magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kovács Ferenc: Gheorghe Şincai magyar kacsolatairól


„Az vagyok, akinek Sink nemzette szüleit, akinek házát az ős régi viaszképmása ékesíti.

A tudományokban először a Múzsa Szabédban nevelt;

azután Sámsond a kedves hazám.

Később Marosvásárhely dajkált, míg kétszer arattak,

Onnan Kolozsvár tudós líceumába megyek.

Phoebus gyönyörűségéhez hozzászokni itt kezdtem először,

s menni föl a Parnassus viruló hegygerinceire.

Innen Besztercére költözve jónak láttam, hogy Cicero ékesszóló művészetében műveljem ki tehetségemet.

Innen Balázsfalvára igyekszem az ifjúság tanításának szándékával, egy esztendőre,

melynek leteltével Rómát kellett meglátnom.

Rómában öt esztendőt töltöttem el, amikor, minthogy a babérra méltó voltam, kettős babérkoszorút kaptam.”

*

A jó 250 esztendővel ezelőtt született Gheorghe Şincai nagyváradi tartózkodása idején 1803-ban Peretsényi Nagy Lászlóhoz intézett latin nyelvű Elégiájában számol be életéről. A hosszú költeményből idéztünk egy kis részletet.

Bitay Árpád, a román–magyar barátság két világháború közötti megszállott apostola, Nicolae Iorga Văleni de Munte-i nyári szabadegyetemének előadója így ír az 1922-ben megjelent A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése című munkájában a şcoala Ardelenească (Erdélyi Iskola) nagyjairól: „A román irodalom s az egész román szellemi élet legnagyobb, legegyetemesebb mozgalmainak egyike az ún. nemzeti vagy a latinos irány. Eszméi csaknem egy századon át irányították a román irodalmi és szellemi élet mozgalmait.

A latinos triász tagjai: Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior, mindhárman Erdélyben születtek. Mindhármuknak vannak nyelvészeti és történeti írásai, de műveik fő jellege, hogy Micu valláserkölcsi és egyházjogi író, Şincai a triász igazi történésze, Maior pedig nyelvésze.”

Itt el kell mondanunk, hogy Şincai író, történész, az Erdély Iskola legjelentősebb képviselője. Iskolái után olyan széles körű tudással került Balázsfalvára, hogy a felvilágosult Grigore Maior püspök alatt virágzásnak indult balázsfalvi iskolában rögtön tanítói megbízást kap.

Ismerkedjünk hát meg kissé elmélyültebben ezzel a jeles erdélyi román személyiséggel.

Mint maga írja 1804. november 13-án a Budai Egyetemi Nyomdához, ahova korrektornak jelentkezett:

„Az Erdélyi Nagyfejedelemség nemes Fogarasi kerületében görög katolikus szülőktől származom, olyan családból, mely nemesi címeradományban részesült, és éveken át megérdemelten töltött be különféle köz- és tiszteletbeli egyházi, polgári és katonai tisztségeket. Az anyai románon kívül a magyar, az olasz, a német, a görög és a latin nyelveket is ismerem. Nyelvtani és humán iskoláim elvégzése után Erdélyben beléptem a Nagy Szent Bazil szerzetesek rendjébe, és Rómába, a De Propaganda Fide Pápai Kollégiumba küldettem, s bölcseleti tanulmányokat folytattam öt éven keresztül, úgyhogy – miként az 1779-ből kelt hiteles oklevél is igazolja – mindkét karon, mármint a bölcseleten és a teológián, doktori címet nyertem.

Rómából visszatérve, elöljáróim rendelésére egy évet Bécsben, a Szent Borbáláról elnevezett Szemináriumban töltöttem a német nyelv tanulmányozásával.

Erdélybe való visszatérésem után (…) kineveztettem az Erdélyi Fejedelemség görög szertartású egyesült és nem egyesült elemi iskoláinak királyi igazgatójává, azaz vizsgálójává. Ezen hivatalt tizennégy éven keresztül töltöttem be.”

Az első indíttatást a krónika megírására még a kolozsvári jezsuita iskolában kapta, amiből később piarista akadémia, majd főgimnázium lett. Itt Fridvaldszky János apát-kanonok történelemtanára keltette fel az érdeklődését a történelem iránt, aki több történelmi munkát írt és talán Şincai számára igazán érdekes az 1767-ben megjelent Inscriptiones Romano-Daciae lehetett. Fridvaldszky művei ma is megvannak a Líceum könyvtárában, mely a főgimnáziumban működött.

Şincai 14 éves korában, 1768 őszén került ebbe az iskolába, és négy évig tanult itt. Krónikájában többször is hivatkozik egykori tanárára. Munkájáról először Cornides Dániel barátjához 1781. augusztus 23-án intézett levelében beszél: „A munkáról, amiben én vágom a fejszémet, tudd meg, hogy nehéz vállalkozásnak ígérkezik, ugyanis a románok tizenkét évszázadon keresztül viselt dolgait öleli fel, melyet magával Traianus császárral kell kezdenem, aki elsőnek létesített római telepet Ó-Dáciában, s akinek mi, valahok a maradékai vagyunk. Éppen ezért az idén semmiképpen sem, jövőre is csak nagy nehézségek árán bocsáthatom majd közre.”

A Hronica românilor şi a mai multor neamuri című művén 34 évig dolgozott. Életében csak két kis részlet jelenhetett meg belőle: 1808-ban a Calendarul de la Buda hoz ki belőle egy kis részletet, a 86–169 évekről szóló részt. Majd egy év múlva újabb részlet jelenik meg itt belőle: egészen az 1526-ik évig szóló rész. 1812-ben a nagyváradi cenzor, Szerdahelyi Antal jelzi, hogy a mű megjelenhet Magyarország területén. De két év múlva megkapja a végleges választ: „A mű tűzre való, szerzője pedig akasztófát érdemel.” Nem is jelent meg a teljes krónika, csak 1853-ban Iaşi-ban.

Bitay szerint „Történeti művei közt legnevezetesebb Hronicája, mely a 88–1739 közé eső eseményeket adja elő. Címe szerint ugyan krónika, de csak annyiban, hogy az események elmondásában az időrendi sorrendet követi, különben pedig fennebb áll minden eddigi román krónikánál úgy a fölfogás, mint a módszer tekintetében. Művéből lépten-nyomon kitűnik, hogy lelkes, tüzes román s szomorúan látja népe pusztulását, melyet az egymás iránt való szeretet hiányának („dragoste intre sine”) s a belső gyűlölködések („pizmă din lăuntru”) s a szomszédos keresztények, aztán a pogányok pusztításainak tulajdonít. Különös szeretettel beszél a szegény népről, a jobbágyságról.”

Nekem az 1978-ban kiadott háromkötetes munka van meg, melyet Florea Fugariu gondozott és Manole Neagoe látott el előszóval. A kis formátumú három kötet majdnem ezer oldalt tesz ki, tehát terjedelemre is nagy munka, a Krisztus utáni 86. évvel kezdődő és 1739 évvel végződő krónika.

A krónika kézirata egyre inkább gyarapodott. Şincai a Wass grófok cegei birtokán, Váradon, Budán írta e művét, majd amikor vándorolni kényszerült, batyujában hordozta a kéziratot, melyről ezt mondta: „Ez az én fiam, aki által dicsőíteni fognak halálom után.”

És valóban dicsőítették. A régi nagy tudósok közül Veress Endre, Hunfalvy Pál, Jancsó Benedek, Jakab Elek, Moldován Gergely, Alexics György, György Lajos, Bitay Árpád írt róla, hogy most csak a magyarokat említsem. A maiak közül Mikó Imre, Engel Károly, Dávid Gyula, Kovács Ferenc és sokan mások.

El kell még mondanunk azt is, hogy Şincai váradi barátai révén ismerkedik meg a pesti Kovachich Márton György történetíróval, aki mint a Pesti Egyetemi Könyvtár őre gazdag levéltári anyagot gyűjtött, és Şincai 1803 novembere és 1804 májusa között e tudós irodalmi titkára és könyvmásolója volt, ahol gazdagíthatta krónikája anyagát, akárcsak a Budai Egyetemi Nyomdánál, ahol korrektor volt éppen Kovachich és az akkor már ott dolgozó és beteges Samuil Micu ajánlására.

És most ismerkedjünk magával a krónikával. Egy részlet következik Az 1514. esztendő című fejezetből, amely esztendő a Dózsa György felkelésének ideje volt: „Ez a legszerencsétlenebb esztendő azokra a románokra nézve, akik a magyar szent korona fennhatósága alatt éltek, mivel hogy ebben az esztendőben hajtották fejüket az alá az iga alá, mely alatt ma is nyögnek a nyomorultak. A szerencsétlenség oka, amint Calvisius írja, ez volt: az 1514. esztendőben X. Leó pápa indulgiát, vagyis bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik hadra kelnek a török ellen. Erre a hírre sokan egybesereglettek, akik, minthogy az életük fenntartásához szükséges élelemben hiányt szenvedtek, Székely Györgyöt választották vezérükül, és mindenkivel szembeszállva, egész Magyarországot végigrabolták. Zápolya János, Erdély vajdája, valamennyiüket foglyul ejtette, és három napon át éheztette, azután rászabadította őket a vezérükre, hogy a fogaikkal tépjék darabokra, és miután darabokra tépték, Zápolya lefejeztette, miután tüzes vaskoronát tettek a fejére.

De bármiképpen történt is ez a kegyetlenség, a magyar szent korona fennhatósága alatt élő román és magyar parasztok a világ végéig sírhatják; ezek ugyanis azelőtt szabad emberek voltak, vagyis akaratuk szerint költözködhettek az egyik helyről a másikra, de 1514. év őszén (amikor is megerősítést nyert a Werbőczy Istvántól szerkesztett Tripartitum) valóságos jobbágyok lettek, vagyis úgy lakóhelyükhöz kötötték őket, hogy attól fogva onnan senki el nem költözhetett, ha pedig elköltözött, erőszakkal vitték oda vissza.”

Hát ennyit most – megemlékezésképpen – a jó 250 éve született Gheorghe Şincairól és magyar barátairól.

Mircea Tomuş monográfiája szerint „népét kitűnően szolgálta”, Bitay Árpád: „A nemzeti múlt dicsőségének feltárásával akart hatni.”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008