magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


***: EMKE-laudációk


A Román Televízió bukaresti magyar adás szerkesztõsége: A kisebbségi közélet rázós hullámvasútján egy ideiglenesen emelkedõ pályán mozogtunk, amikor jó négy évtizeddel ezelõtt a képernyõn is megszólalhattunk anyanyelvünkön. Keserves tárgyalások, konok, kitartó követelések, a pillanatnyilag kedvezõnek tûnõ körülményeket hasznosító érvek sodrában elindult a közszolgálati televízió magyar adása. A szorongató feltételek, a kalodás idõkorlátok, a sántító megoldások, a tapasztalatlanság félszegsége ellenére biztató érdeklõdés, figyelem, rokonszenv övezte a formálódó, érlelõdõ és hozzánk szóló képeket. A romániai magyar sajtóban, mûvelõdésben, közéletben valami új kezdett mûködni, létével, majd töltésével is vonzóan és hatékonyan. Úgy éreztük: az értelmes, értékteremtõ munka esélyei tágultak, növekedtek.

Négy évtized múltán iramosan átalakult világunkban a televízió helye és helyzete összetettebbé, kérdõjelesebbé vált. Egyebek közt korunk egyik alapvetõ jegye, a fogalomzavar itt is ellehetetleníti az értelmes vélekedést és cselekvést. A tisztázás, az áttekintés reménytelen kísérlete helyett maradjunk a közszolgálati televízió bukaresti magyar adásánál. A megváltozott viszonyok szorongató közegében ma már nem övezi – nem is övezheti – olyan serkentõ érdeklõdés, figyelem, mint mozgalmas gyermek- és kamaszkorában. Hatóköre szûkült, a hazai magyar sajtó szinte nem is látja. Mégis úgy vélem, hogy az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület kuratóriuma bölcsen döntött, amikor ezt a szerkesztõséget – mûködésének negyvenedik évfordulóján – a tekintélyes és kötelezõ erejû Spectator-díjjal jutalmazta. Nemcsak azért, amit ez az adás az idõk változásának sodrában, hosszú évtizedeken át jelentett egész nemzeti közösségünknek; nemcsak azért, mert minden viszontagság ellenére jó néhány mûsora megmaradt beszédes és képes szemtanúnak és bizonyságnak, emlékezetnek és tanulságnak. Mindezen túl ez a díj azt tudatosítja, hogy a bukaresti magyar adásnak – társaival szövetkezve és versengve – úgy kell mûködnie, hogy minél többen a képernyõrõl tájékozódjunk, cseréljünk eszmét, beszélgessünk és tanuljunk beszélni sokszemközt, egymást erõsítve, mindarról, ami mindannyiunk gondja: az értelmes, az élhetõ élet.

Tudom, hogy az adásidõ a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt kedvezõtlen és kedvrontó. Tudom, hogy az érdeklõdés, a közösségi és a sajtóvisszhang, a törõdés sovány, miközben a közszolgálati televíziózást a maga egészében zavarják a politikai rövidlátás, a hatalmi elvakultság, a hozzá nem értés szemetes forgószelei. Biztassa ez a díj kedves kollégáinkat arra, hogy mindezzel szembesülve bontakoztassák ki értelmüket, tudásukat, leleményességüket, kezdeményezõ kedvüket, teremtõ képzeletüket igényesen és fáradhatatlanul.

Befejezésül hadd mondjam el, hogy az, akinek a neve ezt a díjat ékesíti, a magyar közírás és közgondolkodás lényeglátó, szókimondó alkotója, Spectator, azaz Krenner Miklós, köztudomásúlag szívesen és gyakran hivatkozott Széchenyi Istvánra. Többször kifejtette, hogy a magyar társadalom megújításának úttörõje kulcsfontosságúnak vélte a közértelmesség fogalmát, érvényesülését, térhódítását. A szót is õ honosította meg nyelvünkben. Másfél századdal Széchenyi halála után, sok más eszméjével ölelkezve a közértelmesség fogalma a maga bõ jelentésbokrával ma idõszerûen gondolatgerjesztõ és fõleg kívánatos, már csak azért is, mert gyakran hiánycikknek tûnik. Szeretném remélni, hogy a 125 éves Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület – díjazottjaival együtt – a közértelmesség hatékony szertesugárzójaként mûködik tovább.

 Gálfalvi Zsolt

 

***

Ivácson László. Meggyõzõdésem szerint a gyermekkor, a család, a faluközösség az iskolai padok közti elsõ lépések meghatározzák, hogy a késõbbiekben milyen életútra lép az ember. Ivácson László 1971-ben született Gyergyóremetén. Már az elemi iskolában megismerkedett a néptánc, a népdal nyújtotta varázslatos örömökkel. 1986 és 1990 között a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban, a középiskolai tanulmányai alatt a Gyökerek néptáncegyüttesben végképp elkötelezte magát a hagyományos táncainkkal. Korán kitûnt táncos tehetsége, amikor 1989-ben a székelyudvarhelyi szólótánc-versenyen második díjat kapott.

Tanulmányait Brassóban a Gépészmérnöki Egyetem közúti jármûvek szakán folytatta. Számára a néptánc ekkor már több mint puszta szórakozás volt, személyében ugyanis a brassói Bokréta és Sirülõ diák táncegyüttesekben már nem csak a táncos, de a jövõ koreográfusa is bontogatta szárnyait. Tanulmányai alatt 1993-tól a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesben is táncolt, és mindinkább megfogalmazódott benne a jövõt firtató kérdés: mérnökre vagy hagyományõrzõ táncszakemberre van-e nagyobb szükség? Ivácson László az utóbbit választotta. Immár hagyományaink elkötelezettjeként bízik abban, hogy visszatanítható a kihalóban levõ szabad táncolási forma, és hogy a tradicionális paraszti kultúra elemeibõl magas mûvészeti alkotások születhetnek.

Egyetemi tanulmányai után a Háromszék Táncegyüttes tagja lett. Hivatástudata, tehetsége és kitartó munkája révén rövid idõn belül, 1996-tól az együttes tánckarvezetõje, majd koreográfusa lett. Jelenleg mint mûvészeti igazgató az együttes mûvészi arculatának meghatározó személyisége. Rendez, koreografál, de nem feledkezik meg a mûkedvelõk tanításáról sem, emlékei visszahívják az egyetemi Bokréta táncegyütteshez. A gyergyószentmiklósi Hóvirág táncegyüttesnek elkészítette a Gyilkos-tó legendája címû táncjátékot, a marosfelfalui Bíborka táncegyüttesnek rendszeres szakmai tanácsadója. A Háromszék táncegyüttesnél egymás után születtek meg sikeres táncszínházi alkotásai, hogy csak egy párat említsek: Hol jársz, hová mész?, Csávási ballada, Sorsfordulók, Gyöngyszemek, vagy gyermekmûsorai: Mátyás király ajándéka, Ördögszekér.

Több alkalommal a Tamási Áron Színház vendégkoreográfusa. Az Udvarhelyi Néptáncmûhely felkérésére Tamási Zeng a magasság címû novellája táncszínházi változatát, a Zeng a lélek címû táncjátékot vitte színre, valamint a Hüvelyk Matyi címû interaktív gyermekelõadást készítette el.

„A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni és továbbadni” – szólít fel Kodály. E kodályi felhívásra válaszolva a Háromszék Táncegyüttes immár 22 alkalommal szervezte meg a hagyományossá vált Népzene és Néptánc Találkozót, amelynek jelenlegi fõ szervezõje Ivácson László. Az általa évrõl évre folytatott gyûjtõmunka nyomán felbecsülhetetlen értékek kerültek filmszalagra.

Iván! Mindennapi munkád közösségünket szolgálja. Nem pusztán a jelennek élsz, de bízol a jövõnkben, és küldöd az utókornak legdrágább kincseinket, létünk alapköveit, sajátos nyelvi jegyeinket. Adja az Isten, hogy még sokáig végezhesd felelõs munkádat, amely reményt és büszkeséget tud adni népünknek. A kitüntetéshez szívbõl gratulálok! 

 Jánosi József

 

***

Olosz Katalin. Kolozsvárt 1963-ban végezte egyetemi tanulmányait, amikor magyar nyelv és irodalom szakos hallgatóként a kalotaszegi népköltészetrõl írta kiváló szakdolgozatát, melynek megszerkesztett változata Magyar-gyerõmonostori népköltészet címmel az Irodalmi Könyvkiadónál jelent meg Bukarestben, 1969-ben. Elsõ kiadványa napjainkig a magyar folklorisztika reprezentatív gyûjteménye.

Olosz Katalin 1963 és 1967 között a marosvásárhelyi pedagógiai intézet tanára, majd 1967-tõl kezdõdõen 1999-ig a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetének tudományos kutatója volt.

Még a rendszerváltozás elõtt, 1982-ben sikerült megjelentetnie Ha folyóvíz volnék címû, nagy sikerû, magyar népi lírával kapcsolatos antológiáját a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál.

Szakmai munkássága igazán csak az 1989-es rendszerváltozás utáni években bontakozhatott ki, amikor szabadon, cselekvõen kapcsolódott be az erdélyi és a magyarországi tudományos élet vérkeringésébe és intézményrendszerébe. Különbözõ rangos szakmai konferenciákon bemutatott elõadásaiból jelent meg Víz mentére elindultam címû tudománytörténeti és népismereti írásait tartalmazó tanulmánykötete 2003-ban a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában.

Olosz Katalin az utóbbi évtizedekben rendre áttekintette a hazai és a magyarországi levéltárakat, ahol számos ismeretlen, közöletlen régi folklórgyûjteményt talált. Például az Európai Folklór Intézet és a Mentor Könyvkiadó közös kiadásában, Budapesten és Marosvásárhelyt 2009-ben jelent meg Szabó Sámuel: Erdélyi néphagyományok 1863-1884 címû forráskiadványa. A Kriza János Néprajzi Társaságnál, Kolozsvárt szintén 2009-ben jelent meg Ne mondd, anyám, fõd átkának címû,  Rédiger Ödön által még 1895-96-ban Szabédon összegyûjtött énekgyûjtemény, amely egyetlen asszony, Dimény Mózesné Szabó Anna énekeit tartalmazza, és amit a kutató Kanyaró Ferenc hagyatékában fedezett fel.

Olosz Katalin számára elsõsorban a levéltár jelenti azt az izgalmas terepet, ahonnan számos nagyon jelentõs új, eddig ismeretlen, közöletlen, kéziratos formában lappangó folklórgyûjtést sikerült felszínre hoznia, azokat szakszerûen feldolgoznia, megszer-kesztenie és közreadnia.

Habár a klasszikus erdélyi magyar népköltészet 19. századi eredményei, elsõsorban Orbán Balázs, Kriza János, Benedek Elek munkássága révén már organikusan beépültek az összmagyar nemzeti kultúrába, Olosz Katalin legújabb eredményei csakhamar át fogják rendezni a hosszú tizenkilencedik századi magyar folklorisztika eléggé kanonizált hierarchiáját.

Szakszerûen megszerkesztett, kiváló tudományos apparátussal ellátott gyûjteményei tehát alapvetõen árnyalni fogják folklorisztikánk eddigi eredményeit, mert a közismert folklórgyûjtõk mellé újabbakat fedezett és sorakoztatott fel. Ugyanakkor kitágította a túlságosan Székelyföld-centrikus folklórképünket is. Legutóbbi kötetével pedig azt dokumentálja, hogy az egyéniségnek, a kivételes tudással rendelkezõ személyeknek a 19. században is meghatározó szerepe volt a népköltészet formálásában, megõrzésében és továbbadásában.  Például Rédiger Ödön, Kanyaró Ferenc kolozsvári tanítványa, jó félszáz évvel megelõzte az Ortutay Gyula nevével fémjelzett magyar egyéniségkutató iskola kibontakozását és eredményeit.

Olosz Katalin gyûjteményei jelentõsen kibõvítették az eddig összegyûjtött és publikált magyar klasszikus folklórkorpuszt, és ugyanakkor azt is jelzik, hogy a polgárosodás kibontakozása elõtt az erdélyi magyar népköltészet jóval egységesebb lehetett, aminek patinás emlékei a 20. században már csak reliktumterületeken, Kalotaszegen, Mezõségen, Gyimesben és Moldvában maradtak fenn.

Az erdélyi és a magyarországi levéltárakban feltárt kéziratos folklóranyagot szakszerûen elrendezte, pontos filológiai apparátussal látta el, szervesen beépítette az összmagyar folklorisztika eddigi eredményei közé.

Olosz Katalin nagy odaadással végzett munkái voltaképp gyökeresen átrendezik az erdélyi szellemi kulturális örökségünkrõl alkotott képünket is. Kiváló folklorisztikai és tudománytörténeti eredményeihez kívánunk jó egészséget, alkotókedvet és hosszú-hosszú életet.

 Pozsony Ferenc


***

Dukrét Géza. Amikor Dukrét tanár úr húsz esztendõvel ezelõtt szerényen bekopogtatott napilapunk, a Bihari Napló szerkesztõségébe, a kezdõk kamaszos félszegségével tette le íróasztalomra elsõ helytörténeti írásait. Pedig az akkor már 48 éves tanárembernek volt, amivel dicsekednie, hiszen siteri pedagógusként egybekalangyázott gazdag néprajzi gyûjteményérõl Várad-szerte legendák keringtek. Rövid idõ elteltével nekibátorodott szerzõnk egyre-másra jelentette meg a Hegyköz falvainak helytörténetét, tárgyi világát, mûemlékeinek, népi építészetének leírását tárgyaló tanulmányait. Azóta társ-, illetve önálló szerzõként könyvespolcnyi anyagot publikált, kutatásait Bihar megye gránicon inneni teljes területére kibõvítve. Dukrét tanár úr nem maradt hûtlen ahhoz a kistájhoz sem, ahol ifjúkorát töltötte, hiszen 2005-ben megjelent a Hegyköz történeti monográfiája, 2009-ben pedig eddigi legjelentõsebb munkája látott napvilágot Épített örökségünk Bihar megyében címmel.

Dukrét Géza részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület újraalakuló gyûlésén, az EKE alelnökeként, majd elnökeként tevékenykedett, tagja lett a Kriza János, illetve a Magyar Néprajzi Társaságnak, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. Közben 1993-ban megalapította a Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Bizottságot, amelynek a mai napig elnöke. Négy év múltán elindította a Partiumi Füzetek címû sorozatot, amelynek eddig 62 kiadványa jelent meg. A civil összefogással intézményesült, hét megyére kiterjedõ értékkutatók és értékmentõk társasága megalakulása óta minden tavasszal megrendezi Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, õsszel pedig vándorgyûlés formájában a Partiumi Honismereti Konferenciát. A mintegy 120 fõs tagság az épített örökség felleltározásán, a mûemlékvédelmen, emlékmûvek és emléktáblák állításán, a régió jeles szülötteinek népszerûsítésén, a helytörténeti és néprajzi kutatásokon kívül az ifjúság számára honismereti táborokat szervez, amelyeknek a honismeretre való nevelés mellett gyakorlati eredményei is vannak, hiszen minden alkalommal egy-egy közeli mûemlék állagának megõrzése is szerepel a tábor programjában.

Eme laudáció illendõ spáciumát messze meghaladná, ha az EMKE mostani díjazottjának minden tettét, publikációját, tagságát, díját felsorolnám. De nem rejtem véka alá afölötti örömömet, hogy a jubileumát ünneplõ Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület egyik alapítója, Kún Kocsárd nevével fémjelzett díjával jutalmazza Biharország fáradhatatlan búvárlóját.

 Szilágyi Aladár

 

***

Sipos Zoltán. Örömmel tettem eleget az EMKE országos elnöksége felkérésének, amikor kollégám, Sipos Zoltán karmester, zenetanár laudációját elvállaltam. Mindig is szívesen figyelem, követem és értékelem azoknak a szakembereknek – ez esetben természetesen a muzsikusok – munkáját, akik nagy odaadással, hivatástudattal, rátermettséggel, tehetséggel végzik a tulajdonképpen életcéljukká vált feladatot. De mielõtt rátérnék a tulajdonképpeni értékelésre, hadd tegyek egy kis kitérõt és nagyon röviden, inkább pár szóban arról a muzsikusról, muzikológusról szóljak, akitõl nemrég kellett búcsút vennünk, és aki egész életével, tevékenységével, munkáival, könyveivel, tanulmányaival és cikkeivel azt a mûvészetet szolgálta, amelyért mi is élünk-halunk. László Ferencrõl van szó.

Nem véletlenül említem a jeles zenetörténészt, egyetemi tanárt, akinek mi muzsikusok sok mindent köszönhetünk, aki annyi figyelemmel követte munkánkat a szárnybontogatástól a talán megérdemelt sikerekig… Jómagam nemcsak az EMKE 1992-ben – elsõ alkalommal – kiosztott díjának laudációját köszönhetem neki, hanem bátorító és értékelõ szavait, írásait, de ugyanezt nagyon sok hazai muzsikus is elmondhatja magáról, akik velem együtt hálával emlékezünk rá…

De Sipos Zoltánhoz visszatérve talán ott kezdeném, hogy valamikor a hetvenes évek végén a sors Sepsiszentgyörgyre vetette, abba a városba, amely zenei szempontból eléggé hátrányos helyzetben volt – és itt természetesen a klasszikus zenére gondolok –, és ahol a Brassói Filharmónia havi koncertjei, valamint az akkor már – szerénységem ellenére is állítom – országos hírnévnek örvendõ Vox Humana kamarakórus jelentett bizonyos színt. Hiszen Sepsiszentgyörgyön akkor nem voltak hivatásos zenei intézmények.

Sipos Zoltán frissen végzett tanárként 1980-ban került a város zenei általános iskolájába. Érdekes módon karvezetésbõl azok a tanárok oktatták – Marosvásárhelyt Birtalan József, Kolozsvárt pedig Dorin Pop –, akik az én muzsikusi pályámat is egyengették. Mindketten Marosvásárhelyt kezdtük zenei képzésünket, olyan tanárok keze alatt, mint a már említett Birtalan József, de Trózner József, Szász Károly, Trózner Erkel Sarolta, Kozma Mátyás neve is sokat jelent a mai érett karvezetõ nemzedék számára. És nem véletlen az sem, hogy a kolozsvári zeneakadémián is valamennyiünknek ugyanazok a tanárok irányították képzésünket: Terényi Ede, Szenik Ilona, Anghi István, Benkõ András.

Sipos Zoltán alighogy városunkba került, elsõ pillanattól tagja lett a Vox Humana kamarakórusnak. Személyében egy mindig figyelmes, megbízható, jó muzsikussal, tisztán éneklõ, alapos felkészültségû, jó kottaolvasó kórustaggal gazdagodott együttesünk. Sohasem kellett a pontosságra figyelmeztetnem, szólamának alapembere volt, rá mindig lehetett számítani, a komoly munka jellemezte minden lépését. Nagyon sok emlékezetes hangverseny van mögöttünk azokból az évekbõl, és itt nem csak az a capella mûsorok bemutatására gondolok, hanem olyan koncertekre is, mint a Brassói Filharmóniával közösen 1987-ben és 1988-ban bemutatott Mozart Requiemre, amikor nem kis fegyvertény volt megszerezni az elõadáshoz a propaganda osztály akkor még elengedhetetlen engedélyét. De felelevenednek bennem azok a hangversenyek is, amelyeken egy nagyszebeni kis együttes Händel Messiás címû monumentális oratóriumának az elõadásához kért szinte hetente segítséget részünkrõl, és egy autóval öten utaztunk Szebenbe. Természetesen Zoltán is közöttünk volt. Talán több mint hatvanszor adtuk elõ e remekmûvet Erdély városaiban és községeiben.

1990-ben a zenei profilú általános iskolából zeneközépiskola lett, és így több fõiskolai és egyetemi végzettségû zenetanár került az egyre gyarapodó létszámú iskolához. A Vox Humana 1994-es angliai versenyen való helyezés nélküli szereplése arra az elhatározásra késztette a mûvészeti középiskola tanárait, hogy a maguk kórusát hozzák létre, természetesen ezzel a lépéssel jelentõs veszteséget okozva a Vox Humanának. Ez az elhatározásuk tagadhatatlanul igen fájdalmasan érintett minket. A Pro Musica – mert ezt a nevet vette fel a frissen létrehozott együttes – vezetését pedig Sipos Zoltánra bízták, ismervén adottságait, tehetségét, elhivatottságát.

A frissen alakult kórust 1995 decemberi sepsiszentgyörgyi bemutatkozó hangversenyét követõen fellépések egész sorozata tette mindinkább ismertté Kovászna megyében és megyén kívül, világi és egyházi mûvek felváltva szerepeltek mûsoraikon, két évre rá már a Miskolci Kamarakórus Fesztiválon mutatkoznak be, nem kis sikerrel. Szintén 1997-ben a svédországi Scaraborgban képviselték szülõhazánkat az Europa cantat nemzetközi fesztiválon. Bel- és külföldi fellépések következnek. Valamennyit felsorolni szinte lehetetlen, ezért csak a legfontosabbakat említem: Magyarország, Törökország, Cseh Köztársaság, Lengyelország, második díj a görögországi Preveza nemzetközi kórus-versenyén, Zadar kórusverseny, a spanyol Cantonigros kórusversenyen elért helyezés. Ezek mind-mind fontos állomásai a most már nemzetközi szinten is jegyzett együttesnek. Munkájuk elismerése, hogy a Romániai Magyar Dalos Szövetség 2003-ban Sipos Zoltánnak ítélte oda a Márkos Albert-díjat.

Sokrétû tevékenységének felsorolása még közel sem ért a végére. A sepsiszentgyörgyi mûvészeti középiskolában több kórust alakított és vezet, melyek közül az Eufónia vegyeskar külföldi megmérettetésen is nagy sikerrel szerepelt. Az Eufónia Kulturális Egyesület elnöke. A Szemerja negyedi református templom vegyeskarát 16. éve vezeti. Sepsiszentgyörgyön már kilenc éve szervez nemzetközi kórusfesztivált, hét éve az ifjúsági kamaraegyüttesek fesztiválját, nyolc éve a Tiszta forrás címû népdaléneklési versenyt, és sorolhatnám sokrétû tevékenységének további mozzanatait, de nehéz lenne a végére jutni.

Zenei pályafutásunk a Vox Humana kórus tagjaiként évekig jórészt egy vágásban haladt. Az általuk alakított Pro Musica együttesben ugyanazt a zenét mûvelték, de külön úton járva, az utóbbi években a két kórus viszont sok sikeres vokálszimfonikus koncerten mûködött közre, ezzel mintegy békejobbot nyújtva egymásnak. Egyébként úgy érzem, hogy az általa vezetett együttes igen magas szintre való felhozatala jótékony hatással volt és van a Vox Humana kórusra is, állandó ösztönzést jelentve a mi munkánkra. A két együttes között ugyanis egészséges versenyszellem alakult ki, amelybõl mindenki nyer.

Megkérdezhetnék, hogyan képes egy személyben ekkora feladatkört ellátni, ennyi téren tevékenykedni és mindenütt kimagasló eredménnyel, figyelemre méltó sikereket elérni. Azt hiszem, ennek a titkát a zene iránti megszállottságában, komolyságában, elhiva-tottságában, de ugyanakkor szerénységében, a mások munkájának a megbecsülésében, az igazi értékek elismerésében és felismerésében kell keresnünk.

Mindezek tudatában tiszta szívembõl és nyugodt lélekkel ajánlom az EMKE idei Nagy István-díjának Sipos Zoltánnak való odaítélését. Annál is inkább, mert a fennállásának 125. évfordulóját ünneplõ EMKE zászlajára írt jelszava így hangzik: „Ki a köznek él, annak érdemes élni”. Márpedig Zoltán valóban a köznek él!

 Szilágyi Zsolt

 

***

Tomcsa Sándor Színház. Az, hogy 10 évvel ezelõtt Székely-udvarhelyen hivatásos színház jött létre, az a város és a környezõ települések közösségének nagyon régi jogos elvárásának beteljesülése. Az elmúlt évszázadokban az erdélyi közép és kisvárosok sorában Székelyudvarhely mind kulturális, oktatási, mind gazdasági szempontból a legfontosabbak közé tartozott, s a székely városok között pedig egyértelmûen meghatározó szerepet játszott.

Székelyudvarhely mûvelõdési és mûvészeti életét mindig a nagyok mintájára alakította. Az hogy nem lett Budapest, Kolozsvár, vagy Vásárhely nagyságrendû, az részben termé-szetes, részben pedig erõszakos elszigetelésének tudható be. Trianon után 80 éven át a föld alá is elrejtették volna ezt a színmagyar, polgári értékeket ismerõ és gyakorló városkát. Mi sem igazolja jobban ennek a törekvésnek máig is érezhetõ hatását, mint Alice Georgescu bukaresti neves színikritikus nemrég megfogalmazott élményei a Tomcsa Sándor Színház kapcsán.

„Az elsõ találkozásom a Tomcsa Sándor Színház társulatával körülbelül hat évvel ezelõtt történt a sepsiszentgyörgyi Atelier Színházi Fesztiválon. Bevallom, hogy addig nem is tudtam, hogy Székelyudvarhelyen létezik színház; azt még kevésbé, hogy miként nevezik, hogy hivatásos-e vagy amatõr társulat, hogy milyen darabokat játszanak és kinek. Szégyenükre a regátiak – és fõként a bukarestiek – azt képzelik, hogy minden az õ vidékeiken kezdõdik és végzõdik; számukra az ország közepén levõ kis városkák, amelyek nevét és földrajzi elhelyezkedését gyakran összetévesztik, egy furcsa, mondhatni irreális területet alkotnak. És hogy arrafele színházak is találhatók – amelyek általában kulturális intézmények – majdhogynem el sem tudják képzelni…”

Errõl ennyit.

Számos írásos emlék már a 17. és a 18. században beszél a székelyudvarhelyi diákszín-játszásról. Ebben az idõszakban Udvarhelyen Európa-szerte kevés helyen tapasztalható magas szintû oktatás zajlott. A 19. században virágzásnak indult magyar népszínjátszás, vándorszínjátszás és nagyobb városokban a hivatásos színjátszás megjelenése Székely-udvarhelyen is élénk színházi életet eredményezett. Valamennyi színpadi mûfajban alkottak maradandót, eljutottak a daljátékok és operettek olykor száz tagot is igénylõ elõadások bemutatásáig. Már az 1970-es években Udvarhelyen – fõleg mûszaki értelmiségiek – dolgoztak egy hivatásos színház létrejöttének tervén, pontos mûvészi, technikai és pénzügyi dokumentációval igazolták a javasolt intézmény életképességét, szükségszerûségét. Nem engedélyezték. Az erõfeszítés mégsem volt hiábavaló, hiszen itt jött létre Romániában az elsõ népszínház. Amely, bár teljes mértékben mûkedvelõkbõl állt, de menetrendszerinti évadokat rendezett számos hivatásos alkotó bevonásával. Az említett több száz éves mûvelõdési élet feljogosította a város elöljáróit arra, hogy 1998-ban létrehozzák a 8. Erdélyi Magyar Színházat. Tíz év egy színház életében lehet sok is, kevés is. Merõ Béla, Szabó K. István és Nagy Pál igazgatók számára nagy valószínûséggel hosszú, nehéz éveknek tûnnek, de bátran kijelenthetjük, hogy túl a kezdeti nehézségeken, a Tomcsa Sándor Színház ma már egy érett, a szakma és a közönség által nagyra becsült intézménnyé nõtte ki magát. A mondat második fele igaz, de a nehézségeken túl lenni csak a népmesékben lehet. Én abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy egy 217 éves zenés színházat vezetek. Kedves igazgató úr, megnyugtatom: a nehézségek lehet, hogy másak, de nem múltak el.

A Tomcsa Sándor Színház az évek során több országos és nemzetközi elismerést szerzett. A közel félszáz bemutatójukkal bejárták a magyar és egyetemes drámairodalom jelentõs stációit, a minõségi színjátszást mindig prioritásnak tekintve, igyekeztek minden rétegnek jó színházat játszani. További munkájukhoz sok sikert kívánok!

 Szép Gyula

 

***

Csiky András. A színház születése összefügg az emberi természet alapvonásával: viszonyulni kíván az õt körülvevõ világhoz, majd a fejlettség bizonyos fokán formálni is akarja a sorsát irányító erõket. Shakespeare ezt az örök küldetést így fogalmazta meg: „Ki kell mondani hány az óra”. A született színész-alkat a mûvész eme örök korparancsát nem megtanulja, hanem zsigeri ingert érez, hogy világgá kiáltsa: hány az óra. Az ilyen alkat szerepformálásaiból mindig kibújik a szög a zsákból: játszhat totalitarista ideológiák szolgájává züllesztett szöveget, évezredekkel ezelõtt keletkezett mûvet, vagy éppenséggel kortársi dilemmákat boncolgató partitúrát, a tehetséggel megáldott/megvert színész mindenkor tükröt tart korának. Ahogyan Áprily fogalmazott: a kor falára vésett üzenet legyen a mûvész szava.

Csiky Andrást az ilyen vátesz-alkatú mûvészek csoportjába vetette a sors. Az én külön virtuális színháztörténetem képes színháztörténet. A feljegyzésre méltó pályák mellé egy-egy alakítás valamely jellegzetes mozzanata rögzül. Csiky András törzslapján az elsõ ilyen pillanatfelvételem Osborne: Dühöngõ ifjúság címû darabjából való. A mû szülõhazájában – keletkezésekor, 1956-ban – a modern angol színház történetében vízválasztó volt. A kritika feljegyzi, ott a helyszínen felismerték, hogy a bemutató estéjén nem egy mû gyõzött, hanem egy ügy: egy éjszaka lerázták a sok éves letargiát, a színház néhány óra alatt felnõtt a korhoz, amelytõl évtizedek óta leszakadt. Amikor a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézet végzõs hallgatóiból 1953-ban alakult szatmári színház mûsorra tûzhette a darabot, ugyanilyen megrázó erõvel hatott a totalitarista diktatúra béklyóiban vergõdõ fásult, bénult nemzedékünkre. A fehér izzásig fûtött szenvedély, ami Csiky András Jimmy Porter- alakításából áradt, a vállalkozó kedvnek, jó szándéknak s a tehetetlenségnek, a változtatni akarásnak, megtorpanásnak és az újból nekilendülésnek az a különös, erõrõl és elszántságról tanúskodó keveréke egységes fluidummá válva sugározta impulzusait a közönség felé. Mi, nézõk társadalmi programunkká emeltük a színpadról felénk áramló sugallatokat, vállaljuk a mást és másként szólás ódiumát. A közéletben mást kell tennünk: alattvalókból polgárokká kell válnunk, színházi játékmódunkban pedig új dalainkat öltöztessük új köntösbe. Így vált Csiky András minden olyan szellemi mûhelynek alkotó társává, amely a korszerû gondolkodás és mûvészet pilléreit építette.

Az agyamba égett következõ kép Camus Caligulájából való. Nemzedékemnek bõven kijutott a zsarnokból. Döbbenten láttuk, hogy Csikyt a figurában nem a lélektani extrémitások érdekelték, hanem a zsarnok és a társadalom viszonya. Nagy közéleti és emberi bátorságról, gondolkodói tisztességrõl tanúságot téve inkább arra irányította figyelmünket, hogy hol lehet a félelem, a megalkuvás, a szolgalelkûség határa. Ez a téma elkísérte egész pályáján, a kérdésre adott válasza mûvészi ars poeticájának tekinthetõ. Ezt a választ csak a rendszerváltás után mondhatta el nyíltan, amikor szerepet vállalt Székely János Caligula helytartójában, s világgá kiálthatta a színpadról az emberi és mûvészi helytállás credóját: „A hatalom természetes végsõ határa az a pont, ameddig az alattvalók hûsége kitart; ha nincs ilyen pont méltóságát veszti az emberélet. Szégyen lesz leélni”.

Az emberhez méltó életrõl szólva, képzeletbeli színháztörténeti albumomban ehhez a témához kapcsolódóan egy kolozsvári Hamlet elõadás képe társul. Csiky Horatiót játszotta, s az elõadás úgy zárul, hogy a leereszkedõ vasfüggöny és a színpad deszkái között keskeny résen még sikerül kikúsznia, mielõtt a lezúduló vas monstrum hermetikusan lezárja, kiszigeteli a világból a színházteret. Az a Hamlet az alkotás és a hatalom viszonyára kihegyezett elõadás volt. A Shakespeare maszkban megjelenõ Színészkirályt az Egérfogó jelenetben, aki ott és akkor a kultúrát testesítette meg, keresztre feszítették. Horatio-Csiky András, aki az értelmet, a mûveltséget mentõ szerepkört elevenítette meg abban az olvasatban, ezzel a meneküléssel jelezte: õrizzük kultúránk alapértékeit.

Szinte szükségtelen tovább pörgetni képzeletbeli színháztörténeti albumom lapjait: e három képbõl egy életút állt össze, az a több száz szerep, amit életre keltett a fent elemzett emberi-mûvészi attitûd által kicövekelt úton haladt.

Egy pontosítással azért tartozom. Az Osborne darabot Szatmárnémetiben nem Dühöngõ ifjúság címen játszották, hanem Nézz vissza haraggal cím jelent meg a plakáton. A mû szatmári elõadásáról szólva, azért használtam az eredeti címet, mert Csiky olvasatában az életpályáját meghatározó szerepformálásra jellemzõbb a dühöngés, a gúzsba kötve táncolás szándéka, mint a belenyugvó, nosztalgikus visszapillantás. Ezt a játékos gondolattársításra alkalmat nyújtó színháztörténeti epizódot azért említem, hogy megkérdezhessem Csiky Andrástól: ugye nem néz vissza haraggal? A letûnt korra van miért haragudnia, de pályájára büszke lehet, férfimunka volt; vagy ahogyan õ fogalmazott: mindig elment a falig.

A sors elégtétele, hogy az a fal leomlott. A falromboló indulat megkelesztésében az õ munkája, katartikus mûvészete is kovász volt! A színháztörténet búvárlójaként, mint aki ismeri az egyetemes magyar és erdélyi színházmozgalom minden jelentõs alkotójának pályáját, hozzájárulását nemzetünk értékalkotó képességének megõrzéséhez, bátran állíthatjuk, hogy Csíky András életmûvét eljövendõ idõk színháztörténészei is mindenkori színházi panteonunkba helyezik! Sokak nevében mondhatom, szerencsésnek érezzük magunkat, hogy kortársai lehettünk. Az EMKE-díj átnyújtása egyben jelképes fõhajtás is életmûve elõtt.

 Kötõ József

 

***

Kézdi Imola. Amikor elvállaltam Kézdi Imola laudálását, azt gondoltam: alapjában véve könnyû dolgom lesz. Egyrészt, mert Kézdi Imola tehetséges, szép, kedves, de inkább úgy fogalmaznék: elsõsorban tehetséges, és csak azután szép és kedves. Másrészt egy kritikus számára ideális állapot: csak dicsérni kell. Az pedig nem nehéz az õ esetében, megtettem eddig is, több alkalommal.

Minden alkotó ember számára fontos a visszajelzés, hogy jól végzi a munkáját. A színész számára a visszajelzés elsõ, és talán legfontosabb eszköze a közönség részérõl érkezõ taps, hiszen ez a jelzés azonnali, és azoktól kapja, akikért tulajdonképpen él és dolgozik. Minden bizonnyal, varázslatos pillanatok ezek. A tapsból pedig, szinte kivétel nélkül, bõven jutott Imolának.

Bár nem mindig ismerik el, de azért a kritika is fontos visszajelzés a színészek számára: Kézdi Imolának e téren sem lehet nagy hiányérzete, a szakma, mondjuk úgy, hogy elkényeztette, hozzáfûzném azonban: megérdemelten.

Díjak terén sem lehet panasza, fiatal kora ellenére egész sor elismerést tudhat a magáénak, elég, ha csak a legutóbbit említem, az egy hónappal ezelõtt, március 15-én, Budapesten átvett Jászai Mari-díjat, de fontosnak tartom megemlíteni a 2002-ben elnyert UNITER-díjat is. A 2002-es Év Legjobb Színésznõje kitüntetést Imola a Fehér tûz, fekete tûz (Dybbuk) címû elõadásban nyújtott alakításáért kapta meg a Román Színházi Szövetség díjkiosztó gáláján. Ez volt egyébként elsõ szerepe a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amelynek ezt követõen lett tagja. Addig, két évadon át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál dolgozott, ahova 1999-ben, a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Egyetem elvégzése után szerzõdött. Most pedig, egy hónap leforgása alatt, még egy kitüntetést besöpörhet: az EMKE Poór Lili-díját. Ez már sok, gondolhatják egyesek, de, ismerve Imolát, megnyugtatom õket, nem fog elszállni, õ ezek után is ugyanaz marad, és még magasabbra helyezi a mércét.

Alapjában véve könnyû dolgom lesz – fogalmaztam laudációm elején, de most jövök rá, hogy elsietett kijelentés volt, hiszen még csak most kellene belekezdenem szerepei felidézésébe, a szebbnél szebb színházi pillanatok felelevenítésébe, és mûvészi léte mellett ugyanakkor kiemelni emberi arcát, azt a fajta közvetlenséget, amely nagyon is jellemzõ rá. A szûkre szabott keretek azonban nem engedik meg ezt a luxust, és mivel eddigi színházi írásaimban lényegesen több mindent elmondtam már Imoláról, úgy érzem, e téren nem maradok adósa.

Befejezésképpen, engedjék meg, hogy felidézzem az erdélyi magyar színjátszás egyik nagy színésznõjének a gondolatait. Orosz Lujza fogalmazta meg talán a legtalálóbban, mit jelentenek az EMKE-díjak. „Több kitüntetést is kaptam pályám során, de számomra ez a legfontosabb: mert ezt az enyéim adták” – mondta egyik beszélgetésünk alkalmával.

Õszintén gratulálok minden eddigi díjadhoz, Imola, megérdemelted õket, de ezt különösképpen érezd a magadénak, hiszen a tieid adták.

 Köllõ Katalin

 

***

Molnár János. Öröm számomra és köszönet, hogy az EMKE vezetõségének a felkérésére laudációt mondhatok egy színját-szásban élõ, gondolkodó és tevékenykedõ barátomról, Molnár Jánosról, a kovásznai Kõrösi Csoma Sándor Diákszínpad vezetõjérõl, aki ma, az EMKE megalakulásának 125. évében, Szentgyörgyi István-díjban részesül.

Feljogosít rá az a tény, hogy mindketten, mint különbözõ színjátszó csoportok vezetõi, ismertük és számon tartottuk egymást. Az 1990-es évek elején mindketten részt vettünk a sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, zsámbéki tanfolyamokon, ahol neves színházi szakemberek szakmaiságra, igényességre és elkötelezettségre neveltek.

Molnár János, a kovásznai Kõrösi Csoma Sándor középiskola informatika szakos tanára azokban az években, pontosabban 1993-ban vette át az 1972-ben alakult Diákszínpad vezetését, a stafétabotot Gazda Józseftõl. Vérátömlesztés volt ez az Erdélyben már akkor vezetõszámba menõ diákszínjátszói életében. Új vezetõ, újfajta stílus, a már említett tanfolyamok tapasztalatai értelmében. Az addig szövegközpontú elõadások helyét felváltották a mozgásra, testbeszédre összpontosító, azt elõtérbe helyezõ darabok, amelyekhez napjainkig hû maradt a Molnár János vezette Diákszínpad. „A semmibõl egy új, más világot teremtettem” – vallja Bolyaival Molnár János, mert minden általa színre vitt elõadás az üres térrel kezdõdik – a semmivel –, majd életre kel, zajos, mozgalmas, olykor érthetetlen világ születik a nézõk szeme láttára. A kétdimenziós képvilággal elkényeztetett, leszûkített, behatárolt közönség elõtt újra életszerû, háromdimenziós élményanyag kínálkozik, amely eszébe juttatja léte alapját, talán értelmét is: a vertikalitást. Mert ez a lüktetés, ez a tempó maga az Élet! „Minden diák életében fontos a megmutatkozás, a játszás mozzanata, mint a személyiségfejlõdés elengedhetetlen része. Kipróbálni azt, amit igazán álmodni sem mer. Valós életünk mások értékrendjéhez való igazítása olykor bezár, elszigetel, megfojt. A színjátszással lehetõség adódik – maszkkal vagy jelmezben – olyan szerepek eljátszására is, amelyeket soha nem vállalnánk fel a mindennapi életünkben. Bebújhat a diák sokféle karakterbe, kipróbálhatja magát gonoszként vagy világmegmentõként, közben azt a világot ismerheti meg, amelytõl fél, mert nem ismeri, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, mert benne sejti saját jövõjét. Eljátszani egy élethelyzetet, egyáltalán merni akarni, ez szárnyakat adhat egy diáknak. Ilyenkor születnek igazi csodák, ezért érdemes csinálni, ezért kell csinálni, ezért csinálom” – vallja Molnár János.

A Diákszínpad Molnár János által igazgatott elõadásainak tapsolhatott Erdély sok kisebb-nagyobb települése, de közönség elé léptek a Kárpát-medence magyarlakta vidékein: Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Szlovéniában, valamint az Õrségben is. Járták az utat Tamási Áron, Madách Imre, Kosztolányi Dezsõ, Illyés Gyula, Örkény István, Sütõ András, Páskándi Géza, Lázár Ervin, Tasnádi István drámákra támaszkodva.

Molnár János és a Diákszínpad sikerének bizonyítékai az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon (ODIF) elért eredmények: 1995-ben, 1997-ben, 1999-ben, 2001-ben nagydíj, 2000-ben harmadik, 2002-ben második helyezés, valamint a Partiumi Diákszínjátszó Fesztiválon 2007-ben elsõ, 2008-ban és 2009-ben második díj. Mindez 17 év kitartó, szívós, de szeretetteljes munka eredménye!

Szép munka volt, Molnár János! Büszkék lehetnek rád diákjaid, az oktatási intézmény vezetõsége, kollégáid, családod, a kovásznai magyar közösség, hogy a színjátszás által is öregbíted jó hírüket!

A mindenkori erdélyi színjátszók nevében is gratulálok, erõt, egészséget, kitartást és sok sikert kívánok a továbbiakban is, hiszen az összegzés ideje, a staféta átadása még messze van!

 Házy Bakó Eszter

 

***

Tõzsér József és Kozma Mária. Mindannyian ismerjük Domokos Géza nagyszerû tevékeny-ségét, amit hosszú éveken keresztül a Kriterion Könyvkiadó vezetõjeként kifejtett. Úgy érzem, a Domokos Géza-féle eszme, a kitartás, a küzdelem az erdélyi magyar kultúráért, ami az új könyvek megjelenésében kristályosodott ki, az a Tõzsér József-féle Pallas Akadémia kiadásaiban folytatódott és kapott végleges formát.

Nekünk, képzõmûvészeknek, az utóbbi évek könyvkiadásainak a csúcsát a mûvészeti albumok megjelentetése jelentette, az a Mûterem sorozat, amely már évek óta felméri, elemzi, és nagy odafigyeléssel teszi le asztalunkra az erdélyi alkotók munkáit bemutató albumokat, amely az alkotók tevékenységét népszerûsíti, és egyben serkenti az alkotókat is a további munkára.

Tõzsér József harmonikus csapatmunkával, Márton Árpád kiváló képzõmûvésszel, majd Banner Zoltán ismert mûvészettörténésszel válogatta ki a kiadásra érdemes képzõmûvészeket, majd Kozma Máriával nagy empátiával és érzékenységgel kereste meg azt az írót és mûkritikust, aki a leginkább érzi az illetõ képzõmûvész belsõ világát, lelki mozgatóit, s azokat az újszerû formai értékeket, melyeket a mai képzõmûvészek munkáiban látunk.

A mûvészeti albumok kiadása a könyvkiadásoknak talán legnehezebb része, hisz a színek, a finom tónusok tökéletes visszaadása, a látási szenzáció megjelenítése a reprodukciókon elsõdleges feladat, ahol a kiadó, a szerkesztõ együtt dolgozik a nyomdával, a képzõmûvésszel, a színek valódiságának a keresésében, a tördelésben s a jellegzetesebb munkák hangsúlyosabb megjelenítésében.

Ebben a kényes és igényes munkában jeleskedett Tõzsér József éveken keresztül a képzõmûvészek örömére.

A Kozma Mária hozzáállása a mûvészi albumokhoz még közelebb hozta az olvasókhoz, a nézõkhöz a mûvészek egyéniségét. Nagy érzékenységgel és intuitívan, csaknem médiumszerûen érezte meg a mûvészek törekvéseit, az alkotási vágy belsõ titkait s ilyenformán õszinte, mély gondolatokkal gazdagított írások jelentek meg olykor filozofikus vagy költõi hangsúllyal írt bevezetésképpen az alkotókról.

Érthetõ, hogy a Csíkszeredai Mûvészeti Könyvkiadó közel érzi magához a székelyföldi alkotókat, hisz az utóbbi húsz évben a Sóvidék mûvészei, a gyergyóiak, a csíkiak, a sepsiszentgyörgyiek szép eredményeket tudtak felmutatni, s a megjelent könyvek nem csak az egyéni teljesítmények, de a közösségi alkotás szellemét is érzékeltetik. Külön hangsúlyt kapnak az olyan életmûvek, amelyek a lelki éghajlat szempontjából döntõek a Székelyföld mûvészetében. Így a Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos és a készülõfélben lévõ Gaál András-féle nagyobb méretû albumokra gondolok.

Reméljük, hasonló albumokkal fogunk találkozni a tragikus hirtelenséggel elhunyt alsósófalvi Sükösd Ferenc mûvészetével éppen úgy, mint a már világhírûvé lett, Párizsban is ismertté vált homoródi szobrásszal, Román Viktoréval is.

A székelyföldi hangsúly mellett a Tõzsér-féle Pallas kiadó képzõmûvészeti albumai rugalmasan sokszínûséget mutatnak, megértik az ország különbözõ részein élõ magyar mûvészeknek a törekvéseit, és teret adnak a legavantgárdabb, újító szellemû munkák bemutatásának is.

Úgy érzem, a Szolnay-díj egy szerény, de erkölcsileg jelentõs elismerése áldozatos munkájuknak, annak a munkának, amely elidegenedésre hajlamos korunkban közel hozza egymáshoz az embereket a mûvészeten keresztül.

 Jakobovits Miklós

 

***

Okos Rigó Ilona. Engem ért az a megtiszteltetés és öröm, hogy Okos Rigó Ilonáról, a Monoki-díj idei kitüntetettjérõl szóljak. Ilonát vagy Ilit, ahogy mindnyájan szólítjuk, 30 éve ismerem, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy én is könyvtáros lettem, ugyanis õ volt az én mesterem, mentorom, de még sokan mások is elmondhatják ugyanezt, fõleg az 1980-as évek idejébõl, amikor – már, illetve még – nem volt rendszeres könyvtárosképzés Romániában. 

Okos Rigó Ilona 1952. november 10-én született Tordán. Az érettségi és a sikertelen egyetemi felvételi után, egy újsághirdetés alapján jelentkezett egy bukaresti középfokú szakiskolába, ahol könyvtárosokat és könyvesbolti eladókat képeztek. A két év leforgása alatt elsajátított nagyon alapos szakismeret olyan tudásbázist jelentett, amelybõl mások is részesültek Ili önzetlen segítõkészségének és jó pedagógiai érzékének köszönhetõen.

Ilona 36 éves könyvtárosi pályafutását 1974-ben a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár katalógus termében kezdte és itt, az elsõ három évben, a szabadpolcos állományt kezelte, valamint olvasószolgálati feladatokat látott el.

Ili már fiatal könyvtárosként is többet tudott a könyvtári munkák folyamatairól, egymáshoz kapcsolódásáról, mint a többi, nagyobb tapasztalattal rendelkezõ kolléga, akik csak azt a bizonyos részét ismerték a könyvtári munkának, amelyre megtanították õket a munkahelyükön. 

1976-tól átkerült a feldolgozó osztály katalogizáló részlegére, amelynek egyik legjobb, legtapasztaltabb katalogizálójává vált. Ezt illusztrálja az a megbízatás, amelyet 1993-ban kapott: átvette a feldolgozás folyamatának irányítását, õ lett az akkori osztályvezetõ jobb keze. Ilyen típusú feladatkört csak a legjobb szervezõre, a legmegbízhatóbb és legkiegyensúlyozottabb munkaerõre lehet bízni egy központosított feldolgozást vállaló központi egyetemi könyvtárban.

17 évig tartó technikai jellegû munka után 1998-tõl, Ili átkerült a Botanikus Kert szakkönyvtárába, és hozzáértõ, de erõfeszítést igénylõ munkával újjászervezte azt, a szolgáltatásokat és a könyvtár mûködését az olvasók elvárásaihoz igazította. Ennek is köszönhetõen a növénytani könyvtárat rendszeresen látogatják a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Biológia és Geológia Karának kutatói, tanárai és diákjai, a Mezõgazdasági Tudományegyetem tanárai és diákjai, valamint a Botanikus Kert tudományos munkatársai. A könyvtári látogatottság ugrásszerû megnövekedése kizárólag Ilona alapos és hozzáértõ tevékenységének, kiemelkedõ kommunikációs és segítõkészségének köszönhetõ.

Munkaköre az addiginál jóval összetettebb lett, de a felmutatott eredmények bizonyítják, hogy egy rátermett könyvtáros, mint amilyen Okos Rigó Ilona, a szakma egyik kiváló képviselõje, olyan szakkönyvtárban is megállja a helyét, ahol nem csak olvasótermi kiszolgálás és/vagy kölcsönzés zajlik, hanem szakreferenciákkal is ellátják az olvasókat. Saját bevallása szerint eddigi pályafutásának legösszetettebb, legbonyolultabb, de talán, legszebb szakasza ez utóbbi, amely már 12 éve tart. Váltakozva végez rutinszerû technikai munkát és szakreferensi tevékenységgel egybekötött olvasószolgálatot. Ilike elõszeretettel gondozza virágait, növényeit, de az ifjú emberpalántákat is, józan, gyakorlatias tanácsokkal látja el az arra szorulókat, akár szakdolgozat elkészítésérõl, akár személyes természetû problémáról van szó.

Okos Rigó Ilona sokoldalú szakmai tudásának és tapasztalatának az eltelt évtizedek alatt – a közvetlen munkahelyén kívül – a romániai magyar könyvtárügy is maradandó hasznát látta. Könyvtár szakos óraadó tanárként ugyanis az 1990-es évek második felében gyakorlati órákat tartott a Heltai Alapítvány és a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Bölcsész Karának Magyar Tanszéke által közösen szervezett könyvtár szakos képzésen.

Lelkes tékaalapítóként a Heltai Alapítvány, illetve a Pillich házaspár (Katalin és László) fáradtságot nem ismerõ munkája nyomán létrejövõ Magyar Házak könyvtárainak létrehozásában segített. Ezek közül megemlíteném a kolozsvári Gróf Mikó Imre, a tordai Vásárhelyi Géza könyvtárakat; de a zilahi fiókkönyvtár állományának feldolgozásában is segédkezett. Jelen volt a Soros Alapítvány könyvtárának elindításakor is, kezdetben az állományba kerülõ könyvek katalogizálásában segített harmadmagával, majd a már berendezett és mûködõ könyvtárban teljesített olvasótermi szolgálatot, délutánonként és szombatonként, szabad idejében.

A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító tagjaként, aktív tagjaként, egyesületi titkáraként és rendezvényszervezõként a kezdetektõl lelkesen, önfeláldozóan tevékenykedett, és sokat is tett a romániai magyar könyvtárak fejlesztése érdekében. Ilona az egyik leghûségesebb és legaktívabb könyvtáros, aki jelen volt jóformán minden egyesületi rendezvényen, részvevõként vagy szervezõként olvasótáborokban (Illyefalva, Árkos, Torockó), szakmai továbbképzõ tanfolyamokon (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kolozsvár), egyesületi vándorgyûléseken (itthon és Magyarországon), Magyar Könyvtárosok Világtalálkozóján vagy a Kárpát-medencei Magyar Könyvtárosok találkozóján.

Ilona egyesületi titkárként külön figyelmet szentel arra, hogy a fiatalabb könyvtáros kollégákat is bevonja az egyesület tevékenységeibe, és arra ösztönözze õket, hogy aktívabban vegyenek részt a szakmai találkozókon.

Végezetül még annyit jegyeznék meg: örülök, hogy Ilibõl nem lett régész, mert akkor az erdélyi könyvtáros társadalomnak nem lenne egy ilyen sokoldalú, értékes tagja!
vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke


© Művelődés 2008