magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Nyyssönen, Heino: Felkelés, forradalom, szabadságharc. Az 1918-as háború elnevezései és a politika Finnországban


Finnországban a történelemkutatás egyik legfontosabb vitatémája volt az 1917-es, Oroszországtól való függetlenné válás és az ehhez kapcsolódó következõ évi háború. Fontos fordulópont volt ezen kívül Finnország belekerülése a második világháborúba, valamint az utóbbi idõben Kekkonen elnök tevékenysége is. Ezek a témák mind a közelmúlt történelméhez tartoznak, amelyet már a finn történelemtudományban is politikatörténetnek hívnak anélkül, hogy ezt pontosabban meghatároznák.

Alább a politikai értelmezést vizsgáljuk az eseménynevek segítségével. Az elsõként említett, függetlenné váláshoz kapcsolódó idõszak különbözõ idõkben használt elnevezéseit és azoknak a politikához fûzõdõ kapcsolatát kutatja. Célom, hogy az új retorika módszereivel kutassam a nyelvhasználathoz kapcsolódó politikai értelmezést azzal, hogy kik használták az elnevezéseket, és milyen érvekre hivatkoztak az argumentációban. Ekkor már maga az esemény elnevezése olyan politikai tettként érthetõ, ami az emberi identitáshoz és valamiféle emlékezési politikához (politics of memory) tartozik. A múlt bonyolult értelmezései egyszerû nevekben jelennek meg, de ugyanazok a nevek mást jelenthetnek különbözõ embereknek, szimbólumokká és ezzel potenciálisan vitathatókká is válnak. Ekkor a helyes, igazi elnevezéseket keresõ történészek is ennek a politikai játszmának a részeseiként értelmezhetõk.

A cikk forrásai finn történészek, politikusok és írók különbözõ idõben keletkezett munkái. Különösen fontos és említésre méltó forrás a Finn Történelmi Társaság 1993-ban, vagyis 75 évvel az események után rendezett ún. névszemináriuma, ahol hat történész hat különbözõ  elnevezést és nézõpontot mutatott be.

Történelmi háttérként elsõként azt lehet mondani, hogy Finnországban különösen a századforduló idején felerõsödött oroszosítási politika késztetett folyamatosan egyre többeket arra, hogy elgondolkozzanak a valódi függetlenség lehetõségérõl, hiszen az ország gyakorlatilag Oroszország autonóm tartománya volt. A passzív ellenálláson kívül voltak, akik az aktívabb tevékenységet támogatták. A világháború küszöbén csapatostul mentek a fiatalok Németországba katonamesterséget tanulni, hátha szükség lesz rá az esetleges függetlenségi folyamatban. Amikor Finnország a bolsevik forradalom után 1917. december 6-án kikiáltotta függetlenségét, még nem lett teljesen független, mivel az országban még voltak orosz csapatok. Elsõként a szovjet kormány vezetõje, Lenin ismerte el – taktikai szempontból – az új államot 1917. december végén.

Másrészt Finnország 1906-ban az elsõk között volt a világon, ahol bevezették az általános és egyenlõ választójogot. Az elsõ választás jól is sikerült a szocialistáknak, 1916-ban pedig már megszerezték a parlamenti többséget. A szocialisták támogatták a függetlenné válást, de 1917 októberének oroszországi eseményei és Lenin hatalomra kerülése elbizonytalanította õket. Fontos háttértényezõ az is, hogy a finn parlament 1917 nyarán belement abba, hogy feloszoljon a közte és az ideiglenes orosz kormány között a legfelsõbb hatalom gyakorlása miatt kirobbant vita következtében, és a következõ választásokon a szocialisták elvesztették parlamenti többségüket. Az õszi választási vereség után a szocialisták körében a radikálisabb, fegyveres megmozdulást támogató szárny aratott gyõzelmet.

1918 januárjában a jobboldali és fehéreket képviselõ kormány államhatalmának képviselõjévé nyilvánította a fehér szabadcsapatokat, a nemzeti gárdát, és Közép-, valamint Észak-Finnországban megkezdte az orosz hadtestek leszerelését. Az új állam háborúba sodródott, és tavaszra az ország a vörös Dél-Finnországra és a fehérekre oszlott. A fehér csapatokat Mannerheim tábornok és a Németországból hazatért önkéntesekbõl álló vadászzászlóalj vezette. Az õket támogató német csapatok áprilisban jöttek be az országba, és a tulajdonképpeni harcokat tekintve május elején vége is volt a háborúnak. A vörösöket szigorú megtorlásokkal sújtották, egy részük pedig külföldre, fõként Oroszországba menekült. A terror, a harcok és azok utólagos tisztázása közel 30 000, közülük 25 000 vörös áldozatot követelt, ami hasonló konfliktusokban nemzetközileg is soknak számít.

A következõkben az elnevezések politikai értelmezését az elõbb említett idõszakhoz kapcsolódva elsõsorban a korabeli használatban vizsgálom, vagyis hogyan határozzák meg a különbözõ kortársak a körülöttük levõ helyzetet és eseményeket. Utána arra keresem a választ, hogyan értelmezték az elõbb említett idõszakot utólag. Harmadszorra pedig azt kutatom, hogy ezek az elnevezések milyen kapcsolatban voltak az aktuális politikával, az ahhoz kapcsolt kategóriákkal és a politikai gyakorlat elnevezés kínálta lehetõségével.

Az események elnevezéseit tanulmányozva elsõsorban a jelentés lehet érdekes, vagyis különbözõ eseményeket jelölhetünk ugyanazzal a fogalommal. Másrészt ugyanazt az eseményt ábrázolhatjuk különbözõ elnevezésekkel is, amikor is közel vagyunk ahhoz, amit Reinhart Koselleck onomasziologikus megközelítésmódnak nevez. Ekkor a szavakhoz kapcsolódó értelmezési és jelentésbeli különbségeket politikainak értelmezzük, mivel a politikához kapcsolódva a szavak gyakran sokszor fontosabbak, mint bármi más fegyver. Itt nem elégszünk meg például azzal, hogy megállapítjuk, több konfliktus történt egymás után, amelyeknek minden résztvevõ valamely meghatározott aspektusát emeli ki. A fogalmakat sokkal inkább a nyelvi hatalomgyakorláshoz kapcsolják, amikor már az elnevezés-választással meghatározzák és korlátozzák a közönséget, valamint a közönség tapasztalatait és elvárásait. Az elnevezéssel valamely aspektust a másiknál fontosabbá tesznek, mivel a pontos eseménynevek gyakran hosszúak, és nem honosodnak meg a használatban. Valamely elnevezést használva a sokféleséget egységgé alakítjuk, és akkor már a hatalommal és a potenciális konfliktussal, az elfogadhatósággal van dolgunk. Az elnevezést mégsem lehet teljesen kikerülni, mert nem gondoljuk, hogy a nyelv mögött ott van az igazi metanyelv, amelyhez a használt kifejezéseket hasonlítani lehetne.

 

Korabeli elnevezések

Finnországban 1918 elején többféleképpen nevezték meg az akkori eseményeket. A jobboldali újságok, mint az Itä-Suomen Työmies és a Työn Valta csaknem az összes lehetséges elnevezést használták egy idõben, mivel igyekeztek pártatlanok maradni. A fehér sajtó egy része a szabadságháború szót vagy a homályosabb szabadságharc elnevezést használta. A fehér sajtó egy részében általános volt a polgárháború terminus is, amikor is a háború belsõ természete került jobban elõtérbe. Például a Helsinkibõl Vaasába menekült jobboldali kormány február elsején kiadott egy nyilatkozatot, amelyben úgy látták, hogy a fõ ellenség belsõ, csak külsõ segítséghez folyamodott. Valamivel korábban megfogalmaztak egy felhívást, amelyben elsõsorban a mérsékelt munkássághoz fordultak, és megállapították, hogy az ország polgárháború küszöbére jutott.

A baloldal keveset használta a polgárháború terminust. Seppo Väisänen értelmezése szerint ez a kifejezés nem tartozott a szocialisták szókincséhez sem az események elõtt, sem azok alatt. Väisänen szerint a munkásmozgalom forradalmat csinált, és osztályháborút vívott. Általában felkelésrõl vagy az írásbeli felhívásokban forradalomról beszéltek, ezzel szemben miután a vereség kezdett nyilvánvalóvá válni, a polgárháború elnevezés lett általánosabb.

Úgy tûnik, így már a korabeli értelmezésekben is léteztek valamiféle névpártok. A kortársak más-más nevekkel határozták meg környezetüket, a „pártatlanok” általában többel, mint a „pártosok”. A szabadságháború pártolóinál a szembeállítás elsõsorban külsõ volt, külsõ ellenséggel harcoltak, a polgárháború pártolóinál inkább belsõ; a háború vége felé pedig az utóbbi név vált általánossá a vesztes félnél is.

 

Késõbbi terminológia

Utólag a szabadságháború terminus kezdett megjelenni a hivatalos finn nyelvhasz-nálatban. Ez az értelmezés az ún. gyõztesek által írt történelemhez tartozott, és fellelhetõ volt az ünnepi beszédekben, a sajtóban, a tankönyvekben stb. A történelemkutatásban több mint négy évtizeden keresztül egészen a 60-as évek elejéig a szabadságháború elnevezés szemlélete uralkodott. Rögtön az 1920-as években megírták például a nyolc részes Vapaussodan historia (A szabadságháború története) címû mûvet, amely a gyõztes fél nézeteivel értett egyet. A vörösöket ebben hazaárulóknak, vagy elsõsorban saját vezetõik, illetve az oroszok által félrevezetetteknek látták. A szabadságháború elnevezést fõként a politikai jobboldalhoz lehetett kapcsolni, a politikai jobboldal identitását pedig a szabadságháború névhez.    

Akkor kezdett változni a légkör, amikor megjelent Väinö Linna Täällä pohjantähden alla (A Sarkcsillag alatt) címû mûvének második része. A szépirodalomnak ugyan már korábban is elég nagy szabadsága volt, de Linna mûve tudatos szociológiaként ábrázolta a vörös felet. A mû megjelenése annyiban változtatta meg a légkört, hogy az egyetemi történelemírás felbátorodott a konfliktus különbözõ aspektusainak komoly kutatására. Az egyetemi történelemkutatásban Juhani Paasivirta használta elõször a polgárháború kifejezést 1957-ben.

A vesztes fél történelmét a 60-as évek közepétõl kezdve kezdték érdekesnek találni. A 70-es években már a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium támogatásával mûködött egy különálló történelmi bizottság. Ekkor íratták meg a Punaisen Suomen historiat (A vörös Finnország történetét). 1981– 1986 között hat mû jelent meg négy különbözõ témából. A polgárháború névben politikai szempontból volt némi mérsékelt baloldali szimpátia, és elég jól megértette a veszteseket is, akiknek lassanként elkezdtek emlékmûveket állítani. Megjegyezték, hogy a polgárháború az ún. Konszenzus-Finnország nem hivatalosan elfogadott elnevezésévé kezd válni. A 60-as években elkezdték kutatni a mindkét fél által gyakorolt terrort is.

Az osztályháború terminus a vesztesekhez is tartozott, és elsõsorban a kommunisták használták, akik a marxista történelemfelfogásból kiindulva akarták megmagyarázni az eseményeket. Az volt a céljuk, hogy megírják a szabadságháború-történet világos antitézisét. Az írásbeli osztályháború hagyomány a 20-as években született, amikor sok emlékirat típusú mû jelent meg. Például az Oroszországba menekült emigránsok tíz évvel az események után megjelentették a Suomen työväen vallankumous (A finn munkások forradalma) címû mûvet. A mû bolsevik nézõpontból vizsgálta az eseményeket, és elsõsorban forradalomról beszélve, még ha az nem is sikerült. Finnországban ezzel szemben általánosan elkerülték ezt a nevet, a tudományos diskurzusokba pedig elsõsorban a külföldi kutatók vezették be. A forradalom nem illett a Konszenzus-Finnország ideológiájába, amelyben a vörösök tudatos ellenállását igyekeztek inkább figyelmen kívül hagyni. Szívesen mondták azt, hogy a Kautsky-elmélet szerint a forradalomba úgy sodródtunk bele, pedig például Lenin már forradalomcsinálásról beszélt. A forradalom elnevezés így általában nem tartalmazott pozitív konnotációkat a finn kontextusban.

Az elnevezéseknek így utólag szimbolikus értékük volt, amely a múlt polgárokat megosztó tapasztalatához kapcsolódott. Ekkor nemcsak azt kérdezték, hogy melyik a helyes a használt fogalmak közül, hanem ezekben benne voltak a tapasztalatot formáló elõítéletek is és az elvárások, hogy kinek a története helyes a múltról, kihez kapcsolódik és kapcsolták az elnevezést. Az elõbbiekben említett elnevezések mind használatban vannak ma is, pedig a háború óta kilenc évtized telt el. A megnevezések használata már sokszor nem is tudatos, mégis tükrözheti használója identitását és szociális hátterét. A fehér hadsereget támogató pohjanmaai területeken például még mindig nehéz elképzelni, hogy használnák a vörösökhöz kapcsolt forradalom terminust. Ezen kívül a Szovjetunió megszûnésével szaporodtak a mégis szabadságháború típusú apológiák, másrészt a belháború (tehát bel-, nem pedig polgárháború!) terminus jelent meg legújabb névként az egyetemi diskurzusokban. Heikki Ylikangas szerint ez a terminus semleges, és lehetõvé teszi az idegen csapatok részvételét is a harcokban. Jugoszlávia felbomlása új analógiával is szolgált: Finnországban „etnikai tisztogatás” ment végbe.

 

Mit tartottak fontosnak az értelmezésekben?

A szabadságháború névhez tartozó értelmezésben az Oroszországhoz való viszony és Finnország függetlenségének megszerzése volt a legfontosabb. Azt gondolták, hogy ezen értelmezés támogatói szempontjából nem volt szerencsés, ha a döntõ pillanatban övéik egy része az ellenséggel szövetkezett. A polgárháborúban pedig maga a polgárok közötti konfliktus fontosabbá vált, mint a tulajdonképpeni függetlenné váláshoz kapcsolódó szabaddá válás, bár a vörösök is akarták a függetlenséget. Ebbõl a szempontból nem volt szerencsés, hogy a nemzet esetleg két részre szakad és egymás ellen fog harcolni. Korábban gyakran beszéltek a törvényes kormány elleni felkelésrõl is, a felkelés ugyanis idõben a szociáldemokraták választási veresége után valósult meg.

A tapasztalattörténet szintjén 1918 elejének eseménye osztályháború volt a nép számára. Retorikailag nyilvánvalónak tartották, hogy különbözõ társadalmi osztályok álltak egymással szemben (még ha az osztály pozíció alapján egy részük úgymond nem is a „helyes oldalon” harcolt). A vörösök vezetõi bejelentették, hogy a munkásosztály oldalán a burzsoáziával szemben harcolnak, és azt is észre lehetett venni, hogy a háborúban a nép állt szemben az urakkal. Ugyanez volt a helyzet a fehéreknél is, ugyanis Finnország uralkodó osztálya vezette az események leverését, teljes tudatában annak, hogy az alsó osztály fenyegette a felsõt. A háború osztályjellegérõl szóló adatok nemcsak szerkezeti tényezõket mutatnak, hanem az emberek felfogásáról, cselekedeteirõl és motivációiról is elárulnak valamit. A századelõ Finnországa osztálytársadalom volt, és a felsõ osztályhoz tartozó tudósok aggódtak a nép osztályokra tagozódása miatt. Így az osztályharc fogalom nemcsak a kommunistákra, hanem a szerkezeti tényezõkre is utal.

1988-ban Risto Alapuro szociológus összehasonlította a finnországi eseményeket más, Kelet-Európában azonos idõben történtekkel, és bevezette a forradalom terminus használatát. A februári orosz forradalom után a finn állam az erõszak monopóliuma nélkül maradt, és ez erõsen meghatározta azokat a feltételeket, amelyekkel a forradalmi helyzet felé haladtak. Az államhatalomért folytatott küzdelemrõl volt szó, amelyben egy szervezett csoportosulás ragadta magához a hatalmat az ország központi részein. Az új finn kormány az osztályalapú organizációban keresett oltalmat, mikor a novemberi általános sztrájk és a bolsevik forradalom után a nemzetõrség segítségével elkezdte visszaállítani az erõszak monopóliumát. Risto Alapuro szerint a forradalmi hangulatok vagy az elégedetlenség elterjedése helyett fontosabb lenne a finn állam helyzetét vizsgálni. Ún. abortive revolutionról, azaz meddõ, sikertelen forradalomról volt szó, amellyel a vörösök inkább parlamenti többségük következtében megszerzett elõnyeiket védelmezték, minthogy fundamentálisan új társadalmat teremtettek volna.

A legújabb kutatások alapján a felkelés interpretációban a harag áll a középpontban, amely a burzsoázia ellen irányult prekeresztény, premodern és premarxista alapú bosszúként. Heikki Ylikangas szerint pedig egy új, ún. lázítás értelmezés alapján a fehér parasztokat hamis (szabadság)háborúra lázították, amely révén a belháború jellegét a lehetõ leghamarabb el akarták felejteni. A dél-finnországi földbirtokok és ipari központok munkásai, elsõsorban nem a parlament vagy a szenátus ellen keltek fel, hanem saját lakóterületük felsõ osztálya: a földbirtokosok, gyárosok, az értelmiség és a hivatalnokok ellen, ezért vezették az eteläpohjanmaai fehéreket elõször az oroszok ellen harcba. Miután lefegyverezték a helyõrséget, a hadsereget azzal az indokkal indították délnek, hogy ki kell ûzni a ruszkikat, és le kell verni a vörös gárdát, vagyis azt a „kevés számú és haszontalan elemet, akik az oroszokhoz csatlakoztak” – magyarázza Ylikangas.

Így a szabadságháború név mellõzte és „elfelejtette” a kellemetlen belsõ leszámolást, amely a kortársak szerint nagyon is fontos volt. A belháború pedig új megnevezésként igyekezett meghaladni a korábbi szembeállításokat is. Más szóval a kutatók is kénytelenek voltak megindokolni kutatásaikban a szóválasztásukat, és távolságot tartani az ún. hétköznapi nyelvvel szemben, amely nagyon is problematikusnak bizonyult.

 

Milyen politikát gyakoroltak az eseménynevekkel?

A szabadságháború elnevezés) megõrizte a fehérek feltételei szerinti nemzeti egység gondolatát, és máshová vetítette a problémákat, elsõsorban az orosz-kérdésre. A fehér Finnország azt hangsúlyozta, hogy az oroszok veszélyt jelentenek, és az oroszgyûlöletet tette ideológiájává. Bár a nemzetõrök támogatták a honvédelem fiatal intézményét, a szabadságháború meghatározás indokolta a nemzetõrség létét és a vesztesekre irányuló szigorú megtorlásokat. A fehér fél számára a szabadságháború elnevezés az események leverésének legitimálójaként is mûködött. Az érvelés magában foglalta azt a gondolatot, hogy a vörösök megérdemelték sorsukat, és a bekövetkezett megtorlásokat legitimálták a gaztettek háború utáni leírásával. Nem is csoda, ha 1918 után a néposztályokról szóló beszédek egyre csökkentek a finn értelmiségiek körében.

Heikki Ylikangas radikális tézise szerint az 1918 elejével kapcsolatos utólagos tisztogatások elkendõzése a mai napig tart. Ylikangas traumáról ír, a fehérek terhérõl, miszerint „a gyõztes megtagadta beismerni saját bûnösségét olyan tettekben, amelyek túllépték a katonai szükségszerûség határát”. Szerinte ez a titkolózás tükrözõdik a kutatásokban is: „a tudományt, különösen a történelemtudományt túl sokáig kényszerítették vagy vették rá formális (pl. ösztöndíjak) és nem formális eszközökkel (irányított negatív nyilvánosság) arra, hogy az uralkodó hatalmi rendszert támogassa”.

Úgy értelmezhetjük, hogy a polgárháború név politikai dimenziója így elsõsorban abban áll, hogy igyekeztek igazságot szolgáltatni vele a vesztes félnek: mindkét fél terrorcselekedeteit megvizsgálták, különbözõ emlékmûveket állítottak, a vesztesek, csakúgy, mint történelmük, társadalmilag alkalmassá váltak. A polgárháború háttérbe szorította az osztályháború megnevezést is, amely leginkább azért maradt fenn, mert szükség volt elkülönülésre – ebben az esetben a szociáldemokrata megbékélés szellemétõl –, és azért, mert a Szovjetunió kommunista pártja támogatta a finn kommunistákat.

Jukka Kekkonen elnöksége idején minden másnál fontosabb volt az elnök értelmezése, amelyben õ maga lett a kutatások bírája is. Kekkonen például beszédet tartott a Helsinki Egyetemen 1970 áprilisában, és megfeddte azokat a kutatókat, akik megkérdõjelezték Lenin függetlenséggel kapcsolatos indítékait. Ismertette saját értelmezését arról, hogy mit jelentett a leninizmus és a marxizmus által meghatározott internacionalizmus: „vagyis Lenin remélte és hitte, hogy Finnország függetlenné válása után a két szomszédos nép az eddiginél jobban közeledhet egymáshoz, és segítheti egymást az együttmûködésben, méghozzá nemcsak gazdasági területen, hanem a mûvelõdés és az emberi kultúra minden területén is”.

Politikai haszna is volt annak, ha megfelelõen értelmezték a történelmet. Timo Vihavainen szerint a Kekkonen által kifejtett nézet politikai haszna nyilvánvaló volt Finnország számára: amennyiben a finn szuverenitás elismerése „valódi leninizmus” volt Kekkonen számára, az állam, amely úgy vélte, hogy betartotta a leninista elveket, nem egykönnyen sérthette meg azokat. A gondolatmenet következtetése az, hogy a múlt értelmezése – és különösen a megfelelõ értelmezése – hasznos a jelenlegi politika számára is. Ezzel egy idõben kezdett meghonosodni egy széleskörû konszenzus a két részbõl álló megnevezésrõl: szabadságháború-polgárháború, amelynek az volt a célja, hogy mindkét szót alkalmassá tegye a hivatalos használatra.

Az utóbbi években elterjedtek azok az értelmezések is, amelyek szerint a mérleg már túlságosan átbillent a túlsó oldalra. Vesa Vares nézete szerint a szabadságháború mítosz körülbelül 25 éve nem jelent meg a nyilvánosság elõtt, Kekkonen Finnországában pedig megszûnt a gyõztesek történelme lenni. Ohto Manninen pedig azt állítja, hogy a polgárháború kifejezés nemcsak a kutatások segítségével terjedt a 60-70-es években, hanem a politikai baloldal hatására is. Ezen kívül a külpolitikai irányzat igyekezett emlékeztetni arra, hogy a finn függetlenség Lenin ajándéka, viszont utóbbi vörösöknek ajándékozott fegyvereirõl hallgattak. Erõsödött az a nézõpont, amely alapján 1918-ban két egyenlõ erõsségû fél harcolt az országban, és Oroszország tulajdonképpen nem is vett ebben részt. Erõsödött az a gondolat is, mely szerint a németeket párhuzamba lehetett állítani az oroszokkal, és õk ugyanolyan nagy veszélyt jelentettek a finn függetlenség számára, mint az oroszok. A szabadságháború megnevezést védõ Manninen számára a polgárháború – semlegessége ellenére – negatív fenntartást tartalmaz, mivel elfelejti a fehérek céljait.

Manninen megismétli a régi tételt, miszerint a vörösök gyõzelme esetén Finnországot a leendõ Szovjetunióhoz csatolták volna. Így a fehérek gyõzelmét továbbra is ahhoz a késõbbi legitimációhoz és lehetséges történelemhez kapcsolták, ami nem valósult meg a kortársaknál. A kor emberei nem tudták, hogy mi fog történni késõbb, hanem az akkori felfogásuk és ismereteik szerint cselekedtek. Nem lehetne azt mondani, hogy csak a fehér fél harcolt a demokratikus nyugati társadalmi rend érdekében anélkül, hogy ezt a demokratikusságot pontosabban meg ne határoznánk. A tamperei munkásság háborúba indulásában például nem lehet megtalálni a szocializmus programját, hanem az egyenjogú társadalom homályos gondolata volt a motiváció, ahol a munkásság jogai is megvalósulnának. Pertti Haapala szerint a szocializmus ébredés retorikáját erre a háttérre támaszkodva kellene olvasni, nem pedig a forradalomelmélet beépített elemzéseként.

 

Értelmezések az ezredfordulón

A kommunizmus és a Szovjetunió összeomlásával új politikai helyzetben írják a történelmet. Ohto Manninen azt állítja, hogy Finnországban 1918 kutatását illetõen arról volt szó, hogy hogyan hangsúlyozták a dolgokat, nem pedig az információ és a forrásanyag hiányáról. Úgy látja, hogy az, amit az oroszországi archívumokból meg lehetett tudni az utóbbi években, leginkább azt bizonyítja, amit már eddig is tudtak, de amit „meglehetõsen tervszerûen igyekeztek volna jelentéktelenné redukálni”. Bár már ebben a szövegben is hangzottak el utalások, azért mégis sokkal problematikusabb annak a megítélése, hogy ki kisebbített és redukált.

A megnevezéshez tartozó politikai értelmezés azonban az emberek identitásához és tapasztalati világához is tartozik, amelyben már a megnevezés kiválasztása lehet a közönség, a mi vagy az õk kiválasztása (pl. 1956 és Magyarország). Ebben az esetben George Orwell tézisének Middleton és Edwards által kidolgozott új verzióját alkalmazzák a következõ formában: „he who controls the past controls who we are” (Aki meghatározza a múltat, mivoltunkat is meghatározza). Bár magát a múltat nehéz kontrollálni, nehéz az elõtérben tartása is, mint például a helyes megnevezéseké. A politikai erõviszonyoktól és küzdelmektõl pedig függ, hogy milyen társadalmi hangsúlyozást és indoklást mikor és milyen gyorsan sajátítanak el. Így a történelemkutatásra is többféle elvárás irányul, mivel a történészek teremtik is az identitást, és kénytelenek téziseik különbözõ közönségét és azok tapasztalati világát szem elõtt tartva érvelni.

Annak ellenére Manninen észrevétele meglepõ lehet azok számára, akik úgy gondolják, hogy a megnyíló archívumok segítségével meg tudják oldani a dolgokat. Tehát nem feltétlenül mindig a forrás hiányáról van szó, hanem arról, hogy milyen módszerrel olvassák, és hogyan értelmezik azt. Ugyanazokat a forrásokat különbözõ módszerrel olvashatják, és az egyik nézõpontot fontosabbnak tarthatják a másiknál. A kutatás politikai dimenziója így a részleteknek adandó értelmezés jelentéseinek elõállításában, valamint ezen részleteknek az egészhez viszonyított jelentõségének felmérésében lenne. Élénk vitát váltott ki például Ylikangasnak az észrevétele, hogy a vörösök veszteségének többsége nem a harcokból származik, hanem közvetlenül a harcok utáni kivégzésekbõl.

A függetlenné váláshoz kapcsolódó háború diskurzusa folytatódott, és az utóbbi években is jelentek meg ezzel az idõponttal általánosan foglalkozó disszertációk. A szabadságháború megnevezésnek megpróbáltak valamiféle revansot adni, de nyilvánvaló, hogy általánosan elfogadják a dolgok többértelmûségét. Ezt bizonyítja például az is, hogy a legújabb politikatörténeti tankönyvben (Suomen poliittinen historia 1809–1995; 1996) mindegyik megnevezéssel külön-külön foglalkoznak. Az egyetlen helyes igazság helyett inkább arra az eredményre jutottak, hogy a történelmi eseményeknek nincs egyértelmûen helyes meghatározása. Pertti Haapala szerint egy megnevezésnek a többi fölé teljes igazságként való emelése az igazság elfedése is. Jari Ehrnroothnak az a véleménye, hogy 1918 elejével kapcsolatban az események meghatározásáról való vita már retorikai összeállításként is az egyetértésre irányuló téves törekvést fejezi ki. Ilyen egyetértéssel teremtették meg a nemzeti identitást, amely jó és rossz értelemben egyaránt az egyformaság erõteljes nyomásaként volt jelen.

Haapala szerint finn szemmel paradox végeredmény volt az, hogy az 1918-as háború megnevezései mind helyesek, egyben tévesek is. Másrészt úgy értelmezzük, hogy nemcsak egy nemzeti múlt létezik, hanem az eseményeknek több meghatározása van attól függõen, hogy ki az értelmezõ. A helyes megnevezések helyett inkább a téves megnevezések megtûrésének képességérõl van szó. Ez mégis az emberek elvárásaihoz kapcsolódik és ahhoz a szimbolikus hatalomgyakorláshoz, hogy ki cselekedett „helyesen”, és ki nem. Másrészt a beszélt nyelv szintjén az események megnevezésébõl retorikai terminussal szólva holt metaforák lettek, amelyeknek már nincs idõszerû jelentésük azok számára, akik nem jól ismerik az eseményeket. Ennek ellenére a megnevezések politikai dimenzióját könnyû elõásni és újrapolitizálni, ezt bizonyítják a legutóbbi diskurzusok is.

Összegzésként azt lehet mondani, hogy az értelmezések politikai következménye Finnországban a „fehér” Finnország legitimációja, a konszenzusszellemû nemzeti identitáspolitika, az elsõsorban a kommunistákhoz kapcsolt elkülönülési politika és a külpolitikai doktrína. Mikor a nemzeti identitás újra változni látszik, a legkeletibb gyökerekkel, Oroszországgal és a Szovjetunióval távolságot tartó nyugatosítási politikáról, a lehetséges „Brüsszel elõtti hason csúszás politikájáról” lehet szó. Ennek ellenére néha jó emlékeztetni arra, hogy a finn múlt és identitás sem volt mindig olyan szeplõtelen.

 

Fordította: Makra Hajnalka



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008