csatolták.

A fentebb leírtaknak azonban kevés nyoma van a ma használatos és forgatott hazai okiratokban. A borosjenői várkastély meg- mentését, felújítását célzó projektben például ettől teljesen eltérő adatok szerepelnek, tételeit ugyanis érezhetően áthatja szerzőjük azon igyekezete, hogy kiemelje, megsokszorozza a térség képzeletbeli román vonatkozásait, és a helység történelmét a meg nem nevezett 13. századi román kenézségtől az önálló erdélyi román fejedelemség megalapításán, valamint a havasalföldi Mihai Viteazul transzszilvániai bujdosásán át az ortodox egyház patrónu-saként bemutatott Matei Corvinig (azaz Corvin Mátyásig) és a betolakodó Habsburgo- kig vezesse, egyetlen szót sem ejtve a térség Magyarországhoz való kötődéseiről. Mindene- setre a várkastélyba fitnessz-termet, fodrász-szalont, éttermet, szállót, business-centert, nyári színházat, konferencia-csarnokot és még sok minden egyebet tervező mérnöki elképzelések gyakorlatba ültetéséért az önkormányzatnak elég mélyen bele kéne nyúlnia a zsebébe, s olyan építészeti módosításokat lesz szükséges jóváhagynia, amely bontásokat is követel (erről a http://cetatea.ineu.ro internetes címen olvashatnak behatóbban). Feltéve, ha az óhajok beleférnek az ingatlan még épségben lévő szárnyaiba s a négy toronyba. Ha nem, akkor még egy üvegpiramist, egy óriási acélkockát is hozzá kell majd illeszteni, esetleg a szintek, emeletek számát is szabad lesz megnövelni... Vagy ledönteni, a földdel egyenlővé tenni a teljes örökséget, és új, a hagyományokkal abszolút szakító kacsalábon forgó palotát húzni fel a romok helyére.

Hogy mely tradíciókkal?

Induljunk talán ki abból, hogy Jenőnek már az államalapítást követő évszázadban, 1199-ben volt egy temploma (amint erre fentebb utaltam) s egy kolostora, a kora újkorban pedig jelentős erdélyi családoknak nyújtott reprezentatív életteret, többé-kevésbé védhető lakóhelyet. Mint mindenik várkastélynak, úgy a jenőinek a kifejlődésében is mind a késő középkori hadviselő vár, mind pedig a lakóigényeket kielégítő s gazdasági funkciót betöltő, birtokközpontnak számító udvarház szerepet játszott, mondhatnók: a kettő ötvözé- sének, összeolvadásának lett a végeredménye, következésképp egyfajta átmenetet jelöl. A műszót egyébként Jókai Mórnak köszön- hetjük, hisz ő alkotta meg, így eléggé fiatal, előtte nem volt használatos. Rajtunk múlik tehát, mit nevezünk várnak, mit kastélynak, és mit várkastélynak, a műfaji besorolás sokszor eléggé megdolgoztathatja az agytekervényeinket, főként ha figyelembe vesszük, hogy az eleganciára törő barokk korban az erődített lakhelyek feladták védelmi szerepüket, és hogy a 16-17. századi Erdélyben az erődövvel körülvett templomokat gyakran kastélynak nevezték. A mai szóhasználatunk tehát a korábbinál, a réginél sokkal szűkebb tartalmat jelöl. Ma már templomerődről vagy templomvárról beszélünk, a korabeli leírásokból pedig kibetűztük: néha a kastélyoknak is volt védőfaluk, a lőrésekkel ellátott kőfalgyűrűk bástyái pedig szuroköntőket viseltek. Előfordult, hogy a falak körül vízárkot is ástak, a bejárat védelmét pedig felvonókapu szolgálta, s a kapuközökben fegyveres őrség teljesített szolgálatot. A kastélyok urai ekként a jobbágynép féken tartására is felkészültek, nemcsak az ellenség támadásaira. A felsorolt, zordnak és haszontalannak minősített védelmi berendezéseket többnyire a fásító, parkosító, elkényelmesedő 18. században számolták fel, bontották le, vagy egyszerűen csak veszni hagyták. Ezen hóbortnak a török kiűzése után Jenő is alávetette magát. A külső védőfalnak napjainkban csupán egy bozóttal benőtt 3 méter magas és 20 méter széles ötszögű csonkja tekint szomorúan a Körösre, s úgy tűnik, szívesen mesélne annak, aki meghallgatná.

A szabályos alaprajzú, négy sarokbástyás kastélyokat egyébként a 16. század végén a reneszánsz jegyében kezdték el építeni. A mesterek jobbára itáliai modelleket, építészeti programokat és olasz traktátusokban feljegyzett hadmérnöki utasításokat követtek, munkáikat mégis inkább a helyi kívánalmak, igények szerint formálták meg, anélkül, hogy kimerítsék a stílus tartalékait. A jenői erődítmény például egy szabályos alaprajzú tömör épületmagból állott, ami két négyszögű udvart zárt körül (ezek még ma is megvannak), sarkain pedig lőrésekkel ellátott henger formájú bástyák magasodtak (ezek is megőrződtek). Donzsonjai a külső várnak, vagy inkább kőfalgyűrűnek is voltak, ezeknek egyik maradványa látható a Körös-parton, a folyón átívelő hídról. Ami a tetőszerkezetet illeti: ez nem éppen változatos, mai képét sokszori átépítéssel alakították ki. Mozgalmassá, kellemessé az enyhén magasra kontyolt, előreugró tornyok teszik az épületet.

A szimmetrikusan elhelyezett tengelyek és a vízszintes tagolások viszont a homlokzatnak biztosítanak kiegyensúlyozott tartást. Sajnos a kastély régi rajza, inventáriuma nem került a kezembe (érdemes lenne felkutatni, ha egyáltalán még létezik), ezért nem tudom megállapítani, mennyire sérült eredeti rene- szánsz arculata: voltak-e rusztikus épület- sarkai, színesre festett falfelületei, faragványai, kőből faragott ablakkeretei, s díszítettek voltak-e valaha a tornyai, kapui? Amíg e ténye- zőket homály fedi, addig azt is lehetetlen meghatározni, pontosan milyen stílusváltozá- sokon ment keresztül, és milyen műhelyekhez köthető a megalkotása. Egyedül Gálffy György, utóbb Haller Gábor főkapitány és zarándi főispán ismert mint építtető, illetve Czigler Győző s édesapja, ám ők már mint átépítők, korszerűsítők. Emiatt, ha egyszer tényleg megkezdődik a várkastély restaurálása, a munkálatot vállalók csakis a létező párhuzamokra, analógiákra hagyatkozhatnak. Remélhetően azonban ragaszkodni fognak a tudományossághoz, a tradíciókhoz, a hitelességhez, és nem holmi futurisztikus képletek szerint járnak majd el.

Czigler Győzőről azonban érdemes lenne több szót ejteni, hisz időben közelebb áll hozzánk, mint Haller, és a várkastély jelenlegi arculatának is tulajdonképpen ő a létrehozója, még ha ezt manapság egyesek restellik kimondani. Pedig ideje lenne elhatárolódniuk az ostobaságoktól, és büszkén vallaniuk, hogy a településen, amelyen élnek, hajdanán egy ekkora személyiség munkálkodott. Czigler ugyanis örökölte mind a mesterségét, mind az építő hajlamot. Szépatyja is építész volt, akárcsak a nagyapja, aki Svájcból költözött át Magyarországra, Békés vármegyébe, s kinek fia, Győző édesatyja Aradon működött. Fia több esztendőt töltött mellette, így alaposan elsajátíthatta a felmenői által szülőről gyermekre továbbított gyakorlati fogások és tapasztalatok egy részét. Ezt követően iratkozott be a bécsi képzőművészeti akadémia építőművészeti karára, ahol Theophil Edvard Hansen professzor tanítványa lett. Az egyetem elvégzése után, a nyolcvanas évek legelején átvette az időközben elhunyt apja összes megkezdett építkezését, többek közt a borosjenői Rákóczi-várat 1872-ben.

Visszatérve a rehabilitáció lehetőségeire: a belső terek elrendezésének rekonstruálásában az a korabeli szokás lehetne irányadó, amelynek megfelelően a szabályos alaprajzú kastélyok általában a homlokzatok megformálására is hatottak. Az ilyen beosztású ingatlanok szárnyaiban általában kisebb-nagyobb, helyenként reprezentatív szobasorokat alakítottak ki, ami az egyes traktusok egységes stílusú berendezésére (például azonos színű bútorzat alkalmazására) adott alkalmat. A lakószobák többnyire az emeletre kerültek; a nagyterem (vagy ebédlőpalota) pedig néha egy egész tömböt lefoglalt. Mivel az erdélyi kastélyokban a szinteket összekötő reneszánsz díszlépcső nem volt ismeretlen, Jenőn is nyugodtan helyettesíthetné a várkastélyba tervezett ultramodern felvonót.

A leltárak azt is jelzik, hogy a nagyterem szomszédságában a legtöbb esetben a ház urának a szobája állott, ebből nyílott az asszonyé, az övéből pedig a lányoké. Előfor- dult azonban, hogy a főúri házaspár szobái nem egymás után következtek, hanem az ebédlőpalota (vagy központi előtér) két oldalán, egymással szemben kaptak helyet. Ez a megoldás egyfelől a férfi s a női munkakörök különbözőségéből adódott, másfelől az udvarház-építészet hatásának tudható be: a három osztatú udvarházak esetében ugyanis csak a pitvar két oldalán helyezhették el az úr és asszonya lakosztályát.

Ami pedig a majdani múzeumot befogadó sarokbástyákat illeti: a reneszánsz idején a tornyok intim jellegű, centrális tereket foglaltak magukban, de meghatározták a berendezés módját, milyenségét is. A finom ívű boltozatok és gyámkövek, valamint a kandallók faragványai eleganciát kölcsönöz- tek a helyiségeknek; a rendezettség visszafo- gottságát falra aggatott kárpitok, szőnyegek oldották. A mennyezetet nem egy esetben stukkókkal díszítették, esetleg „hímezték” (ha gerendákra padolt deszkákból készült), a falakat írásokkal, azaz képekkel, festett jelenetekkel, ábrákkal cicomázták, ám ezek zöme mára elpusztult, csupán a fennmaradt írások tanúskodnak egykori jelenlétükről, szépségükről. A helyszínek magasztosságát színezett, berakott ajtók is növelték, számos ebédlőháznak és nagyteremnek volt éke az oszlopokra emelt, ugyancsak hímes „kórus”, ahonnan vigasságok, bálok alkalmával a muzsikát szolgáltatták. Gyakorlati haszna mellett dísz volt a lakásban a kemence is, amelynek koloritja legtöbbször megegyezett a bútorokéval, ajtókéval, ablakokéval, így a zöld volt a megszokott, de előfordult sárga és vörös változatban is (utóbbit vörösre égetett mázas és mázatlan csempékből rakták).

Az, hogy mikor miként nézett ki a Zarándi- s a Béli-hegység által közrezárt hepehupás mezőn felhúzott várkastély, és hogyan mutattak belső terei, mindig a tulajdonos ízlésétől, igényeitől, vagyonától függött. Vegyük ezért számba azon jelentősebb családokat, elöljárókat, akik birtokolták, igazgatták.

Egyes források szerint az első jenői védművet, a Castri Jeneu-t a rá vonatkozó legrégebbi oklevél-bejegyzések egyenesen királyi várként említik. A 14. és 15. században javarészt a Losoncziak birtokolták, a 16. században pedig német, magyar és török kézen egyaránt megfordult: ez idő tájt sövényfalak által közrefogott, sáncokkal és árokkal védett erőd volt, külső s belső várból állott. Az 1595. évi őszi ostrom idején már hétszáz igazhitű védte a végül diadalt aratott Báthori Zsigmond fejedelem katonáitól, Lippa 1616. évi török kézre kerülését követően pedig kulcsfon- tosságú végvárrá vált. 1620-ban Gálffy György kapitány hozzálátott a helyreállításához, de valószínűleg nem fejezte be a munkálatokat, mert 1645-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem parancsára Haller Gábor, az új főka- pitány is elrendelte a védelemben alapvető bástyák felújítását. 1658-ban ismét a törökök támadták, ám pár nap alatt be is vették. Evlia Cselebi néhány évvel később tett látogatást Borosjenőn, amelynek castrumát a Körös vizével feltöltött árokkal övezett, donzso- nokkal védett, délre néző bejárati kapuval felszerelt négyszögű építménynek írta le. Szerinte a külső vár ölelésében egy szintén négyszögű, sarkain tornyokkal ellátott belső ingatlan emelkedett, ezt szintén vizesárok kerítette. Jenő városát tehát ekkor még palánk és nyolc bástya őrizte, a területére pedig három kapun át lehetett bejutni: a keletre néző Váradin, a déli Temesvárin és a nyugat felé tekintő Gyulain. Aliékat 1693-ban Veterani generális űzte ki az erősségből, amely így a császáriaké lett. Az 1848-49-es szabadságharc- ban a magyar csapatok ugyan bevették, győ- zelmi mámoruk azonban nem sokáig tartott, mivel a vár újból az osztrákok birtokába került. 1849. augusztus 21-én ugyanis Vécsey Károly gróf serege itt tette le a fegyvert, és adta meg magát Rüdiger orosz tábornoknak. Ugyancsak itt, Jenőn, a helyi római katolikus templom sírboltjában temették el Leiningen Westerburg Károly tábornokot (erre a két eseményre a református istenházában elhelyezett emléktáblák is utalnak), akinek földi maradványait 1974-ben az aradi vesztőhely obeliszkje alá helyezték.

A településnek pazar jövőt jósló múlttól elrugaszkodva, csupán a mai romhalmazt szemlélve arról persze nem álmodozhatunk, hogy majdan megfejtjük, miként festett a földszintet és az alagsort elfoglaló, egykoron infrastrukturális szerepkört betöltött helyiségek sokszínű sorozata, s hogy volt-e egyáltalán ilyenje a várkastélynak. Volt-e kis és nagy konyhája, sütő- s élésháza, zöldséges-, káposztás-, illetve borospincéje, ecetesháza, kamrája, lisztes- és mosóháza, kovácsműhelye, óla, istállója, szennyvízelvezetője, ivóvízvezetéke, malma, virágos- vagy csűröskertje? Szőlőtermő vidék lévén esetében ugyanis semmi sem kizárt. Többek között az sem, hogy az elgyötört személyzet a munkahelyéhez ragasztott szerény, komfort nélküli építményekben, esetleg a védőöv kötőgátjaihoz, falaihoz csatlakoztatott sufnikban élte egyhangú életét. Érdekes lenne tisztázni, kik fordultak meg a várban, honnan érkeztek a napszámosok, a cselédek Borosjenőre, miként teltek mindennapjaik, hová kerültek a szolgasorból talán kiemelkedett utódaik.

Az egykori középkori várból mára már csak nagyon kevés őrződött meg, még a 16. század végi szárazároknak is hűlt helye maradt. A padlástér alá szorult homlokzati lőréseket idővel ablakok váltották fel, és szintén ablakok vésettek az ágyúkamrák helyett már lakószobákat hordozó torony- vagy bástyaszerű sarokvédművekbe is. Utóbbiak harcászati hatékonyságát méretük és formájuk nem befolyásolta: az emeleti s a földszinti nyílásokból, a pincei résekből szakállas puskánál, muskétánál nagyobb kaliberű lőszerszámmal ritkán lőttek ki, márpedig ilyen tűzerőnél hadi szempontból mindegy, milyen a lövöldözőt befogadó épület alaprajza. A sarokerődítmények ugyanis mindenekelőtt a kinézetükkel, az igazi védművekhez való hasonlatosságukkal kellett hogy elriasszák, távol tartsák az ostromlót, tisztelgésre késztessék a látogatót. Idomaik megválasztásában tehát a megrendelő óhaja, az építész tudása s a divat észbontó hóbortjai, nem pedig a katonai célszerűség volt a döntő.

Elemzésünkben a négyszögű kaputoronynál is érdemes picit elidőznünk, hisz a középkorban a tulajdonos hatalmát, kiváltságait kellett érzékeltetniük az efféle épületelemeknek. Nem tudom, Jenőn volt-e valaha is ilyen funkciója a romantikusan lágy vonalvezetésűvé szépített főbejárati kilátónak, hisz magasságát, széles- ségét nézve nem a legmarkánsabb, és azt is nehéz ma már megítélni, viselt-e az évszá- zadok során négyfiatornyos sisakot vagy egyéb komponenst. Egyébként is: az ingatlan várszerű fazonját jelenleg csupán a homlokzat karcsú övpárkánya s a támpillérek sora erősíti, kevésbé a tető, amely eredetileg feltételez- hetően magas és zsindelyes volt. Alacsony ónozott bádogtető a 17. század elején kerülhe- tett fel rá, amikor az ingatlant olaszos pártázatok mögé rejthették. Ez az eljárás Bethlen Gábor építkezéseire volt jellemző, de mivel a csapadékviszonyok miatt nagyon sok kárt okozott, a következő évtizedekben Erdély-szerte ismét a magasra szarvazott zsindelyes tetőket részesítették előnyben.

Ami a reneszánsz profilozású ablak- és ajtókereteket illeti: 16. századi kialakításuk megegyezhetett a korabeli nyomtatványokban fellelhető tektonikus keretdíszekével, majd a háromszögű oromzatos motívumok jöhettek divatba. Az észak-itáliai eredetű, akantuszleveles rajzolatokkal dekorált ikerablakok jóformán az egész korszakot és térséget jellemezték, így valószínűleg Borosjenőt sem kerülték el, az 1660-as éveket követően pedig a húsos, erezett levelekből komponált virágminták is megjelenhettek a térségben, olykor a klasszikus tagozatok rovására. A nehezen szállítható faragványokat az építtetők általában a lakóhelyükhöz közel eső kőműves központok céhes mestereivel, kőfaragóival csináltatták meg, akik műhelyhagyományaikból fakadóan mindig konzervatívabbak voltak, mint a megrendelők, vagyis nehezen fogadták el irányadónak az újdonságokat. Ezért mind a késő reneszánsz irányzatai, mind a barokk tipikus formái külföldi kőművesek révén törtek utat maguknak. Míg Erdély északi vidékein többnyire Kolozsvár kiváló minőségű kőanyaggal rendelkező művészei látták el a piacot, Dél-Erdélyben inkább Szeben faragóinak az alkotásaival találkozunk. Nem lehetetlen, hogy az említett városoktól távol eső Jenő máshonnan, tőle nyugatabbra fekvő központoktól rendelt, esetleg a helyi munkásokat dolgoztatta.

A már felsorolt tartozékokhoz hasonlóan az erőd építésénél használt anyagok is változatos képet mutattak: hajlamosak lennénk azt hinni, hogy csak kőből vagy téglából vetett falak védték a kastélyokat, várakat, noha sövényből és cölöpfalból, égetett téglából egyaránt emeltek védőöveket.

Hogy pontosan milyen fázisokon ment át a jenői, amíg felöltötte a mai, egészen tetszetős, könnyed, nőies gúnyáját, azt ma már bonyolult kibogozni. Arról viszont megkérdőjelezhetetlen nyomok árulkodnak, hogy jogosan foglalja a legveszélyeztetettebb erdélyi műemlékek 2005-ben készült, 66 címet tartalmazó jegyzékének 44. pozícióját.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008