magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


***: (folytatás)


ILONA: Nem bánom, jöjjön utánam.

 

(Függöny)

 

(Szín a Vajda kútja. Félhomály.)

ILONA (kilép a sziklatömb mögül): Nincs itt senki. Megfújom a sípot.

(Ebben a pillanatban 1. KÉRÕ, aki kámzsát visel a fején, melyen csak a szemnyílások szabadok, bal kezével hátulról átkarolja ILONÁT, jobb kezével pedig betapasztja a száját. ILONA beleharap a száján lévõ kézbe.)

1. KÉRÕ (felszisszen): Harap a kis szuka!

(LOVÁSZMESTER kilép a szikla mögül, és kardjával rácsap 1. KÉRÕ felsõ karjára, mire az elengedi ILONÁT. LOVÁSZMESTER még egy vágást mér 1. KÉRÕ karjára, aki sebesülten eltámolyog a sötétbe. Ekkor lép színre a két tatár harcos. Az elsõ harcost LOVÁSZMESTER harcképtelenné teszi, de a másiktól õ is súlyos sebet kap, és alul maradna, ha ILONA hátulról le nem szúrná a tatárt. Utána LOVÁSZMESTERT támogatva mindketten eltûnnek a sziklatömb mögött.)

 

(Függöny)

 

VADÁSZMESTER (karonfogva támogatja be Lovászmestert, aki a bal válla alatt erõsen vérzik. Mögöttük lép be ILONA és SZOLGA.) Vegyék le róla a vértet és az ünget. Kössék el a sebét, ha nem, elvérzik.

(ILONA és SZOLGÁLÓ leveszik VADÁSZMESTER felsõ testérõl a mellvértet és az inget. A jelenet alatt többször megrengenek a falak.)

ILONA: Útilaput a sebre, vízipuji fõzetet a kötésre. Gyorsan.

SZOLGA: Útilaput itt hordok a tarsolyomban. (Odaadja a leveleket Ilonának)

SZOLGÁLÓ: Fõzetet és kötést máris hozok. (El, és míg Ilona a sebet kezeli, vissza)

ILONA: Nagyon fáj?

LOVÁSZMESTER (nyögdécselve): Kibírom.

SZOLGA: Engedelmet uram. Húzza meg ezt a kulacsot. Kisüsti.

VADÁSZMESTER: Én most megyek. Az én kardomra is szükség van.

LOVÁSZMESTER: Csak egy szóra, pajtás. Még most is gyávának tartasz?

VADÁSZMESTER: Megkövetlek uram.

LOVÁSZMESTER: Úrnõm, nem szeretném, ha gyermekeim árván nõnének fel. De Ilyés vajdának hûséget fogadtam. Mondd, hûségesnek tartasz most?

ILONA: (megsimogatja a homlokát) Csitt, most ne gyötrõdjön, nincs oka rá. Megmentette az életemet.

LOVÁSZMESTER: És a becsületemet (lehunyja a szemét).

ILONA: Elájult.

VADÁSZMESTER: Sok vért vesztett. Csalánba nem üt a ménkû. Bízom, hogy felépül.

VÁRNAGY (be): Mindenki a falakra. Most vagy soha! (Kintrõl hangok hallatszanak)

HANGOK: Jézus! Jézus! Khu, khu, khu! Urragh! Jézus! Jézus! Jézus!

VÁRNAGY (kilép az erkélyre): Segíts Isten! (Visszalép) Megjöttek a székelyek! Kitörni! Fogóba kerül a bestye (összeveri két keze begörbült ujjait), így harapjuk át a torkát.

VADÁSZMESTER: Lóra ülni se lesz ideje. Gyalog meg olyan, mint vadréce a havon.

(Mindnyájan el. Kintrõl diadalmas ének csendül fel) Uram, voltál erõsségem,

megaláztad ellenségem,

most pihenj meg és csak nézzed,

amit szolgád megtetézett.

Szent nevedben átkos pogányt,

asszonytiprót kardélre hányt,

feketedik már a vére,

halmot hordunk tetemére.

Dicsõség, dicsõség,

zengedezze föld és ég!

Bízzad magad, Árpád vére

 a magyarok Istenére!

 

(Függöny)

 

(Szín a lovagterem. ILONA a székében ül. A várbeliek körülállják, köztük LOVÁSZMESTER felkötött karral. Sorban járulnak elébe a SZÉKELYEK KAPITÁNYA és a KÉRÕk.)

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: Hódolattal köszöntlek úrnõm. (Kardjával tiszteleg.) Gyõztünk. Több száz rabot ejtettünk. A többit levágtuk, aprítottuk, mint a répát. A pokol fenekére küldtük õket.

ILONA: Kérem, adja ide vitéz kapitány úr a kardját egy pillanatra. (Megcsókolja az átadott kard pengéjét és visszaadja.) Hálacsók ez az élõknek, kegyelet az elesett székelyeknek. Ha nem jönnek felmentésünkre, mind itt pusztulunk.

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: A nap is kétszer kel fel a Székelykõ mögül, a székelyek is kétszer tartoztak megmenteni egykori jótevõjük várát. Ilyés vajda a mi ispánunk volt, õ telepítette le véreinket Aranyosszékbe.

ILONA: Ami szabad föld ott még található azt osszák ki a várnagy urammal azoknak, akik a seregébõl ezt az áldott földet választják otthonuknak.

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: Ennyit meg sem érdemeltünk úrnõm. Kegyességedet kihirdetem a seregnek.

VÁRNAGY: Úgy lesz, úrnõm, ahogy parancsoltad.

UDVARMESTER (be): Néhai Solymossy István úr fia, Nimród kér bebocsátást.

ILONA (felpattan a székbõl, majd visszaül): Jöjjön, jöjjön!

NIMRÓD (be): Tisztelettel köszöntlek, kegyes úrnõm. Nagy öröm számomra, hogy gyõzelmet ünnepelhetünk itt ma.

ILONA: Mindnyájan osztozunk ebben az örömben. De csak ezért fáradt kegyelmed ide? Más mondanivalója nincs?

NIMRÓD: Volna, de nehéz szólanom. Hazugnak tartanál úrnõm, hitvány tolakodónak, és nem látom itt azt, aki igaznak mondaná minden szavamat.

ILONA: És ki volna az?

NIMRÓD: A húgod, kegyes úrnõm. Szakasztott másod. Csak szelídebb a tekintete.

ILONA: Ej, ej ifiúr! Ilyet nem illik mondani egy hajadonnak. Én talán nem tetszem a férfiszemnek?

KÉRÕK: De még mennyire!

2. KÉRÕ: A-a-ajajaj! Na-na-gyon!

ILONA: Hallod ifiúr? És mondd, te honnan ismered a húgomat?

NIMRÓD: Találkoztunk a Vajda kútjánál.

ILONA: El sem hiszem. Mikor? Hányszor?

NIMRÓD: Többször. Nappal és este is.

ILONA: Este?! No ezért megdorgálom.

1. KÉRÕ: Esti találka egy ártatlan hajadonnal? Becstelenség!

3. KÉRÕ: Ez vért kíván.

1. KÉRÕ: Ha igaz, hát azért, ha nem, mert egy nemes kisasszony becsületébe gázol.

ILONA: Csendesedjenek, urak. Itt én mondok ítéletet.

SZÉKELYEK KAPITÁNYA (Nimródra mutat) Én hõsnek tartom ezt az embert.

KÉRÕK: Szájhõsnek!

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: Urak, én nem tréfálok. Kiállok kegyelmetek ellen.

ILONA: Nem! Ne rontsuk el ezt az ünnepet. (Nimródhoz) Még mindig nem árulta el, mit mondott kegyelmednek a húgom.

NIMRÓD: Hát kimondom, még ha a fejemet veszik is. Azt mondtad úrnõm, és a kérõknek is megígérted, hogy ahhoz adod a húgod, aki a legtöbbet teszi a vár megmentéséért.

KÉRÕK: Így igaz. És mi ott harcoltunk az elsõ sorokban.

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: Én ott ugyan egyet sem láttam az urak közül. Talán kegyelmed, várnagy uram, ha látta õket.

VÁRNAGY: Én ugyan egy fél süveget se közülük.

ILONA: Akkor nem sok várnivalójuk van kérõ uraim. (Nimródhoz) Kegyelmed ifiuram több érdemmel dicsekszik emezeknél?

NIMRÓD: A dicsekvés nem kenyerem. Megígértem Ilonának, engedelmeddel úrnõm, a húgodnak, hogy felmentõ sereget hozok. És hoztam.

1. KÉRÕ: Ez a juhász?

3. KÉRÕ: Ez a senki. Ez volt a segítséghozó?

2. KÉRÕ: Ez a seg-seg-segítséghozó?

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: Ez a derék ifjú. Neki köszönhetik a mi hadba lépésünket. És nem csak elõttünk járt, hogy hátba kaphassuk a tatárt, de vitézül harcolt is.

KÉRÕK: Ez csak beszéd. Hol a bizonyíték?

SZÉKELYEK KAPITÁNYA: Aki kételkedik a szavamban, uraim, azt odakint várom. Kardra vagy dárdára.

ILONA: Béküljenek meg uraim. Elült a harc. Ideje már örvendezni.

MIND: Vivát! Vivát! Éljen a mi úrnõnk! Éljen a székely szabadság!

1. és 3. KÉRÕ: Akkor mi kotródhatunk.

2. KÉRÕ: Kot-kot-kot...

VÁRNAGY: Tán kappan lett kegyelmed? (Kérõk távozni készülnek. 2. és 3. KÉRÕ el.)

ILONA: Ispánlaki uram, csak egy szóra még. (1.  KÉRÕ visszafordul.) Látom, be van kötve a karja. A tatárok elleni harcban sebesült meg?

1. KÉRÕ: Ott, bár az urak itt tagadják.

ILONA: Nem a Vajda kútjánál?

1. KÉRÕ: A... a Vajda kútjánál? Mit kerestem volna ott?

ILONA: Jó volna tudni. És miért visel kesztyût a gyûrûs kezén?

1. KÉRÕ: Mert, mert megszúrta egy tövis.

ILONA: Engedelmével, én bekötözöm. (Lerántja 1. KÉRÕ kezérõl a kesztyût) De hiszen ez harapás nyoma. Az én fogamé! (VÁRNAGYHOZ) Fogják le, tömlöcbe vele! (VÁRNAGY és VADÁSZMESTER közrefogják 1. KÉRÕT és kihurcolják. Késõbb mindketten vissza.)

ILONA: Uraim, most már tisztább a levegõ. De van még tisztáznivaló. (Nimródhoz) Én elhiszem azt, amit lófõ kapitány uram a szavával erõsít. De ifiuram, van valami bizonyítéka arra, hogy a húgommal szót értett?

NIMRÓD: Van úrnõm! Ez a hajszalag. (Átadja neki.)

ILONA (leveti fõkötõjét, mely eddig eltakarta hajzatát): Ez? Ez az enyém.

NIMRÓD (fél térdre ereszkedik): Bocsásd meg úrnõm a merészségemet.

ILONA: Balga kedvesem, hát nem ismersz meg? (Belefúj a nyúlsípba) Ismered a jelt? Tudod a jelszót?

NIMRÓD: Vajda kútja.

ILONA: Vajda kútja. Még kételkedsz?

NIMRÓD: Nem merek hinni a fülemnek. Várnagy uram, üssön hátba kegyelmed istenigazából, nem csak álmodom?

VÁRNAGY: Ha csak ezen múlik? (Jól hátba vágja.)

ILONA: Kímélje meg, uram! (Nimródhoz) Mondd kedvesem, elfogadod még a kezem?

NIMRÓD: Válaszolok úrnõm, ha leszállsz hozzám.

ILONA (leszáll a karosszékbõl, Nimród elé lép): És most?

NIMRÓD: Légy az én hûséges feleségem!

ILONA: De én bûnös vagyok. Megbocsátasz-e?

NIMRÓD: Nincs miért.

ILONA: De van. Szerelmeddel kelepcébe csaltalak. Kockáztattad értem az életedet. De a várbeliek érdekében tettem. Bocsáss meg, csak így léphetek veled az oltár elé.

NIMRÓD (elõveszi furulyáját, belekezd a dallamba, majd énekel):

Elszáll minden fösvény óra,

amely nem váltja valóra,

mi a csillagokba írva

vagyon pecsétes papírra,

hogy mi soha el nem válunk,

oltár elé együtt állunk,

citera és zengõ ének

Isten elé elkísérnek.

PAP (Elõlép): Az Úr a mi szabadítónk, kõsziklánk és menedékünk. Nem engedte, hogy ellenségeink örüljenek rajtunk!

MIND: Hozsánna a magasságban!

PAP: Áldja meg frigyeteket az Úr, mint bõséges harmattal a mezõt, sokasodjanak azok, kik megõrzik az õsi örökséget.

MIND (ének):

A szerelem égi kincsünk,

szent ajándéknak tekintsük.

NIMRÓD:

Óvjad, mint a gyertyalángot,

úgy mondd, mint a Miatyánkot

az igét, hogy szeretlek.

ILONA: Szeretlek!

MIND:

Boldogságot így ad néked,

így lesz földi üdvösséged,

bármi áron szerezd meg!

 

(Függöny)

 

UDVARMESTER (függöny elõtt, prózában):

Hölgyek, urak, ifjak vének,

itt ér a mi mesénk véget.

Ilonáék fent a várban

öregségig boldog párban

éltek amíg meg nem haltak,

köszönöm, hogy meghallgattak.

(Taps után) Égnek mered hajam szála,

nem hív senki vacsorára?

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
JÁTÉKSZÍN rovat összes cikke

© Művelődés 2008