magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Tóth Pál Péter: A magyar népességfejlődés meghatározottsága. Múlt, jelen, jövő


A dolgozatban azokkal a folyamatokkal foglalkozunk, amelyek lehetõvé tették a magyarok önálló népként történõ megjelenését és megmaradását, s részletesen bemutatjuk azokat a demográfiai törvényszerûségeket, amelyek a Kárpát-medencében új hazát alapító magyarok és utódaik népességfejlõdését meghatározták, fenntartották. Ezzel összefüggésben a demográfiai katasztrófák okozta népességveszteségekkel kapcsolatban szólunk a vándormozgalom, a nem magyar népek magyar népességfejlõdésben játszott szerepérõl. Elemezzük az I. világháborút követõ nagyhatalmi döntések magyar népességfejlõdésre gyakorolt hatását, következményeit. Végezetül pedig a Kárpát-medencei magyar népességfejlõdés jelenével és jövõjével kapcsolatban fejtjük ki véleményünket.

 

Vándorlás és népességfejlõdés

 Senki számára nem lehet kétséges, hogy a vándormozgalom keretében lejátszódó folyamatok jelentõs szerepet játszanak a népességfejlõdésben. Ez a szerep – attól függõen, hogy a kibocsátó, vagy a befogadó  közösségrõl van-e szó – lehet pozitív vagy negatív. A vándorlás eredményeként ugyanis a kibocsátó közösség létszáma csökken, a befogadóé pedig nõ. A vándorlás eredménye azonban nem csupán a népesség létszámát csökkenti vagy növeli, hanem egyéb demográfiai meghatározottságát is módosítja.

A nemzetközi vándormozgalom legújabb kori történetének klasszikus folyamataiban, amelyek a 19. század közepétõl a 20. század tízes évéig tartottak, döntõen a fiatal férfiak vettek részt, melynek következtében nemcsak a befogadó népesség férfi-  -nõ arányát javították, hanem kor szerinti összetételét is fiatalították.1 E mozgás közvetlen népesedési hatásai mellett a folyamat közvetett hatásaival is számolni kell. Témánk szempontjából a közvetett hatások közül a legfontosabb a vándorló termékenységével függ össze, mivel nemcsak személyével gyarapítja vagy csökkenti az új, illetve a régi közösségéhez tartozók számát, hanem utódaival is növeli, illetve hiányukkal csökkenti.

A vándorlás népességfejlõdésben játszott szerepével kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy a vándormozgalom két nagy formája: a külsõ és a belsõ vándorlás szerepe, hatása jelentõs mértékben eltér egymástól. Külsõ vándorlásnál ugyanis nemcsak a kibocsátó kis közösségben, az adott településen kiváltott közvetlen és közvetett népesedési hatásokat kell figyelembe venni, hanem azokat is, amelyek a tágabb közösségében, az adott ország népességében következnek be. Belsõ vándorlás esetében pedig, bár a vándorló csökkenti az adott településen élõk számát, ennek ellenére mozgása rövid távon nem befolyásolja az adott ország népességének létszámát. Hosszabb távon azonban a belsõ vándorlás, mivel a magasabb termékenységi mutatóval rendelkezõ terület elhagyója általában az új lakóhely alacsonyabb termékenységi mintáját követi, nemcsak új népesedési súlypontok létrejöttéhez járul hozzá, hanem a népesség csökkenését elõidézõ okok egyik eleme, összetevõje is lesz.

A továbbiakban – a fenti alapvetõ összefüggések figyelembe vételével – azt vizsgáljuk, hogy a vándormozgalom folyamatainak népesedési következményei milyen szerepet játszottak, játszanak a magyar népességfejlõdésben.

 

Népességfejlõdésünk múltjából

 A honfoglalás kori és az azt követõ évszázadok magyar népességfejlõdését modellszerûen egy kettõs, egymást feltételezõ folyamat határozta meg. E folyamat egyik eleme a magyar nép termékenysége által determinált s a halálozással módosított folyamatos, a magyarok lélekszámát, nem és kor szerinti összetételét alapvetõen befolyásoló népességfejlõdés. A másik elem pedig a különbözõ formában megnyilvánuló ún. külsõ tényezõ, amely a magyarok termékenységének és halandóságának együttes hatását a hozzájuk asszimilálódott idegenek s utódaik számával módosította, egészítette ki.

A második elem nem volt homogén, hanem három alcsoportból állt. Az elsõhöz a hozott, a honfoglalókkal együtt érkezõ nem magyar népek tartoztak. A második alcsoport az itt talált, a Kárpát-medencében élõ nem magyar népek közül rekrutálódott. A harmadikhoz pedig az országba hívott, befogadott, bevándorlók és utódaik közül azok tartoztak, akik az együttélés során magyarrá váltak, a magyarokhoz asszimilálódtak. A magyarok termékenységét tehát az ország területén élõ magyarokhoz asszimilálódott más népek és leszármazottjaik, valamint a magyarokhoz asszimilálódott bevándorlók, és leszármazottjaik termékenysége folyamatosan kiegészítette. Ezt, vagyis a nem magyar népek magyar népességfejlõdésben játszott pótlólagos szerepét a hazai demográfiai folyamatok meghatározó törvényszerûségének tekintjük.

A történeti demográfiai kutatások eredményeként ismert, hogy az államalapítás idejére a honfoglalókkal érkezõ nem magyar népelemek (és utódaik) döntõ többsége saját etnikai identitását már magyarra cserélte, s magyarrá vált. Így a 11–12. századtól a magyar népességfejlõdésben játszott szerepük már nem pótlólagos és kiegészítõ jellegû, hanem belesimult a magyarba, eggyé vált vele.

Az asszimilációs folyamatok fenntartásához a Magyar Királyság nem magyar népeinek területi elhelyezkedése jó keretet, hátteret és feltételt biztosított. A magyarok többsége, mint az ismeretes, a Kárpát-medence központi területét foglalta el, melynek következtében a központi funkciókat ellátó politikai, gazdasági, katonai, kulturális és igazgatási központok is szükségszerûen ide koncentrálódtak. Ennek eredményeképpen az itt élõ, illetve a belsõ vándormozgalom keretében az ország perifériáiról a centrumba vándorló nem magyar ajkú népesség, és az e területre bevándorló külföldiek egy részének asszimilálódása, elmagyarosodása is itt, az ország központi területein volt a legdinamikusabb.2

A fentiekben vázolt folyamatok az I. világháború végéig alapvetõen meghatározták a magyar népességfejlõdést, a magyar népesség lélekszámának növekedését.

 

Törés a magyar népességfejlõdésben

 Az I. világháború lezárásának részeként a Magyar Királyság egységét a gyõztes nagyhatalmak felszámolták. Ennek népesedési következményei, valamint a háború polgári és katonai vesztesége a magyar népességfejlõdés vonatkozásában is drasztikus változást eredményezett. A változás következtében ugyanis a nem magyar népek magyar népességfejlõdésben játszott addigi szerepe alapvetõen átalakult, mivel az új határok közé szorított ország esetében lényegében már nem mûködött az a fentiekben megfogalmazott törvényszerûség, mely szerint az ország területén élõ nem magyar népek – a szélsõ területeken élõk a többségében magyarok által lakott központi területre vándorolva – pótlólagos forrásként kiegészítõ szerepet játszanak a magyarok lélekszámának növelésében. Ez az ország lakosságának nemzetiség szerinti összetételének átalakulása tette egyértelmûvé. 1920 után az összlakosságon belül a nem magyar népek aránya lényegesen csökkent, melynek következtében a belsõ vándorlás magyar népességfejlõdésben játszott korábbi szerepe jelentéktelenné vált. Az 1910-es népszámlálás szerint ugyanis az összlakosságon belül a nem magyar nemzetiségûek aránya 45,5% volt. Ez az arány 1920-ban 10,5 százalékra, 1930-ban pedig 7,9 százalékra esett. A bekövetkezett változás eredményeként pedig a belsõ vándorlás 1920-at követõen döntõen már csak a modernizációs folyamatok követelményeinek kielégítését, s ezzel együtt a lakosság súlypontjainak területi átrendezõdését szolgálta (és lényegében szolgálja ma is).

A belsõ vándorlás korábbi szerepének átalakulása mellett a külsõ vándorlás népességfejlõdésben játszott szerepe is megváltozott. Az új helyzetben ugyanis Magyarország migrációs vonzása lényegében megszûnt. Ennek következtében 1918 után migrációs célországként döntõen már csak a békedöntés következtében az új ország határain kívül rekedt magyarok számára jelentett s meghatározó módon napjainkban is csak számukra jelent vonzást. A szomszédos országokban élõ magyarok egy részének Magyarországra vándorlása, áttelepedése azonban nem növeli a Kárpát-medencében élõ magyar népesség lélekszámát, hanem csak a Magyarországon élõ magyarok létszámát módosítja.

A fentiekben vázolt folyamatok eredményeképpen 1918 óta felgyorsult az a napjainkban is tartó folyamat, amelyet némi leegyszerûsítéssel a Kárpát-medencei magyarság, pontosabban a szomszédos országokban élõ magyaroknak a mai Magyarország területére történõ tömörülésével jellemezhetünk. Ennek negatív következményei a magyarországi, illetve a szomszédos országokban élõ magyarok népességfejlõdésében egyaránt tetten érhetõ. A változás szükségszerû fejleményeként ugyanis (a halálozási többlettel, asszimilációs és vándorlási veszteséggel támogatva) felgyorsult a kibocsátó magyar közösségek létszámának, termékenységének csökkenése, kor szerinti összetételének elöregedése. Ez az átalakulás pedig, melyben nem elhanyagolható szerepet játszott a szomszédos országoknak a magyar nemzeti kisebbség homogenitását felszámoló politikája, egyértelmûen hozzájárult a magyarok szórványosodásához, a többségi néphez történõ asszimilálódásához, s mindezek következményeként az általuk lakott területek összeszûküléséhez. A magyarok által üresen hagyott területeken pedig, ha nem is egyszerre és közvetlen formában, de elõbb vagy utóbb népességcsere következik be, melynek eredményeképpen, azok az értékek is semmissé válnak, amelyeket a századok során a magyarok létrehoztak.

Demográfiai szempontból – 30-50 év távlatában – a szomszédos országokban élõ magyarok Magyarországra történõ áttelepedésének következményei tehát katasztrofálisak. A magyarok áttelepedése ugyanis – annak ellenére, hogy feltételezhetõen 2010-ben még hozzájárul az ország 10 milliós lakosságszámának fenntartásához3 – nemcsak hogy nem oldja meg a hazai népességcsökkenés és elöregedés folyamatát, hanem a jelenleg saját szülõföldjén nyolc országban élõ magyarság (részeinek és egészének) népes-ségnövekedési lehetõségét gyengíti, s még egyértelmûbbé teszi a Magyarországon élõk etnikai egynemûsödését. Mindezek eredményeként pedig visszafordíthatatlanná válik a Kárpát-medencei magyar s ezen belül a magyarországi népesség lélekszámának fogyása s a népesség kor szerinti összetételének elöregedése.

A bekövetkezett változást a magyarországi népesség számára vonatkozó 1. táblázatban közölt adatok egyértelmûen tükrözik.4

1. Magyarország népessége 1870 és 2006 között

 

1870: 12 996 653,

1880: 13 749 603,

1890: 15 231 527,

1900: 16 838 255,

1910: 18 264 533/ 7 612 114,

1920:  7 986 879,

1930:  8 685 109,

1941:  14 668 496/9 316 074,

1949:    9 204 799,

1960:     9 961 044,

1970:  10 300 996,

1980:  10 709 463,

1990:  10 374 823,

2001:  10 195 513,

2006:  10 067 000,

2009*:  10 013 000

 Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint az elcsatolt területeken élõ magyarok száma 3 175 000 volt, amely 1991-re 2 667 000-re csökkent (Hoóz, 1996). A folyamat ezzel nem állt meg, hiszen tíz évvel késõbb, 2001-ben a szomszédos országokban élõ magyarok száma már csak 2 174 921 fõ volt. Azaz az elmúlt kilencven év alatt – miközben a szomszédos országok többségi népességének lélekszáma megduplázódott – a szomszédos országokban élõ magyarok lélekszáma egy millió fõvel lett kevesebb. A magyarok népesedési térvesztését a százalékos arányok még egyértelmûbben tükrözik. A szomszédos országokhoz került területeken élõ magyarok aránya ugyanis a Kárpát-medencében élõkhöz viszonyítva az 1910. évi 32,1 százalékról 1991-re 20,7 százalékra, 2001-re pedig 17,6 százalékra esett.6 Ebben szerepet játszott az is, hogy Magyarország lakosságának száma 1920-ban és 1949-ben is csak úgy érte el a táblázatban közöltet, hogy mindkét alkalommal százezrek települtek át az új országoknak adott területekrõl.5

Az 1918 után kisebbségi sorba került magyarok és utódaik egy részének az ország egykori központi területre történõ áttelepedése tehát – annak ellenére, hogy rövid távon és közvetlen formában a meghagyott Magyarország lakosainak számát növeli – hosszú távon a Kárpát-medencei magyar népességfejlõdés még megmaradt feltételrendszerét teszi egyre szûkösebbé.

Az áttelepülõk, mint ahogyan arra rámutattunk, nemcsak a kibocsátó közösséghez tartozók lélekszámát, tagjainak termékenységét csökkenti, hanem szûkítik azt a teret, amelyet a szomszédos országokban még magyarok töltenek ki, laknak be. S ezzel – az áttelepülõk szubjektív szándékaiktól függetlenül – egyrészt elõsegítik a helyben maradók szórványhelyzetbe kerülését, másrészt pedig, felgyorsítják a már szórványhelyzetben élõ magyarok többségi néphez történõ asszimilálódását, s a népességcsökkenés és az elöregedés ütemének felgyorsulását.

A fentiek alapján megállapítható, hogy 1918 óta a nemzetközi vándorlásból származó magyarországi vándorlási nyereség népességpótlásban játszott szerepe kétes értékû, s amennyiben ezt a szerepet nem leszûkítve, csak a Magyarországon élõk, hanem a Kárpát-medencei magyar népességfejlõdés szempontjából vizsgáljuk, akkor az teljes mértékben ellentétes a megelõzõ korszakban lejátszódó vándorlási folyamat eredményével.7

Mielõtt gondolatmenetünket tovább folytatnánk, nem kerülhetjük meg annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy a történeti-demográfiai, a történeti, a statisztikai és a földrajzi kutatásokat végzõ hazai szakemberek miért nem ismerték fel, hogy a trianoni békedöntést követõen a többségi helyzetbõl kisebbségi létformába került magyarok millióinak, illetve a szülõföldjükrõl Magyarországra menekülõk, áttelepülõk százezreinek demográfiai magatartásában bekövetkezett változások milyen hatást gyakorolnak a magyar népességfejlõdésre. Szinte érthetetlen, hogy elemzéseikben hogyan hagyhatták figyelmen kívül a magyarországi és a szomszédos országokban élõ magyarok demográfiai folyamatainak kölcsönösségét, egymásra utaltságát, egymásra hatását, megszakítatlanságát. Mi lehetett az oka annak, hogy mind ez ideig nem tudatosult, hogy mindaz, ami a népesedési folyamatok területén Magyarországon zajlik csak része a Kárpát-medencei magyar népesedési folyamatoknak, de nem azonos azzal.

A kérdésre, az erre vonatkozó kutatások hiányában ma még pontos választ nem lehet adni. Feltételezhetõ azonban, hogy a II. világháborút megelõzõen ezt az összefüggést azért nem ismerték fel, mert azt gondolták, hogy a nagyhatalmak I. világháborút lezáró döntései nem véglegesek. Az országhatárokkal felszabdalt magyar népesség-tömbökben lejátszódó demográfiai folyamatok kölcsönösségének, egymásra hatásának felismerését feltételezhetõen az is gátolta, hogy az 1918–1920 elõtti népességfejlõdés feltételeit biztosító folyamatok megszakadásának következményei ekkor még a kutatók elõtt rejtve maradtak, s így nem vált nyilvánvalóvá számukra, hogy azok hatását ne széttagoltságukban, hanem együttesen vizsgálták.8

A sokak által remélt határkiigazításra a II. világháborút követõen sem került sor. A megváltozott feltételek között, különösen 1949-et, a kommunista hatalomátvételt követõen a hivatalos politika számára a nemzeti érzés nacionalizmusnak, sovinizmusnak, irredentizmusnak minõsült. Ennek a politikának évtizedeken keresztül fontos eleme volt a szomszédos országokban élõ magyarok kisebbségi sorsának figyelmen kívül hagyása, a velük való foglalkozás tiltása. A sajátosan paradox helyzet abban is megnyilvánult, hogy magyarnak egyre inkább csak a Magyarországon élõket tekintették. Ez a nézet, felfogás fokozatosan nyert teret, majd rögzült, s bizonyos összefüggésekben radikális változásra ezen a területen a rendszerváltoztatást követõen sem került sor. Ezek között a feltételek között a magyar népesség demográfiai változásait generáló törvényszerûség felismerésére nem nyílt lehetõség. Felismerésére azonban még akkor sem került sor, amikor Magyarország népességének létszáma és a szomszédos országokban élõ magyarok száma csökkent, s annak negatív következményei egyértelmûvé és nyilvánvalóvá váltak.

A folyamatok valós természetét valójában a rendszerváltoztatással összefüggõ radikális demográfiai változások tették nyilvánvalóvá számunkra. Így került sor annak felismerésére, hogy a magyarországi és a szomszédos országokban élõ magyarok népesedési folyamatai széttagoltságuk ellenére sem függetlenek egymástól, hogy kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást. A nélkül ugyanis, hogy a nyolc országban zajló magyar demográfiai események hatását ne együtt, egységes folyamatként vizsgáljuk, sem a hazai, sem a szomszédos országokban élõ magyarok népesedési folyamatait, a kialakult népesedési anomáliákat, a szórványosodást és következményeit, a népesedéspolitikai gyakorlat által létrehozott hibás mechanizmusok valós természetét nem lehet megismerni és megérteni.

 

A jövõ  lehetõségei

 A népesedési folyamatok, s ezen belül is a népességfogyás és az elöregedés ütemét meghatározó tényezõk módosítása, befolyásolása igen bonyolult, közvetlen eredménnyel ritkán kecsegtetõ feladat. Jellegükbõl következõen, rövid távon még a csökkenés ütemét sem lehet befolyásolni. Középtávon, 15–20 év alatt viszont, ha a magyar népességfejlõdés jövõjét befolyásoló, alakító elképzeléseket nemcsak a Magyarországon élõkre vonatkoztatjuk, akkor megfelelõ népesedéspolitikai intézkedések eredményeként a csökkenési ütem befolyásolásának van reális esélye.

1990-et követõen az ország lakosainak száma azért nem csökkent tíz millió alá, mert a hazai népesség fogyását a bevándorlók jelentõs mértékben ellensúlyozták. Ebbõl – figyelembe véve a magyar népességfejlõdést 1918 elõtt generáló folyamatainak eredményét – logikusan következhetne, hogy a migráció segítségével biztosított népességpótlás szervesen illeszkedhetne a magyar népességfejlõdés jövõbeli folyamataihoz. Ez igaz is lenne ha, az országba vándorló migránsok zöme nem a Romániában, Szerbiában és Ukrajnában élõ magyar közösségekbõl tevõdne ki. Ezzel összefüggésben azonban már kifejtettük, hogy a magyar nemzetiségûek áttelepedése nemcsak hogy nem oldja meg a hazai népességfogyás problémáját, hanem diszfunkcionális következményei miatt a Kárpát-medencei magyar népességfejlõdés távlati, jelenleg, ha töredékesen is, de még meglévõ lehetõségeit is ellehetetleníti. Éppen ezért, mivel feltételezhetõen az ide érkezõk nemzetiség szerinti összetétele a következõ években sem fog lényegesen megváltozni, célszerûbb, ha a hiányzó népesség pótlásának nem ezt az útját választjuk.

 

Akkor hogyan?

 A termékenység területén – figyelembe véve a házasságkötések számának csökkenését, a válások gyakoriságát, az élettársi kapcsolatok általánosabbá válását, a gyermekvállalás késõbbi életkorra történõ halasztását, a tudatos gyermektelenség elterjedését stb. – radikális változásra a következõ években sem számíthatunk. A nemzetközi tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy a termékenység területén is lehet változást generálni. A gyermekvállalási kedvet ugyanis azokban az országokban sikerült pozitívan befolyásolni, ahol aktív, komplex családpolitika valósult meg (Tárkányi, 2001). Abban az esetben tehát, ha megvan hozzá a közös akarat a természetes fogyás üteme, s az ehhez társuló elöregedés folyamata még lassítható. (A hazai természetes népmozgalom 1960 és 2009 közötti alakulásának legfontosabb adatait a 2. táblázat mutatja.9)

A gyermekvállalási kedv pozitív befolyásolása területén kiindulópontnak a családot tekintjük, amely a társadalom legõsibb önkéntes közössége, a társadalom alapegysége, melynek legfontosabb funkciója az utódok felnevelése. A gyermekvállalás a családok részérõl hosszú távú befektetés, melyre kedvezõen csak a stabil feltételek hatnak, ezért a parlamenti pártok konszenzuson alapuló átfogó, kiszámítható, választási ciklusokon átívelõ, stabil, a gyermekvállalást hatékonyan ösztönzõ s egyben a lakosság preferenciáit és megváltozott gazdasági körülményeit figyelembe vevõ hosszú távú népesedéspolitikájára és annak alárendelt családtámogatási gyakorlatra van szükség.10

A fentiekkel összhangban a közgondolkodás olyan típusú átalakítására, megerõsítésére is szükség van, amelynek eredményeként a gyermek az élet legfontosabb és legtermészetesebb ajándékaként jelenik meg a családban. Elfogadhatatlanná kell tenni azt a vélekedést, hogy a gyermek a szülõk, mindenekelõtt az anya karrierjét gátló, lehetetlenné tevõ csapás. Mivel jelenleg a háztartások többségében minden újszülött a szegénységbe kerülés esélyét növeli, mindenekelõtt a családok további marginalizálódási folyamatát kell megállítani (Spéder, 2002). A pénzügyi egyensúlyt rövid távon érvényesíteni kívánó gyakorlattal szemben tehát a távlatos népesedéspolitikának – a termékenység és a születésszám emelkedése, illetve a halandósági viszonyok területén történõ javulás érdekében – a családot és a családi jellegû együttélési formákat kell támogatásban részesítenie. Az anyagi javak igazságosabb elosztása révén pedig elõ kell segíteni, hogy az utódok felnevelésére fordított társadalmilag elismert költségekhez mindenki egyforma mértékben járuljon hozzá.

 

2. A természetes népmozgalom fõbb adatai, 1960–2009


(*2009 januári-decemberi elõzetes adatok alapján. Lásd: http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep20912.pdf)

Figyelembe véve a népességhiány migráció segítségével történõ pótlásának hazai s a Kárpát-medencei magyar népességfejlõdéssel kapcsolatos diszfunkcionális követ-kezményeit mindaddig, amíg a népesedési folyamatok területén a remélt változást megalapozó népesedéspolitikai koncepciót nem alakítják ki s nem vezetik be, döntõen saját forrásainkra támaszkodva a már közöttünk élõket kell olyan helyzetbe hozni, hogy valamennyien a társadalom és a munkaerõpiac aktív szereplõivé váljanak.

A népességfogyás magyarországi ütemének lassítását elõsegíthetjük azzal, ha minden újszülött számára biztosítjuk, hogy felnõttként azonos eséllyel kapcsolódjon be a magyar társadalom életébe. Ez esetben nem a csecsemõ- és gyermekhalálozás mérséklésére gondolunk, hanem arra, hogy minden újszülött egészségesen és megfelelõ ismeretekkel felvértezve kezdhesse meg felnõtt életét. Vizsgálatok hiányában nem lehet megmondani, hogy jelenleg az újszülöttek hány százalékának nincsen esélye arra, hogy felnövekedve bekapcsolódhasson az ország társadalmi, gazdasági stb. életébe. Arányuk feltételezhetõen 15-20 százalékra tehetõ. Úgy gondoljuk: amennyiben az ehhez a csoporthoz tartozó gyermekek felnevelésének normális körülményei megteremtõdnek, akkor 2025-tõl, 2030-tól évente mintegy 10-15 ezer fõvel több jól felkészült magyar állampolgár kezdheti meg életpályáját.

Tartalékaink azonban nemcsak ezen a területen, hanem a halandóság területén is vannak.11 Csak az elmúlt tizenöt évben több mint fél millióval többen haltak meg, mint amennyien születtek. Jelenleg is sokkal többen halnak meg az olyan korosztályokhoz tartozók, akiknek munkájára a társadalom még évtizedekig számíthatna.12 Az évenként meghaltak száma – az elhunytak számának közelmúltban bekövetkezett mérséklõdése ellenére – továbbra is magas, s ezzel a jövõben is számolni kell. Ennek ellenére biztató, hogy az utóbbi években a férfiak élettartama is nõ, és feltételezzük, hogy a fejlettségünkhöz viszonyítva jelenleg még indokolatlanul magas halandóság az elkövetkezõ évtizedekben mérséklõdni fog. (A születéskor várható átlagos élettartam 2008-ban férfiaknál 69,79 év, nõknél 77,76 év volt.) Ha ez megtörténik, és végre halandósági mintaváltásról beszélhetünk, akkor 2025, 2030 után e folyamat eredményét a népességcsökkenés ütemének mérséklésében is érzékelni fogjuk.

Abban az esetben tehát, ha az ezen a területen meglévõ tartalékainkat mobilizálva például a 60 év alattiak halandóságát 2020-ig évenként elõbb csupán 10, majd 20 százalékkal csökkentjük, akkor ezzel a népességcsökkenés ütemét jelentõsen lassíthatjuk.  

 

Következtetés

 A fentiekben kifejtettek alapján megállapítható, hogy a Kárpát-medencei magyarság népesedési gondjainak megoldása területén sikeresek akkor lehetünk, ha a népességfejlõdés jövõjét befolyásoló, alakító elképzeléseket nemcsak a Magyarországon élõkre vonatkoztatjuk, hanem a népességfejlõdéssel kapcsolatos hosszú távú feladatok megfogalmazásakor a magyarságot – jelenlegi szétdaraboltsága ellenére is – egy egységnek tekintjük. Annak érdekében tehát, hogy a Kárpát-medencei magyar népességfejlõdés további lehetõségei hosszú távon fennmaradjanak, mindenekelõtt szemléletváltásra és annak alárendelt népesedéspolitikára és cselekvési programra van szükség.

Ezek megvalósításáig abban az esetben, ha a következõ évtizedekben az újszülöttek egészségesen és megfelelõ ismeretekkel felvértezve kezdik meg felnõtt életüket, illetve ha a korai elhalálozások számát mérsékeljük, akkor – még a jelenlegi szinten konzerválódó termékenység mellett is – anélkül érünk el haladást a hazai lakosság számának megõrzésében, az elöregedés ütemének mérséklésében, hogy ebben a szomszédos országokból áttelepülõ magyaroknak fontosabb szerep jutna. Ezzel pedig az elsõ jelentõsnek mondható lépést fogjuk megtenni a Kárpát-medencei magyarság népességfejlõdésének reorganizálásában, lélekszámának megõrzésében.

 

Értékes kritikai észrevételeit, önzetlen segítségét õszintén köszönöm Katona Máriának.

 

Irodalom

Hoóz István (1996): A nemzetiségi struktúra átalakulása a Kárpát-medencében. Statisztikai Szemle, 74. évf. 11. 937. 

Spéder Zsolt (2002): A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Bp., 68–84. 

Tárkányi Ákos (2001): Népesedéspolitika Nyugat- és Észak-Európában. In Cseh-Szombathy László – Tóth Pál Péter (szerk.) (2001) 482–507.

Tóth Ágnes – Vékás János (2004): Határok és identitás. In Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdéskörébõl III. Akadémiai Kiadó, Bp., 135–190. 

 

Jegyzetek

1Az 1910-es évektõl a nemzetközi vándormozgalom résztvevõinek összetétele fokozatosan átalakult. Ez a változás mindenekelõtt a vándorlók nem, kor, iskolai végzettség és foglalkozás szerinti megoszlását érintette. A nõk arányának fokozatos növekedésével párhuzamosan a migránsok iskolai végzettség, foglalkozás és kor szerinti öszszetétele is átalakult. Az idõsebb korosztály migrációs piacon történt jelentõsebb arányú megjelenése azonban – szoros összefüggésben a családegyesítés keretében lezajló migrációs mozgások 1970-es, 80-as évek során bekövetkezett általánosabbá válásával – a vándormozgalom legújabb fejleményei közé tartozik.

2 E folyamat keretében a szélsõ területeken élõ magyar nem-zetiségûek központi területre való vándorlása is zajlott, amely a központi országrészek fentiekben leírt szerepét még egyértelmûbbé tette.

3A 2001. évi magyarországi népszámláláskor kisebbségi nemzeti-etnikai kötõdést vallott külföldön születettek demográfiai jellemzõit részletesen Tóth Ágnes és Vékás János dolgozta fel (Tóth – Vékás, 2004).

4 A magyar népesség száma – az országban élõ, magukat valamilyen nemzetiséghez tartozónak valló magyar állampolgárokkal együtt – 2003-ban még 26 474 fõvel meghaladta a tízmilliót. 2004-ben számuk 9 986 633, 2005-ben pedig 9 963 775 fõ lett. Annak következtében azonban, hogy az itt tartózkodó külföldi állampolgárok száma 2004-ben 130 109, illetve 2005-ben 142 153 volt, a lakosság száma továbbra is meghaladta a tízmilliót.

5 Az elsõ öt népszámlálás esetében a táblázat a Magyar Birodalom lakosságának számát Horvátország nélkül adja. A fõ összefüggések bemutatása érdekében az 1910-re, és 1941-re vonatkozó dõlt népességszámok a mai országterületre vonatkoznak. 1949-tõl az adatok a megmaradt Magyarország népességszámai. Forrás: Népszámlálás 2001. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2001. és a szerzõ számítása a KSH népmozgalmi adatokból (Demográfiai lekérdezõ).

6 A környezõ országokban élõ magyarok száma a legutobbi népszámlálás adatai alapján a tíz évvel korábbihoz viszonyítva csupán Ausztriában (2001) nõtt 21,2 százalékkal. A többi országban csökkent. A csökkenés mértéke Horvátországban (2001) 26,2%, Magyarországon (2001) 6,6%, Romániában (2002) 11,7%, Szlovákiában (2001) 8,2%, Szlovéniában (2001) 27%, Szerbiában (2001) 14,7% és Ukrajnában (2001) 4% volt.

7 A folyamatot azért minõsítjük kétes értékûnek s nem negatívnak, mert az áttelepülõ személyében közvetlen formában – az asszimilálódóval és a harmadik országba vándorlóval szemben – a magyarság lélekszámát nem csökkenti.

8 A környezõ országokból Magyarországra beköltözõ, áttelepített és menekülõ magyarok számát nem ismerjük. A kikényszerített migráció volumenét jól érzékelteti az a tény, hogy 1919–1924 között például csak a Romániához csatolt területrõl kb. 200 ezren, az ezt követõ tíz évben pedig további 130 ezren érkeztek Magyarországra.

9 Az ország lakosainak száma 2009 decemberében 10 millió 13 ezer fõ volt. A természetes fogyás 33 900 fõ, s ez az egy évvel korábbi népességszámnál 3022 fõvel kevesebb. Forrás: Gyorstájékoztató. Népmozgalom 2005. január–december. Közzététel: 2006. február 27., illetve Gyorstájékoztató. Népmozgalom 2009. január–november. Közzététel: 2010. február 23. www.ksh.hu.

10 Az elmúlt évtized tapasztalatai ebbe az irányba mutatnak, hiszen a családpolitika bármely elemének negatív megváltoztatása azonnali és tartósan kedvezõtlen hatással volt a gyermekvállalási kedvre. S az is megfigyelhetõ volt, hogy az elvett kedvezményeket hiába adták vissza, korábbi szerepüket már nem töltötték be.

11 Magyarországon évente másfélszer több férfi hal meg, mint átlagosan az Európai Unió országaiban.

12 2004-ben a meghaltak 8,4%-a tartozott a 15–49 éves korosztályhoz és 9,9% a 60–65 évesekhez. Feltételezésünk megvalósulása esetén évente több mint 2400 honfitársunk maradhatna még közöttünk.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008