magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gaal György: Amit nem árt ismét elmondani. Gálffy Attila könyvéről


Mikor 1958 karácsonyán Gálffy Zsigmond, a kolozsvári Unitárius Kollégium egykori tekintélyes tanára, több mint másfél évtizedig igazgatója, örök nyugovóra tért, méltán írhatták a Márkos András tervezte klasszicizáló síremlékre a horatiusi szállóigét: Non omnis moriar. Nem teljesen halok meg – szokták fordítani, Kosztolányi így tolmácsolta a másfél sort: „Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem jobb, sír se födheti már…” És eltelt egy fél század, s a város mai mûveltebb polgárai, még az unitáriusok is, aligha tudják, kivel azonosult egykor e név. A latin feliratot sem értik, s a szállóige szerzõjérõl is csak kevesen mondják meg, hogy a római kor leghíresebb költõje volt. A sír sok mindent eltakar. Nehéz ezt tudomásul venni. Az emberrõl pár sornyi lexikonadat marad: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 18, a Kelemen Miklós szerkesztette Unitárius Lexikon 1999-ben mindössze 7 sort szentel neki, s e sorokat is elsõsorban mûfordítóként érdemli ki. Az utóbbi helyen még halála idõpontja is bizonytalan: „1959 után”. Úgyhogy jogosan tehet kérdõjelet a horatiusi szavak után Gálffy legkisebb fia, kötetünk* szerzõje, id. Gálffy Attila. E könyvet, „életregényt” is azért írta, hogy visszahozza édesapja emlékét a köztudatba. Ne csak a legutóbb megjelent iskolatörténet 10 sorából kapjanak pár, száraz, nem is eléggé pontos adatot a 21. század emberei.

Gálffy Attila „sírásók” után kutat, s ha rá is bukkan kettejükre, mára már nehéz igazságot tenni. Akkoriban – a nagy világégést követõen – lehet, hogy méltánytalanul állították félre, de mára csak a megszokott tanársors jut neki is: egy tanárember emlékezete rendszerint addig él, amíg tanítványai fel tudják azt idézni, amíg egykori iskolája élteti. Szerencsésebbek azok, akik után néhány testesebb kötet maradt, mert azokra lehet hivatkozni, azok hosszabb idõre megõrzik a szerzõ nézeteit, gondolatait, esetleg újabb kiadást érhetnek meg. Gálffy Attila most éppen azt pótolja, ami jórészt kimaradt édesapja pályájából: megpróbálja írásban is maradandóvá tenni kétségtelenül tanulságos élettörténetét, mintaszerû egyéniségét.

A több mint 300 oldalas könyv 70 hosszabb-rövidebb fejezetben mutatja be a 72 évre terjedõ életutat. A szerzõ, ahol szükségesnek véli, tágítja a keretet, s elmagyarázza azokat a helyrajzi alapismereteket, világtörténeti eseményeket, amelyek meghatározzák az életpályát, s feltételezhetõen a fiatalabb olvasók számára nélkülözhetetlenek. Mi a könyv fejezeteit nyolc gócpont köré csoportosítottuk, ezek egyben az életpálya szakaszait jelzik.

Gálffy Zsigmond az Aranyos menti Mészkõ szülötte, azé a falué, amelyben Balázs Ferenc munkássága hagyott maradandó emlékeket. Módosabb, gazdálkodó szülõk legkisebb gyermeke. Kolozsvárt iskolázott bátyja korai halála után csak Eszter nõvérével ketten maradnak. Eszterre hárul a szülõk gyámolítása, majd a mészkõi gazdaság vezetése. Az értelmes kisfiút a négy elemi elvégzése után – a tanító biztatására – az édesapa beadja a tordai algimnázium ötödik osztályába. Négy fejezetben ismerkedhetünk meg a tordai Unitárius Algimnázium majd Polgári Iskola történetével, századvégi állapotával. Az internátusi élet szabályaival, rideg, katonás rendjével. Új színt hoz a kisdiák életébe a házitanítóskodás. Megismerheti egy mesterember és egy orvos családját. Az utóbbi helyen egy számára ismeretlen, nagypolgári világba kap betekintést. Eddig a szülõk s Greiner tanár úr, az osztályfõnök játszanak fontos szerepet Gálffy életében. A továbbtanulás útja évszázadokon át Tordáról Kolozsvár felé vezetett. Ezúttal a fiatal mészkõi pap gyõzi meg az édesapát a továbbtaníttatás szükségességérõl.

A következõ hét fejezet a kolozsvári diákévekre vonatkozik. Innentõl a szerzõ már sokkal több adattal rendelkezik. Mindenekelõtt az évenként megjelenõ kollégiumi értesítõkbõl kaphat képet a nemrég befejezett, minden igényt kielégítõ épületben mûködõ tanintézet belsõ rendjérõl, életérõl. Nagy dolog volt ekkoriban a szülõk részérõl lemondani a fiúgyermek segítségérõl, s ilyen távolra küldeni õt iskolába. A vidékrõl érkezetteket vizsga alapján írhatták be a kolozsvári fõgimnáziumba. Márkos Albert vizsgáztatási módját is ecseteli a szerzõ néhány latin mondatot beiktatva. A vizsga kitûnõen sikerül. Mert bizonyára nem a könyvbeli szókapcsolatokat használták: ezekben annyi az írás- és egyeztetésbeli hiba, hogy a jóindulatú Márkos tanár úr szégyenkezne hallatukra. Az induló 38 fõs osztály négy év alatt 24-es létszámúra csökken. Gálffy a jó tanulóknak kijáró számos kedvezményben részesül. Ezekhez járul még a magántanítványoktól kapott honorárium. Úgyhogy ekkoriban már nem szorul a szülei támogatására. A Gál Kelemen igazgató vezette iskola csapatával jut el elõször Budapestre is egy országos tornaversenyre. Igen kedves jellemzést kap az iskola tornatanára, a németes kiejtéssel beszélõ, de sikeres, pontos László Gyula. Megismerkedünk a kollégium Apolló kör néven ismert zenedéjével is, itt, az iskolai zenekarban tanul meg elég jól hegedülni a kis Zsigmond. Elsõ tartós barátsága Borbély Ferenccel, a késõbbi magyartanárral ezekre az évekre vezethetõ vissza.

 Az 1907-ben letett, a kötetben nem részletezett érettségi után – mint a tehetséges, jól felkészült fiatalok többsége – a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Ekkorra már az egyetem túljutott az elsõ negyedszázad kezdetlegességein, felépültek pompás épületei, a tanszékeket országos hírû tudósok töltötték be. Gálffy az orvosi karra iratkozott be, talán tordai magántanítós élményei hatására. Hamar kiderült, hogy nem bírja a boncolást, a látvány és a szag hatására rosszullét fogja el. E mellett Gál Kelemen igazgató, mint elõrelátó iskolaszervezõ, a jó latinos diákját a klasszika-filológia felé irányította, mert a kollégiumnak szüksége volt egy jól képzett latintanárra. Így aztán a fiatalember átiratkozott a bölcsészeti karra. Az egyetemi végbizonyítványt akkoriban hat szemeszter (vagyis három tanév) alatt meg lehetett szerezni. Az itteni tanulmányokról kötetünk szinte semmit sem részletez, egyedül a jóindulatú Csengery professzor nevét említi. Pedig bizonyára a másik klasszika-filológus, Szamosi János, az ókori történelmet elõadó Schilling Lajos is tanította. S a tanári diplomához szükséges volt a nagyhatású pedagógus (Schneller István), valamint az iskolateremtõ filozófus (Böhm Károly) elõadásainak látogatása is. Ha a Gálffy leckekönyve nem maradt fenn, akkor az egyetemi évkönyvekbõl is bõven lehetett volna adatokat meríteni ezekre a tanévekre. Akkoriban a tanulmányokat vagy a doktorátus, vagy pedig az Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottságnál tett vizsga alapján kibocsátott tanári diploma tetõzte be. Ennek megszerzését gyakran évekig halasztották a fiatalok. E nélkül csak tanárjelöltek voltak, s helyettesként taníthattak.

Gálffy egyetemi évei alatt is a kollégiumban lakott. Eleinte magántanítványok vállalásával biztosított jövedelmet magának, de 1911-ben már internátusi felügyelõ tanárként, majd óraadói minõségben is alkalmazták. Az internátusért felelõs Gál Kelemen igazgató ekkor alaposan megismerhette jövendõbeli kollégáját.

Újabb, öt fejezetbõl álló tömb a katonáskodással és a világháborús élményekkel foglalkozik. A szerzõ ezekhez fontos dokumentációt kapott a budapesti Hadtörténeti Levéltárból. Az egyetem utáni „önkéntes” katonai szolgálatát 1910-tõl Királyhidán végezte. Aztán 1914 júliusának végén a világháború forgataga ragadta magával. Kezdetben Gyulafehérváron hadapród-õrmester, majd zászlósként kerül a galíciai harctérre, itt a húsvétot együtt ünneplik a „magán-tûzszünetet kötõ” magyar és orosz katonák. Az egyik ütközetben megsebesül, amiért utóbb – már hadnagyként – Signum laudisszal tüntetik ki. Utóbb Dél-Tirolba vezényelik, itt az isonzói harctéren éri sebesülés.

A következõ öt fejezetbõl álló tömb a trianoni döntés hatásával és a pályakezdéssel foglalkozik. Gálffy a kollégiumban kap szállást, állást, s 1919-ben rendes tanárrá választják. Közben számára is felcsillan a lehetõség, hogy az elmenekülõ egyetemmel tartson, tanársegédi kinevezés reményében. Õ azonban ragaszkodik a kollégiumhoz. Itt internátusi felügyelõ tanár, majd barátja, Sándor János zenetanár öngyilkosságát követõen a konviktus irányítását is rá bízza az igazgató. Pár év alatt az iskola alapemberévé válik. 1923 õszén megnõsül, egy helybéli kereskedõcsalád lányát, Györke Terézt véve feleségül. Egy darabig apósánál laknak, majd megkapják az Eötvös utcai egyik tanári lakást. Megszületik két elsõ gyermekük: Zsigmond és Miklós. Közben Gál Kelemen igazgató lemond, helyét Borbély István magyartanár foglalja el, de három év után õ is távozásra kényszerül. Az Egyházi Fõtanács 1928 õszén Gálffy Zsigmondot választja igazgatóul.

Ezzel megkezdõdik a könyv középsõ tömbje, az 1928 és 1944 közötti idõszakot bemutató 25 fejezet. E korszak elején a szerzõ, Gálffy Attila is az igazgatói lakásban napvilágra jön, s a továbbiak egy részérõl már személyes élményei alapján is tanúságot tehet. Megismerhetjük a kollégiumépületben kialakított négyszobás igazgatói lakást, az igazgatói család életrendjét, az igazgatói munkát, a román inspektorok önkényeskedését. Közben szó esik a mészkõi rokonságról, az ottani vagyongyarapításról is, karácsony és a Zsigmond-napok megünneplésérõl, a kis Attila életveszélyes betegségérõl. Nagy fordulat következik be 1940 õszén: a második bécsi döntés eredményeként újra Magyarországhoz tartozik Kolozsvár. Valóságos népvándorlás alakul ki: a dél-erdélyi magyarok északra, az észak-erdélyi románok a déli országrészbe húzódnak át. Az iskola is megtelik menekült gyerekekkel. Itt sikeres portrét kapunk az iskolától megválni kényszerülõ román tanárról, Vlad Valeriuról, aki éppen Gálffy tanácsára nem menekül el. Az iskola átállása az új tanügyi rendszerre zökkenõmentesen történik. Gálffyt 1941 nyarán újraválasztják igazgatónak. De ez a nyár egy szörnyû balesetet is hoz: az igazgató leesik a biciklijérõl, és combcsontnyak-törést szenved. Több havi fekvés után – orvosi hanyagságnak is tulajdoníthatóan – nem forr össze rendesen a csontja, álizület keletkezik. Ennek következtében élete végéig sánta marad. A betegség alatt Benczédi Pál vallástanár és László Tihamér fizikatanár helyettesítik az igazgatót. Úgy tûnik, hogy Lászlót utódjául igyekezett kinevelni az igazgató. Ekkor a dúló világháborúban újságfelhívásra az érettségi elõtt álló VIII. osztály diákjainak többsége önkéntesen katonai szolgálatra jelentkezik. Köztük az igazgató Zsigmond fia is. Errõl csak utólag értesül az iskola vezetõsége. Az édesapa csak annyit tehet, hogy fiát a katonatiszti pályára, a Ludovika Akadémiára irányítja.

1944 õszén a helyzet kezd veszélyessé válni, Kolozsvár is hadszíntér lehet. Úgyhogy megindul a menekülõk áradata. Gálffy csak a gyermekeit küldi a biztonságosabbnak tûnõ Budapestre. Szeptember vége felé maga az igazgató is Pestre utazik, hogy lássa fia ottani helyzetét. S ezzel megkezdõdik a kötet írásainak utolsó tömbje, mely 15 fejezetet ölel fel. Mint a szenvedések sorozatát – római számmal jelölt stációkat – mutatja be e megpróbáltatásokat a szerzõ. A kálvária azzal indul, hogy az úton meghûl Gálffy, tüdõgyulladással az egyik fõvárosi kórházba kerül, majd a háborús helyzet miatt nem utazhat vissza Kolozsvárra. Végig kell szenvednie Pest szovjet ostromát. 1945 februárjában tér haza két kisebb fiával együtt, több napos kalandos utazást követõen. Még csak ezután kezdõdik az igazi kálvária: a purifikálás. Felfüggesztik tanári állásából, azzal is vádolják, hogy elmenekült. Ez akkoriban bûnnek minõsült. Ezt a vádat orvosi papírokkal meg tudta cáfolni az igazgató. A könyv szerzõje szerint két kolléga is szerette volna megkapni az igazgatói széket, s igyekeztek befeketíteni a hazatérõt. Még felmerült az a vád is, hogy a VIII-os diákok az õ tudtával jelentkeztek katonának. Ezt is sikerült megcáfolni. Bizonyítania kellett, hogy a négy év alatt mind a románokhoz, mind pedig a zsidókhoz barátilag viszonyult. Végül ismételt fellebbezések után megengedték Gálffynak, hogy tanárként a nyugdíjkorhatár eléréséig dolgozhasson. De közben, hogy családját eltartsa még kisiparosnál köszörûs munkát is vállalt. Az egyház 1947-ig csak megbízott igazgatót nevezett ki az iskola élére. 1948-ban Gálffyt nyugdíjazták.

Az elmeneküléssel kapcsolatban akkoriban a felfüggesztett igazgatónak kellett igazolnia magát. Csak a családja, s pár kollégája tudhatta, hogy mi is történt vele a fõvárosban. Mert ez egy kivételes eset volt. A front elõl százak menekültek, mindent maguk mögött hagyva, mivel – úgy hitték – az életüket mentették. Nem csak politikusok vagy tisztségviselõk, hanem tanáremberek is szép számmal. Köztük az egyetem majdnem teljes tanári kara. Ma ezt nehéz vádként felfogni. Mert akkor: elmenekült, áttelepült íróink, mûvészeink egész sorát bûnösnek nyilváníthatnánk. Gálffy Attila most tisztázza az édesapját ért vádakat, a vele szemben elvtelenül viselkedõket is megnevezi. Hadházy Sándor és Bodor András ekkori szerepét még további kutatómunkára alapozva kellene egyértelmûvé tenni.

A hátralévõ évek viszonylagos nyugalmat hoztak Gálffy Zsigmond életében. Egy kötet számára görög verseket tolmácsolt. Volt diákjai idõnként megemlékeztek róla. Szíve kezdett rendetlenkedni. Még megérte, hogy legkisebb fiától született unokáját is gondozza. Aztán szívszélhûdés zárta le életútját. Fia kérésére az unitárius templomból temették, a menet végighaladt a Fõtéren, majd bensõséges búcsúszavak után a Házsongárd befogadta újabb halottját.

Gálffy Attila tulajdonképpen azt szeretné bizonyítani az életút felrajzolásával, hogy édesapja „jó igazgatója volt a kollégiumnak”. Ezt bizonyítja, hogy az unitárius Fõtanács ötször megválasztotta e tisztségre, hogy a magyar hatóságok tanügyi fõtanácsosi címmel tüntették ki. Sok-sok adatot összegyûjtött e mû megírásához. Mindenekelõtt az évkönyvekre alapozott, de levéltári anyagot is kézbe vett, a család iratait is felhasználta. Ismételt vallomása szerint regényt, életregényt írt. Pár novellát követõen elsõ regényét. Ráadásul ennek folyamán kellett a modern világ csodájával, a számítógéppel is megismerkednie. Ez a kezdõ státus meglátszik a köteten.

A szerzõ bizonyára elgondolkozott azon, hogy milyen mûfajban írja meg apológiáját. Választhatta volna az emlékiratot, a tudományosabb monográfiát is. Õ maga is bevallja, hogy még lett volna hol tovább kutatni, de arról lemondott. Könyve így néhol emlékirat, néhol regény. A regénynek, még a legmodernebbnek is, vannak bizonyos követelményei. Világot kell teremtenie a szerzõnek, s azt végigvezetnie a kötet folyamán. A párbeszéd és az elbeszélõ rész bizonyos egyensúlyát kell kialakítani. A szereplõket megváltoztatott névvel lehet bemutatni, a cselekmény hiányzó láncszemeit pedig a fantáziával is ki lehet pótolni. Az idézetek betû szerinti hûségéhez sem kell ragaszkodni. Az emlékirat ezzel szemben a szerzõ szempontjai, meglátása szerint rendezheti az anyagot, egyéni kommentárokat tesz lehetõvé. Néhol idézetek, sõt párbeszédek is bele iktathatók. A tudományos monográfia már megköveteli a pártatlanságot, a források pontos megjelölését, a tudományos, szabatos nyelvhasználatot. Kötetünknek az elsõ része még inkább regénynek tekinthetõ. A szerzõ némi fantáziával kikerekíti az adatokat, néhol hangulatot is teremt. Nagyon zavaró, hogy a már kibontakozó történet folyását minduntalan megzavarja a személyes viszonyulás. A hõsként bemutatott Miklós, Zsiga hirtelen „nagyapám, édesapám” lesz. Aztán még a szerzõ is elmondja kételyeit, feltételezéseit. A kötet második része már sokkal inkább a szerzõ emlékezetére épít, úgyhogy közelebb áll az emlékirathoz.

A könyvet akármelyik mûfajba is soroljuk be, lényegében megismertet egy olyan generáció életpályájával, amelyiknek erdélyi viszonyok közt végig kellett élni két világháborút, három hatalomváltást, sõt még egy társadalmi rendszerváltást is. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az életpálya a tanügy kereteihez kötõdött, még nagyobb nyereséggel jár a feldolgozás. Mert a 20. században a hatalom- és rendszerváltozásokat elsõsorban a tanügy szenvedte meg. Nem kis teljesítmény volt e viszonyok közt helyt állni, tiszta lelkiismerettel vezetõi széket betölteni. A máig is mûködõ kisebbségi, felekezeti iskolák szoborral, emléktáblával örökíthetnék meg egykori igazgatóik emlékét. Idõrõl idõre felidézhetnék nemcsak a névadók, de a kiemelkedõ tanáregyéniségek munkásságát is a diákok elõtt. Az 1940-es évekig ez természetesnek számított. A mai idõsebb olvasó talán fölöslegesnek vélheti e kötetben a politikai események hátterének és következményeinek a részletezését, hiszen ezeket maga is átélte, vagy a szülei visszaemlékezéseibõl jól ismeri. De már a következõ generációknak nem árt ismét elmondani azt, amin átestünk, aminek az utóhatását ma is nap mint nap érezzük.

A könyv megjelent, s most már saját sorsát éli. Bizony jó lett volna a szárnyra bocsátás elõtt egy jószemû korrektor kezébe adni, aki a számítógépes hibákat meg a nyelvi bizonytalanságokat is helyesbítse. A vesszõk, a -ba/-ban ragok szabályszerû használata, a mind/mint, -kor/-kór helyes írása egy szakember közremûködését igényelte volna. Az Unitárius Kollégium 1910-es évekbõl való képét és Márkos András Gálffy-fejszobrát kombináló könyvborító Jánosi Andrea sikeres munkája.

A kötetnek ott a helye minden magyar tannyelvû iskolánk könyvtárában.

 

*Gálffy Attila Szenior: Non omnis moriar? Mûvelõdés, Kolozsvár, 2009. 308 l.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008