magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Halmesvirta, Anssi: A magyar illúziók és a reálpolitika: az 1956-os forradalom a budapesti finn diplomaták szemével


I.

A finn–magyar kulturális kapcsolatokkal Finnországban és Magyarországon is meglehetõsen sokat foglalkoztak már, de a két ország második világháború utáni politikai kapcsolatának kutatása a legutóbbi idõkig akadozott a forrásanyagok elérhetetlensége miatt.  Most, hogy a levéltárak mindenütt megnyíltak, fokozatosan egyre teljesebb képet kaphatunk Magyarország 1956-os forradalmának – a hidegháború idõszakának kritikus, a nyugati hatalmak politikai lelkiismeretét is próbára tevõ epizódjának – eseményeirõl, és pontosabban megvilágíthatjuk a részt vevõ felek viszonyait is. Mivel a magyarok maguk is publikálják már azokat a kutatási eredményeket, amelyek országuk e gyilkos színjátékához kapcsolódnak, lehetõség nyílt az 1956-57-es eseményeket Finnország felõl is megközelíteni, azaz egy olyan állam szemszögébõl, amely szintén a Szovjetunió érdekkörébe tartozott, de a vasfüggöny nyugati felén maradt.

A finn–magyar nem hivatalos kapcsolatok a kezdetektõl a nyelvrokonság eszméjén alapultak, és a második világháború elõtt, illetve alatt elsõsorban szûkebb szakmai együttmûködésre korlátozódtak. A hivatalos kapcsolatok azonban a két ország függetlenné válásának idejéhez viszonyítva meglehetõsen késõn születtek meg. Az elsõ követséget 1934-ben nyitották meg, és az elsõ kulturális egyezményt 1937-ben írták alá. A második világháborúban lerombolt követség helyett 1950-ben létesítettek újat, és ugyanebben az évben alakult meg a Finn–Magyar Társaság is. A hivatalos finn–magyar kulturális kapcsolatokat az 1950-es évek közepétõl a kommunista párt határozta meg oly mértékben, hogy azok valódiságában még a diplomaták is joggal kételkedtek.

A finn diplomaták Magyarországi beszámolóit vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy e diplomaták az 1950-es évek elején, a hidegháború pszichológiai hadjáratának légkörében, egy szigorúan kommunisták által uralt országban dolgoztak, ahol a külpolitikai helyzetet meghatározta Európának a második világháború utáni katonai és ideológiai alapon történt kettéosztása. Az 56-os forradalmat megelõzõ évben érezhetõen feszültté vált Kelet és Nyugat kapcsolata, egyrészt a genfi leszerelési tárgyalások zátonyra futása miatt, másrészt – és fõképpen – azért, mert a szovjet vezetés, miután sikertelenül próbálta megakadályozni az NSZK NATO-hoz való csatlakozását, válaszul létrehozta a Varsói Szerzõdést, melyhez Magyarországot is csatlakoztatták. A forradalom kezdeti szakaszában a magyar kormány, hiszékenyen bízva nyugat segítségében, kimondta a Varsói Szerzõdéstõl való elválást, bár nyilvánvaló volt, hogy az ország központi elhelyezkedése a keleti blokk nyugati szélén a Szovjetunió védelmi szempontjából elengedhetetlenné teszi Magyarország bennmaradását a szerzõdésben. Téves elképzelés volt az, hogy az Egyesült Államok külpolitikai célja lenne az ún. szatellit-államok felszabadítása a Szovjetunió gyámkodása alól. Kenneth Kitts,  Betty Grad: Presidential Personality and Improvisational Decision-Making: Eisenhower and the 1956 Hungarian Crisis. Re-examining the Eisenhower Presidency (Westport, Conn., 1993) címû munkája szerint Eisenhower nem sokat túlozva elismerte, hogy Magyarország legalább annyira elérhetetlen, mint Tibet.

A finn külpolitikai vezetés és a finnországi magyar-szakértõk reálisabban szemlélték a helyzetet, ismerve saját országuk közeli múltjának nehézségeit. Paasikivi és Kekkonen elnökök nem is értették, miképpen bonthatták fel a magyarok egyoldalúan a szerzõdést, anélkül, hogy a lehetséges következményeket megfontolták volna.

Magyarország helyzete ugyanis egészen más volt, mint Finnországé: a magyarok alárendeltnek érezték magukat, és ebbõl következõen megragadták az alkalmat – igaz nem a legjobban, mint ahogy az utólag kiderült. Romániával és Magyarországgal ellentétben, melyek politikai, katonai és gazdasági függõségbe kerültek a Szovjetuniótól, Finnország megõrizte kapitalista gazdasági rendszerét, pártatlan maradt, és a katonai szerzõdésekhez sem csatlakozott. A kritikus idõszakokban a finn állami vezetés igyekezett fejleszteni országa önálló védelmét, és igyekezett azt a benyomást kelteni a külföld felé, hogy Finnország nem adja meg magát „minden további nélkül” – Paasikivi szavával élve –, nem mond le a szabadságáról, mint ahogyan például a magyarok tették a keleti blokk más országaihoz hasonlóan. Ily módon az eltérés Finnország és a kommunista államok között a jogi egyezményeken túl földrajzi, kulturális, sõt világnézeti különbséggé nõtt. A szovjet–finn kapcsolatokra 1956-ban az enyhülés volt jellemzõ, és ezt a magyar forradalom erõszakos leverése sem változtatta meg, igaz, a finn külpolitikai vezetés kritikával illette a Szovjetuniót, és kifejezte azon reményét, hogy az intervenció befejezõdik, és a szovjet–magyar közös egyezményeknek megfelelõen kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról. A magyarszimpátiájáról ismert Kekkonen elnök elszörnyedt rokonai „vére hullásán”, sõt még közvetítõnek is ajánlkozott. Mivel a magyar forradalom és a szuezi válság egy idõben élezte ki a nagyhatalmak közötti viszonyt, a külpolitikai helyzet még annak a veszélyét is magában hordozta, hogy az országa külpolitikai vezetését kezében tartó Kekkonen akár egy új világháború szélére sodorhatja az országot. Bár Porkkala visszaadása azt bizonyította, hogy a „békés egymás mellett élés” politikailag lehetséges a nyugodt északon, a nagyhatalmak által irányított krízishelyzetekben és azok megoldásában azonban az ENSZ olyan fenyegetõ politikai gyakorlatba kezdett, amely a kis országok függetlenségi törekvéseit másodlagosnak hagyta.

Finnország és Magyarország belpolitikai útjai akkor kezdtek elválni, amikor 1947-ben a kommunista pártok Finnországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és Ausztriában is olyan parancsot kaptak, hogy országukban vegyék át a hatalmat. Finnországban a törvényes kormányzat, Ausztriában pedig a nyugati hatalmak megakadályozták a hatalomátvételt, de Csehszlovákia 1948-ban a kommunisták kezébe jutott, és 1949-ben Magyarországnak is kommunista jellegû alkotmányt kellett elfogadnia. A Moszkvából távirányított Rákosi Mátyás diktátor által vezetett magyar sztálinizmust folyamatos tisztogatásokkal, koncepciós perekkel és a személyi kultusz intézményével tartották fenn. A kommunista párt felügyelte az államot, az állam felügyelte a társadalmat, és ezek közösen a magyarokat. Sztálin halála idején a magyar lakosság – túlhajszolva az iparosodás fölébecsült terveitõl – passzivitásba húzódott. Az ország csaknem katasztrofális gazdasági helyzete és a nép növekvõ elégedetlensége azonban mégis kikényszerítette a kényszergazdálkodás lazítását, de a Rákosi-ellenes antisztalinista politikai oppozíció csak 1953-55-ben, majd újból 1956 október-novemberében tudott Nagy Imre köré szervezõdni. S ennek nagy szerepe volt a magyarok hangulatának radikalizálódásában a forradalmat megelõzõen.

 

II.

A továbbiakban a finn követek budapesti jelentéseit vizsgálom, melyeket 1956 õszétõl 1957 szeptemberéig a finn külügyminiszter részére készítettek. E jelentések a forradalmat megelõzõ bizonytalan, de reményteljes idõszakról, majd a forradalomról, annak leverésérõl és utóéletérõl szólnak. A budapesti követek abban az idõben Lauri Hjelt (1900–1972) és Toivo Heikkilä (1906–1976) voltak. Hjelt, akinek jó kapcsolatai voltak a haladó csoportokkal és a vezetõ újsággal, a Helsingin Sanomattal, 1951. májustól 1957. júniusig szolgált Budapesten. Õt követte a parasztpárti, de haladó szemléletû magyarszakértõ, Heikkilä. Késõbb, 1960-ban õ lett a magyar nagykövet, majd 1963-ban átkerült Buenos Airesbe.

Ha vizsgálódásunk kezdetének megfelelõ idõpontot keresünk, jó kiindulópontot kínál Rákosi 1956 júliusában történt eltávolítása, amelyrõl Moszkvában döntöttek. A diktatúra enyhítése lehetõvé tette a reformokat és lehetõséget nyújtott a nemzeti felszabadító erõknek is. A magyarok hangulata reménykedõ volt, de bizonytalan. Tüntetéseket és tömeggyûléseket tartottak. A Kremlbõl üzenet jött, hogy a magyar vezetés ne Tito függetlenségi politikájának mintáját kövesse, hanem óvatosan haladjon tovább a nemzeti szocializmus útján. Hjelt észlelte, hogy a politikai légkör már régóta változóban volt, szeptemberben a magyarok már nem féltek a kormánytól, sõt, inkább úgy tûnt, a kormány fél a nép hangulatának fokozódásától. A lengyelországi (Poznan) események és a Petõfi Kör határozottabb fellépése nyilvános optimizmust eredményeztek, melyet a magyar kormány figyelmeztetésként is értelmezhetett: ha visszavonnák a demokratikus párbeszédnek tett engedményeiket, az komolyabb nyugtalanságokhoz vezethetne, hiszen a szocializmus építése iránti népakarat egyértelmûen kialvóban volt. Hangsúlyosan jelentkeztek Hjelt jelentéseiben a többek között az Irodalmi Újságban és a Magyar Nemzetben is megjelenõ kritikák a rendõrterrorról és a csípõs megjegyzések a pártbürokraták szellemi képességeirõl, és a párthivatalnokok visszaéléseirõl.

A bizonytalan belpolitikai helyzetben az volt a legvészjóslóbb, hogy a kormány szorításának lazulása és a külföldrõl érkezõ „szabadság”-jelszavak túlzott reményeket ébresztettek fõként a fõvárosi lakosságban. A szóbeszédek és a „meg nem erõsített” hírek szeptembertõl már politikát csináltak Magyarországon. Hjelt lelkes magyar ismerõsei például azt beszélték, hogy Tito rábeszélte az oroszokat: mondjanak le Magyarországról, és hogy az orosz csapatok már kivonulóban vannak az országból. A sok szóbeszéd közepette Hjelt egyenesen a jugoszláv követtõl hallhatta, hogy ezek a „meg nem erõsített” hírek csupa badarság („nonszensz”). Az efféle esetekbõl vonta le Hjelt azt a tanulságot, hogy a magyarok semmit nem változtak, politikai cselekedeteiket erõs elfogultság jellemzi, amely gyakran csak szóbeszéden alapul. És mindennek következménye a magyarokra oly jellemzõ politikai káosz. A forradalom küszöbén Hjeltnek nem volt túlzottan hízelgõ véleménye vendéglátói politikai racionalitásáról.

A Hjelt által összegyûjtött híreket és az azokhoz fûzött megjegyzéseket olvasva kiderül, hogy számára az október 23-i felkelés nem volt olyan meglepõ, mint például az amerikai és a brit diplomaták számára, akik pedig nála általában jobban informáltak voltak. (Egy évvel korábban Hjelt Paasikivi kérdésére elpanaszolta, hogy a magyar körülmények között nehéz információkhoz jutni.)

Hjelt büszke volt magára, hogy már szeptember végén felismerte a forradalom elõjeleit. Hiszen volt oka azt gondolnia, hogy az erõsödõ kormányellenesség és a forrongás érthetõ következménye az értelmiség körében jelentkezõ és fokozódó kritikai hangulatnak. Szerinte a forradalom elindítói a diákok és az írók voltak, vagyis azok a csoportok, amelyek általában elõkészítették a forradalmakat Európa történetében.

A forradalom leverése után alig egy héttel írt jelentésében Hjelt részletesen beszámol az október 22-e és november 9-e között történtekrõl. Hasonlóan az angol követhez beszámolójában hangsúlyozza a forradalom populáris jellegét: az eseményeket független forradalmi bizottságok szervezték és irányították. A forradalmi megmozdulásokat az indította el, hogy a titkosrendõrség a békés tüntetõk közé lövetett. A leigázó orosz csapatok megérkezte után Hjelt átmenetileg elszigetelõdött, de azért eljutottak hozzá a hírek a látogatóban nála járó diplomatáktól és az utcákon nyüzsgõ embercsoportoktól. November 14-én Hjeltnek már elegendõ anyaga volt ahhoz, hogy hozzáfoghasson a történtek elemzéséhez, és fõképpen a vereség okának vizsgálatához. Könnyû volt utólag – igaz, viszonylag korán – okosnak lennie, és észrevennie, hogy már a forradalom dicsõséges idõszakában (október 29. – november 3.) hiú ábrándokat kergettek a forradalmárok. Impulzívak és lobbanékonyak voltak, mint általában a magyarok, és azt gondolták, hogy a megszerzett szabadság meg is marad. Üldözték és meglincselték a titkosrendõrség embereit, mintha az oroszok már nem is lettek volna az országban. Nagy Imrét, a reform-minisztert is még liberálisabb reformokra kényszerítették, és arra, hogy további engedményeket követeljen az oroszoktól. A gyõztes forradalmárok nem kevesebbet akartak, mint „szabadságot és függetlenséget”.

Hjelt elemzése – úgy tûnik – találóbb volt, mint a brit követ két hónappal késõbbi magyarázata a forradalom vesztérõl, s amely szerint Nagy miniszterelnök túl sokat követelt és túl korán, és ezzel a forradalom bukását okozta. Valójában Nagy csak beleegyezett a forradalmárok követeléseibe, õ csupán abban tévedett, hogy hitt benne, hogy az oroszok betartják a kivonulási megállapodást (november 3). Másnap az oroszok bevonultak Budapestre és a forradalom napjai meg voltak számlálva, miközben Nyugat tétlenül szemlélte az eseményeket.

Hjelt szerint részben a forradalom spontán jellege okozta a bukást, és hasonló következtetésre jutottak a történészek is. Hjelt jelentései általában rendkívül jók, bár politikailag bizonyos mértékig egyoldalúak. Ettõl függetlenül kezdetben még õ sem tudta eldönteni, hogy a népfelkelést forradalomnak, ellenforradalomnak, ellenállási mozgalomnak vagy lázadásnak nevezze-e. Végül a forradalom mellett döntött, mivel leginkább ennek felelt meg a népfelkelés. Hjelt figyelmét fõként az ragadta meg, hogy a harcos forradalmárok magját diákok, katonák és munkások alkották, azaz azok a társadalmi osztályok, amelyekbõl a jövõ kommunistáinak kellett volna létrejönnie. Hjelt szerint a magyarok a szívükben soha nem fogadták el a kommunizmust, s ez alátámasztotta azt a felfogását, hogy a forradalom korántsem jött olyan váratlanul, mint ahogy a nyugati sajtó azt hinni vélte. Gyakran utalt rá, hogy a magyarok többsége meg akart szabadulni a szovjet típusú kommunista kormánytól. A forradalmárok ezt „liberális” és „magyar típusú” szocializmussal kívánták pótolni, a magyarok könnyen lelkesedõ és meggondolatlan természete azonban elrontotta ezt a próbálkozást. Hjelt szerint tudniuk kellett volna, hogy az oroszok nem engedik meg, hogy rés keletkezzen a kelet-európai biztonsági övezetben. A forradalmi kormány reményei és történelmi illúziói ellentmondtak a valóságnak, a kormány erején felüli védelmi feladatokra kényszerült és veszített.

 

III.

Az orosz csapatokkal együtt visszatért az országba Kádár János (1912–1989), és november 11-én bejelentette a forradalom bukását. A forradalmi ellenállás azonban nem szûnt meg, hanem folytatta csatáját Budapesten kívül. Még decemberben is általános sztrájkot hirdettek, és folytatódott a passzív ellenállás. Hjelt ekkor még úgy gondolta, a forradalmárok kemény ellenállása még megbuktathatja a „normalizációra” törekedõ Kádár-kormányt. De hamar belátta, hogy tévedett. A letartóztatottak, deportáltak és menekültek számát már december elején több mint 100 000-re becsülte (a lakosság 1 százaléka), s bizonyos volt benne, hogy a magyar népre további szenvedések várnak. Azt is megállapította, hogy a politikai retorikában a radikális váltást Kádár november 26-i rádióbeszéde jelentette, melyben a forradalmárokat „ellenforradalmároknak” nevezte, és kijelentette, hogy kemény kézzel kell megsemmisíteni õket. Az írószövetség hiába hangsúlyozta, hogy Kádár saját „ellenforradalma” soha nem verte volna le a „jogos” forradalmat az orosz intervenció nélkül, nyilatkozataik süket fülekre találtak. A magyarok, miután rádöbbentek, hogy a forradalom elveszett, eluralkodott rajtuk a rájuk jellemzõ nyugtalanság és mély depresszió, mivel rá kellett döbbenniük arra a tényre is, hogy újból összeomlott a függetlenség álma. (Kende Péter Afterword. The Hungarian Revolution of 1956 címû munkája szerint 1956 végéig a menekültek száma elérte a 200 600-at, vagyis a lakosság 2 százalékát.)

A magyarok politikai érzéseit elemezve Hjelt elõszeretettel használta a régies népjellem kifejezést. Jellemzõ a következõ epizód: 1957. februárban Hjelt egy bizalmas dokumentumhoz jutott, melyet a magyar szociáldemokrata vezetõk, a Petõfi Kör, és az írószövetség egyes tagjai állítottak össze a forradalom alatt. Ebben Moszkvának kompromisszumot ajánlottak. Az iratban Hjelt tipikus példát talált a magyarok illuzionizmusára: az irat összeállítói egy szóval sem tesznek említést a kommunista pártról, mintha azt egy tollvonással megsemmisítették volna. Az írás „gyenge politikai valóságérzetrõl” tett tanúbizonyságot, s megmutatta, milyen nagy a különbség a magyarok „irreális” vágyai és az orosz erõszakpolitika között. Hjelt még 1957. február közepén is beszámolt a föld alá visszaszorult forradalmárok ábrándjairól (március 15-ére tervezték az új felkelést), pedig ekkor az erõszak és a propaganda fegyverével Kádár már folyamatosan szilárdította a helyzetét, a forradalmat „Horthy-fasiszta ellenforradalomnak”, az amerikai követségen tartózkodó Mindszenty bíborost – akit a forradalom népi szimbólumának tartottak –, a forradalmi csapatokat vezetõ Maléter Pált és Nagy Imre miniszterelnököt pedig a nemzet árulóinak nevezte. Hjelt számára egyértelmûvé vált, hogy a magyarokra a hatalomra visszakerült kommunista kormány általi üldözés és tisztogatás vár, s hozzáfûzte azon véleményét is, hogy mindezért a magyarok részben maguk a felelõsek.

 

IV.

1957-ben Finnország hivatalosan a magyar kérdésben a Paasikivi–Kekkonen vonal reálpolitikájához tartotta magát. A külpolitikai vezetés óvatos volt, és az ENSZ finn követei sem léptek fel élesen a Szovjetunió ellen, bár például G. A. Gripenberg ENSZ-képviselõ, vagy Max Jacobson sajtóattasé ezt kívánták volna. Finnország nem csatlakozott a Szovjetuniót vádoló és elítélõ határozathoz, mivel Paasikivi és Kekkonen úgy vélték, hogy az úgysem segítene Magyarországon, viszont annál inkább ártana Finnországnak a keleti szomszédjával kialakított és pozitív irányba fejlõdõ kapcsolataiban. A sajtó azonban ezt a fajta tartózkodást úgy értelmezte, hogy a finneknek nem volt bátorságuk ahhoz, hogy kinyilvánítsák a magyarok iránti együttérzésüket. A  nemzeti érdekeknek és hátrányoknak a szovjetek szempontjából való mérlegelését a finn példa nyomán Nyugaton „finlandization”-nak keresztelték el. A szovjet érdekek ilyen mértékû figyelembe vételével azonban nem rokonszenvezett minden finn diplomata. 1957 júniusában Horváth külügyminiszter örömét fejezte ki Toivo Heikkilänek, az akkor kinevezett követnek, hogy a finnek inkább a „béketábor”-hoz tartozást vállalták, mint a Nyugathoz. A két ország kapcsolata melegebb volt, mint valaha, annak köszönhetõen, hogy a „lojális” finnek a magyar érdekeket védték az ENSZ-ben, szemben más északi országokkal, amelyek „apróbb bosszúságot” okoztak. Horváth megköszönte azt is a finneknek, hogy nem adtak szabad utat Finnországban a magyar menekültek forradalmi propagandáinak. Finnország magyar-politikáját ily módon a legkevésbé sem lehetett illuzionizmussal vádolni.

A reálpolitika oltalmában és attól függetlenül Finnország budapesti követe azért szabadon elmondhatta a nem hivatalos valóságot a magyar helyzetrõl. Valósághû képet ad a Kádár-rendszer mûködési szokásairól Heikkilä titkos jelentése Kisújszállásról, ahol a kommunisták 1957 augusztusában ünnepséget szerveztek. Jelentésében Heikkilä megállapítja, hogy a párt által gyakorolt történelemhamisítás nagyon messzire mehet. Szent Istvánról, a magyar államalapítóról a kommunisták Kisújszálláson rendhagyó módon emlékeztek meg. A 30-40 000 fõs hallgatóság hallhatta, hogy Magyarország megkeresztelt királya a pogány lázadások elfojtásához hittérítõket hívott Nyugatról, hasonlóképpen 1956 novemberében a kommunisták az „orosz testvéreket” hívták segítségül az ellenforradalom leveréséhez.  A történelem ilyenfajta tolmácsolása vezetett végül a magyarok „nemzeti amnéziájához” (Mérei Ferenc) az 1957-63-as évek elnyomása idején.

Heikkilät érdekelte a kommunista politikus és ember típusa is: milyen ember lehet az, aki saját népét leigázza és „tisztogatja”? Kádár Kisújszálláson tartott beszédekor az alábbi feljegyzést készítette: „Kádár külsõleg egyáltalán nem tûnik kegyetlennek. Világos, termetes, még fiatal (45 éves) magyar. Sem a szemében, sem a hangjában nem tükrözõdik fanatizmus. Szájában mindig cigaretta van. Beszéde alatt a maga oldalára próbálja állítani még azokat is, akik kinevetik. Nem beszél túl hosszan, pedig kommunista politikus – legfeljebb egy órát”.

Kádár mondanivalója azonban a legkevésbé sem volt megbékélõ. Beszédében támadta az ENSZ különbizottsága által írt 1957-es jelentést, melyben elítélték a magyar forradalom elleni orosz intervenciót. E kijelentését Heikkilä szerint Kádár nem támasztotta alá bizonyítékokkal, csupán némi „átlátszó” magyarázatokkal, és forradalmi retorikával az „ellenforradalmárok” ellen. Heikkilä egyetlen kifogása az ENSZ-jelentéssel kapcsolatban az volt, hogy a forradalom eredményeit hihetõbben  írta le, mint a „fehér terrort”. G. A. Gripenberg, az ENSZ finnországi követe a jelentést „sokkolónak” nevezte, de ekkor kezdõdtek meg Londonban a nagyhatalmak lefegyverzési értekezései, és Finnország biztonsági érdekei is úgy kívánták, hogy a magyar ügy ne keltsen túl nagy figyelmet. Heikkilä egyenes, néhol ironikusnak is mondható kommentálásai ezen a tényen mit sem változtattak.

Kádár kemény fellépése egyre inkább meggyõzte Heikkilät arról, hogy a kommunista kormány szorítása tartós lesz. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a kormány nem függ a nép támogatásától, és a Nyugat nyomásának sincs semmiféle jelentõsége. Eisenhower „ökölcsapásai” nem hallatszottak. Heikkilä úgy vélte, mégha történne is valami csoda, és Magyarország visszakerülne a nyugati tömbhöz, az csak gondot okozna, mivel a magyar kormány rögtön elkezdené a határrevíziót követelni, mint a 30-as években. Egyszóval, Magyarország politikai helyzetében irreális volt bármiféle változásban is reménykedni, ehhez – Heikkilä szerint – teljes történelmi fordulatra lett volna szükség.

1957 nyarán a szovjet mûhold fellövése a magyar szabadság reménysugarát is kioltotta, és nem csupán Magyarországon, hanem mindenütt a világban. Heikkilä szerint már senki nem bizakodhatott abban, hogy az Egyesült Államok tehet valamit az ország kommunista kormánya ellen. Budapesten általános lett a lehangoltság a Szovjetunió újabb „erõdemonstrációitól”. Felismervén az oroszok létszámbeli és technikai túlerejét, a magyarok így sóhajtoztak: „elvesztünk”. A tüntetések véget értek, és az emberek a mindennapi megélhetésükkel kezdtek foglalkozni, majd a nyugati termékekben, újdonságokban kerestek vigaszt.

A magyarok beletörõdtek a sorsukba, s ezen a kormány képviselõi arcátlanul felbátorodtak. Heikkilä október elején találkozott Münnich Ferenc, miniszterelnök-helyettessel, a korábbi helsinki követtel. Heikkilä nem kertelt, egyenesen rákérdezett a széleskörû házkutatásokra, a letartóztatásokra, és a „munkásosztály ellenségei” ellen irányuló egyéb intézkedésekre, s az alábbi öntelt választ kapta: „Hát ki kényszerítette õket (ti. a forradalmárokat), hogy a kamerák és a fényképezõgépek elé álljanak, mint valami filmsztárok?, s hozzátette: most, hogy a képanyag a legfõbb ügyész birtokában van, csak az isten mentheti meg õket.” Münnich egyébként egy korábbi beszélgetésben elismerte, hogy Mindszenty nyilvános halálos ítélete nem lenne hasznos egy katolikus országban, hiszen csak túlzott tiltakozást váltana ki, és Mindszentybõl mártírt csinálna. Kiderül Münnich kijelentéseibõl, de Heikkilä megjegyzéseibõl is, hogy már halványultak azok az illúziók, amelyek még 1957 elején is a forradalom újjáéledésében bíztak. A kommunista kormány minden lehetséges módon, jó elõre megakadályozott mindenfajta forradalmi cselekményt, így a magyarok kénytelenek voltak megtanulni a „képmutatás magasiskoláját”.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008