magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benkő Levente: Százhuszonöt esztendő hídfői és kövei. 125 éves az EMKE


Az erdélyi magyar közmûvelõdés szervezõi jól tudták, miért kell lépniük, amikor 1991 áprilisának egyik verõfényes napján Brassóban újraindították az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesületet. Pontosabban: felébresztették Csipkerózsika-álmából, újra életet leheltek abba az EMKÉ-be, amelyet az 1948. évi – minden emberi normalitást nélkülözõ, erõszakos – államosításkor oly sok civil és egyházi intézmény mellett, szóval a közösségi és magánvagyonnal egyetemben örökre eltüntetni kívánt a kommunista hatalom. Mert noha az elsõ világháborút követõ években az EMKE részben belsõ, részben külsõ tényezõk miatt meggyötört intézménnyé vált, ráadásul a második bécsi döntést követõ felívelés helyett éppen ellenkezõleg: 1941-re már majdnem teljes tétlenségbe süllyedt, azért létezett a hõskorszakból hátramaradt gazdag örökség és feladat. Ez a kettõ bõven elegendõ volt az újrainduláshoz, mint ahogyan bõven elegendõ volt ahhoz, hogy a kommunista hatalom azt tegye, amit 1948-ban tett. Hiszen az 1885. április 12-én megalakult EMKE olyan erdélyi magyar érdekeltségû intézményrendszert hozott létre mûködésének elsõ szakaszában, amelynek az ellehetetlenítésével a kommunista diktatúra legfõbb célját óhajtotta volna elérni: kihúzni a talajt a romániai magyarság közmûvelõdése, azaz önazonosságának az ápolása, másrészt pedig gazdasági, általában önszervezõdési, tehát önfenntartó törekvései alól. Ez majdnem sikerült is, elegendõ bizonyíték erre a szórványban élõ magyarok ijesztõ méreteket öltött beolvadása, lemorzsolódása, de az Erdély-szerte tapasztalható magyar elvándorlás is. Emiatt is lépni kellett, és emiatt is kellett hozzáfogni az újraépítéshez, az 1948-tól 1989-ig terjedõ idõszakban keletkezett hatalmas ûr megszüntetéséhez.

Hiszen már az alapító fõtitkár, pákéi Sándor József is világosan látta: az erdélyi magyarságnak szüksége van a saját érdekeit szolgáló intézményrendszerre. Nem véletlen, hogy az EMKE mindenekelõtt a szórványban élõ magyarság nemzettudatának a megerõsítését tartotta elsõdleges feladatának, de a székelyföldi elvándorlás mérsékléséért is messzemenõen ügyködött, és nem véletlen, hogy létezésének elsõ negyedszázadában az egyesület – önzetlen támogatóknak köszönhetõen – már jelentõs vagyonnal, azaz céljai megvalósítását lehetõvé tevõ eszközzel rendelkezett.

Az EMKE ma is ugyanezen az úton akar járni. Ezt világosan tükrözik mindazok a rendezvények és események, amelyeknek az egyesület, illetve társszervezetei a szervezõi, mozgatói. És világosan tükrözi az a sok-sok díj, amelyek révén az egyesület a különféle, de egyazon célt szolgáló szakterületeken kiemelkedõ teljesítményt felmutató mûvelõdésszervezõket, -közvetítõket, -népszerûsítõket, tiszteletbeli tagokat és különdíjasokat jutalmazza. Ez fémjelzi azt a munkát, amelyet az alapítók, a gróf Bethlen Gáborok, a Haller Károlyok, a Sándor Józsefek, Kún Kocsárdok nyomdokain haladó maiak – igaz, sokkal szerényebb anyagi lehetõségek között – folytatnak. Mert bár a körülmények és lehetõségek ma már másak, a feladat ugyanaz.

Ebbõl a megközelítésbõl párhuzamot, egyfajta mérleget vonni a tegnapi és a mai EMKE között, egyszerre könnyûnek és nehéznek tûnõ feladat. A fõ, hogy az EMKE és az 1989 óta országszerte létrejött magyar közmûvelõdési, hitet és magyarságtudatot óvó, erõsítõ intézmények igen helyesen a Kárpát-medencére is kitekintve: dolgozzanak. Õk a 21. századi magyarság Sziszüphoszai. Azzal a különbséggel, hogy a hegyre görgetett kövek nem mindegyike gurul vissza, s a munka nem hiábavaló. Mert a jó cselekedet sohasem hiábavaló.

 

Ui. Az ünnepi közgyûlésen tiszteletbeli tagokká választották: Benkõ Samu akadémikust – az erdélyi magyar mûvelõdéstörténet tudományos rangra emelésében játszott szerepéért; Berszán Lajos esperes-plébánost – az anyanyelv megõrzéséért kifejtett iskolaépítõ munkássága elismeréseként; Boga Olivér fõorvost – a székelyföldi magyarság érdekében kifejtett maradandó értékû közösségi szolgálatának elismeréseként; Bordás István mûvelõdésszervezõt (Sárospatak) – az erdélyi magyar közösség mûvelõdési életének önzetlen támogatásáért; Gaal György helytörténészt – értékmentõ és értékteremtõ mûvelõdéstörténeti munkásságáért, valamint az EMKE történetének szakszerû feldolgozása elismeréseként; Kántor Lajos irodalomtörténészt – Kolozsvár magyar mûvelõdési életének szervezésében kifejtett felbecsülhetetlen értékû munkásságáért; László Miklós fotómûvészt – kulturális értékmentõ munkássága, valamint a közmûvelõdési élet fáradhatatlan támogatása elismeréseként; Péntek János nyelvészprofesszort – az anyanyelv megõrzéséért kifejtett több évtizedes munkássága elismeréseként; és Vetési László lelkipásztort – a szórványmagyarság mûvelõdési életének fennmaradásáért végzett szolgálata elismeréseként.

Díszoklevelet kaptak: Markó Béla elnök – az általa vezetett Romániai Magyar Demokrata Szövetség részérõl az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesületnek nyújtott erkölcsi és anyagi támogatásért; Gémesi Ferenc szakállamtitkár – a Miniszterelnöki Hivatal általa vezetett Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelõs Szakállamtitkársága erkölcsi és anyagi támogatásáért; Szurmainé Silkó Mária fõosztályvezetõ – az Oktatási és Kulturális Minisztérium általa vezetett Közmûvelõdési Fõosztályának szíves erkölcsi és anyagi támogatásáért; a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet – a mindenkori támogató együttmûködésért; a Reménység Háza, Brassó – a brassói magyar mûvelõdési élet önzetlen támogatásáért; a Bolyai-téri Unitárius Egyházközség (Marosvásárhely) – a marosvásárhelyi magyar mûvelõdési élet önzetlen támogatásáért; a Mûvelõdés Háza és Könyvtára (Sárospatak) – az erdélyi magyar közösség mûvelõdési életének önzetlen támogatásáért.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008