magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Thurman Zoltán: Szobrok a térben


A városkép szerves része

 Az épített környezet sajátossága a négy dimenzió, vagyis a síkból a térbe, a térbõl pedig az idõbe lépés. A képzõmûvészetek, mind a falfestészet, a szobrászat, és a dombormûvek szerte a világon már az õsidõkben az építészet kiegészítõ kellékei voltak.

A városba látogató idegen elõször a szobrokra figyel, nézi, csodálja, fényképezi õket. Egy-egy szobor a város szimbólumává válhat. Mûvészek, várostervezõk, politikusok néha tudatosan foglalkoztak a beilleszthetõséggel, olykor ez  sikerült nekik, máskor csak a városfejlesztés szabályaira figyeltek, néha arra sem, néha csupán azzal törõdtek, hogy a szobor csak ott legyen. Még nem külön tantárgy az, hogy miként kell egy szobrot a változatosan épített környezetbe elhelyezni, beilleszteni. Ez a tanulmány ezt a hézagot igyekszik pótolni.

 

Mûalkotások az idõben

 Egyiptomban jelenik meg elõször az obeliszk. A legszebbeket a 19. században Párizs és Róma köztereinek díszítésére használták (1. kép).

Emberi figurát ábrázoló szobrok a halotti kamrákban vagy azok elõtereiben vártak a feltámadásra, amíg a 19. és a 20. században láthatóvá váltak világhírû múzeumokban (2. kép). Az antik világ hét csodája között két szobor is helyet kapott: az egyik az Olümposzi Zeusz szobor, a másik a Rodoszi Kolosszus. De a legismertebb Müron (i. e. 480–445) Diszkoszvetõje, amely gyõzelmi trófea (3. kép). Az ókori Görögország két jelentõs ajándéka a templom és a szobor, amelyeknek ma is fontos szerepük van az európai identitásban. Maga a szobor, mint a nyilvános tér aktív, a városkép szerves része, a középkori Itáliában kezdte diadalútját.

Eredetileg a szobor az istenségek és a királyok elõtti tisztelet és hódolat megnyilvánulása volt. A 19. században a példamutató embereknek is kezdtek szobrokat állítani, a 20. században pedig gyakran bárminek, bárkinek. Ma sokszor a szellemi tér birtoklásának az anyagi kinyilvánítása, mely a mûvészeti kultusz, a politikai térhódítás és a lokálpatriotizmus versengésének eszközévé vált. 

Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a szobor idõvel eggyé válik a térrel. Mégis a közterekre helyezett szobrok közül csak azok voltak képesek átélni az idõ viszontagságait, amelyek beillesztése a környezetbe képes volt megbonthatatlan egységet létrehozni az épített környezet és a szobor között. Maga a szobor a legtöbb esetben mûvészeti alkotás. „A mûvészetben a fõdolog az érzés kifejezése. A korrekt faragás pedig  csak mesterség” – írta Fadrusz János. A szobor beillesztése a városképbe mesterség, tehát a városfejlesztõ építészek mesterségének kellene lennie.


Szobrok osztályozása

 A szakirodalomban megtaláljuk a legkülönbözõbb osztályozásokat. A földrajzi környezet szerint megkülönböztetnek ázsiai, afrikai, amerikai, európai stb. szobrokat.

A történelmi stílusok szerinti osztályozást apró részletességgel tanítják (4. kép, gótikus). Mindig minden kornak megvolt a sajátságos stílusa. A szobrok stílusa mindig harmonizálódott az építészeti stílusokkal, a kompozíciós, szobrászati mû és az épített környezet közötti harmónia természetes elvárás volt. A 20. század õrült urbanizációja és a modern stílusok ellenõrizhetetlen sokasága megbontották ezt az egységet, ami különösen kényessé tette a szobrok elhelyezését az épített környezetbe. Az évek folyamán az esztétikai szabályok is gyakran változtak, Heller Ágnes meg is írta, hogy „a modernitás egy titok, amit nem lehet megfejteni, csupán magyarázni”.

Mondanivalójuk szerint is lényeges a szobrok megkülönböztetése. Beszélhetünk például eszmei mondanivalóról és mûvészi mondanivalóról. Míg az eszmei mondanivaló a lehetõ legváltozatosabb, néha akár ellentmondásos is lehet, a mûvészi mondanivaló mindig a szépet és a jót sugározza. Ez lehet csodálatos (5. kép), egyszerû (6. kép), családias, reménykeltõ, bizakodó (7. kép), magabiztos (8. kép),  lenyûgözõ (9. kép),  elegáns (10. kép), fájdalmas (11. kép), ijesztõ (12. kép), groteszk (13. kép), dinamikus (14. kép), egzotikus (15. kép), látványos (16. kép), idegesítõ, furcsa, megnyugtató, pihentetõ stb.

Leon Battista Alberti szerint „a szépség az összes részek harmóniája, függetlenül a megjelenési formától olyan arányban és mennyiségben, hogy semmit se lehessen változtatni rajta, hozzáadni vagy elvenni anélkül, hogy az ne válna az alkotás kárára”.

Forma szerint a szobor lehet figuratív vagy nonfiguratív, de ezeken belül is sok kategóriát különböztetünk meg. Vannak például álló alakok, lovas szobrok (ekveszt) (17. kép), mellszobor (büszt – 18. kép)), ülõ, fekvõ vagy más testpozíciók, de a torzó sem ritkaság, újabban pedig divatos az installáció. Az installáció kifejezés legelõször 1969-ben jelenik meg Oxford English Dictionaryban, és a funkcióval rendelkezõ alkotásokat értik alatta. Ide sorolják például Constantin Brâncuºi A csók kapuja címû, Zsilvásárhelyen (Tg. Jiu) látható munkáját is.

Normális körülmények között a mondanivaló szabja meg a kifejezési formát. A mûvészi fejlõdésben a tartalom változásait a forma változásai követik. A forma rendszerint alá van rendelve a térben rejlõ építészeti erõk követelményeinek, ezért nem mindegy, hogy hol milyen mondanivalót igyekeznek szoborba rögzíteni. A forma kiválasztásánál a klasszikus formaalkotás természetessége, mondhatnánk funkcionális jellege, mindig összhangban volt az építészeti stílussal.

A mûalkotás mérete szerint a minuszkultól a kolosszálisig minden kategóriát megtalálunk. Rendszerint a rendelkezésre álló pénz és a mondanivaló függvényében határozzák meg a szobor méreteit. Ha a mérték arányaiban nincs összhangban a környezettel, akkor sem a kicsi, sem a nagy nem lesz monumentális és fordítva (19. és 20. kép).

Anyag szerint az utóbbi évszázadig nem volt probléma különbséget tenni: agyag, fa, kõ és öntött fémbõl készültek a szobrok. Ma a legkülönbözõbb mûanyagoktól a néha egyenesen gyanús hulladékokig bármibõl szobor válhat (21. és 22. kép).

 

Beillesztés a városképbe

A láthatóság több tényezõtõl függ. A látás egy bonyolult idõbeli és térbeli élettani folyamat, ami közvetlen összefüggésben van az emberi szemmel és az emberi aggyal. A látást optikusok, orvosok, tudósok alaposan kitanulmányozták már évszázadokkal ezelõtt. Az ember az elõtte lévõ térnek közel a felét látja, de csak a látótér középsõ részérõl képes pontos képet kialakítani. Az emberi szem látásélményét visszaadó objektív érzés viszont a látott képek sokaságából tevõdik össze.

A közlekedési jelzõtáblákat például kötelezõ akadálymentesen a közlekedõ látószögének közepébe helyezni, mégis szerte a világon sok baleset történik, mert a közlekedõ nem látta a jelzõtáblát vagy az akadályt. Amíg a közlekedés egyirányú folyamat, addig a szobrok minden irányból láthatók, vagy láthatóknak kellene lenniük, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan helyezünk el az adott téren egy szobrot.

Figyelembe véve a gyalogos közlekedési vonalakat és a forgalom irányát, a szobrot úgy kell a látótér súlypontjába helyezni, hogy célpont legyen. Ha a zónában jármûforgalom is van, akkor ügyelni kell, hogy a szobor ne töltse ki a jármûvezetõk látásterét és ne legyen figyelem elvonó. A látótér súlypontja rendszerint a megfelelõ városkép centrális perspektívájának fókuszpontjával esik egybe és egyben a futópont. Összességében a városkép fõ és különbözõ szög alatti oldalperspektíváinak a központjában lesz a mû (23–25. kép).


A látótér súlypontja körül a városképnek vizuális egyensúlyban kell lennie. Az egyensúly legegyszerûbb kinyilvánítási formája a szimmetria.

De milyen szimmetriák is lehetnek? A szimmetria lehet egy pont, egy vagy több vonal és egy vagy több sík körül, de a szobor, ami egy pont, mindig része kell hogy legyen a megfelelõ vonalnak vagy síknak. Lehet kétoldali, három, négy vagy több oldali szimmetria, két irányú vagy többirányú, vízszintes, függõleges vagy más síkba helyezett.

Az építészetben általában csak függõleges tengellyel szembeni szimmetriáról szoktunk beszélni, pedig elég gyakori a vízszintes tengellyel szembeni szimmetria is, ami rendszerint egy imaginárius szimmetria, például az állóvizek tükörképe a mellettük elhelyezkedõ tájról vagy tárgyról. Ezt délibáb (mirage), vagy korlátlan tér (space unlimited) hatásnak nevezik (26. kép), és gyakran ez a magyarázata, hogy aránylag szerény épület vagy táj is csodálatosnak tûnik.

A szimmetrikus egyensúly azt jelenti, hogy az optikai tengely mindkét oldalán hasonló tömeg van. Aszimmetrikus egyensúlyról beszélünk, amikor különbözõ alaprajzú, különbözõ tömeg van az optikai tengelynek a két oldalán, de egy segédtengely beiktatásával létrejön az egyensúly. Bújtatott egyensúly esetén két segédtengelyre van szükség az egyensúly érzékeléséhez.

Ha nincs egyensúly, ez lehet véletlenszerû vagy megtervezett. Amikor nincs egyensúly a szobor és a környezete között, akkor a szobor borulhat jobbra vagy balra, süllyedhet, vagy emelkedhet. Minden esetben megkülönböztethetünk statikus és dinamikus egyensúlyi helyzeteket. A felsorolt egyensúly-lehetõségeket a tervezõ tudatosan használhatja a látvány  szabályozásán kívül a  mondanivaló kihangsúlyozására vagy rejtésére (27–28. kép).

A közvetlen környezet formarendszere és léptékvilága szabja meg a beillesztendõ szobor léptékviszonyát is. Az építészetben az emberi lepték közvetlen összefüggésben áll a szemlélõ és a tárgy közötti távolsággal. A lépték, a részeknek egymáshoz és az egészhez, valamint a szemlélõ emberhez való viszonyában optikailag érzékelhetõ olyan közös mérték, amelyben végsõ fokon a mû és az ember eszmei kapcsolata jut kifejezésre (29–31. kép). A lépték meghatározásánál figyelembe kell venni a környezõ épületek léptékét, méretét, magasságát, egymás közötti kapcsolataikat, gyakorlatilag minden látható szögbõl megvilágítva. Az egység az egész eszméjében fogant harmónia a részeknek egymáshoz és az egészhez való törvényszerû viszonyában áll. A léptékhelyesség problémája elválaszthatatlan a városkép  dinamikájától és a környezõ építészeti táj ritmikus tagolásától, amelyek gyakorlatilag meghatározhatják az elhelyezést.

Az elhelyezés az egyik legfontosabb problémája a városkép alakításának. A városi nyilvános térben elhelyezett szobor vagy emlékmû társuló mûalkotás. Minden szobor valamilyen épület elõterében helyezkedik el, és valamilyen formában kötõdik az épület funkciójához, vagy valamilyen tér közepén és kötõdik a város jellegéhez, vagy valamilyen parkban, és elsõdlegesen az emberek lelkivilágával áll kapcsolatban.

A szobor kissé a járókelõk horizontsíkja fölé emelve tiszta formáival jól érvényesülhet. A közlekedés és célhoz érés egységében is meg kell oldani a tércsoport városépítészeti koncepcióját. A mûvészet örök témája az ember és a világ sajátos, bensõséges viszonya, az ember és környezetének, végsõ soron a teljes kozmosznak a kapcsolata.  Az elhelyezés kiválasztásánál a szakember mindig meg kell hogy találja a mû és a társuló környezet kompozícionális feszültségi pontjait. Annak függvényében, hogy a szobor  hogyan illeszkedik be a környezetbe, különbözhet a látvány.

A látvány az, amit összetartozó egységként fogunk fel a környezetbõl. Meglévõ építészeti környezetbe az utólagosan elhelyezett mû különbözõ vizuális élményeket nyújthat. Egy jól sikerült beillesztés esetén a szobor vagy emlékmû szerves részévé válhat a városképnek.  Különbözõ szobrok vagy emlékmûvek környezetükben különbözõ látványérzést válthatnak ki,  és nem biztos, hogy mindig az alkotók által óhajtott látvány érzését keltik a szemlélõben. Leggyakoribbak a következõ esetek: a mû összeolvad a környezetével és szerves része a városképnek (35. kép – a kolozsvári Szent Mihály templom és Mátyás-szoborcsoport), a mû hangsúly szerepét tölti be a környezetben (32. kép), a mû uralja a környezetet (33. kép), a mû elüt a környezettõl, eltörpül vagy elvész a környezetben, rosszabb esetben obszcén benyomást kelt (34. kép).

Tartalom és forma szétszakíthatatlan egysége folytán a kölcsönhatások alig áttekinthetõ variációi döntik el a látvány végsõ hatását, ami egyének és közösségek felfogásában különbözõ lehet.

 

 

Következtetés

 Az európai kultúra a görög mitológia és a római birodalom intelligenciájának frigyébõl született. Gyökerei elágaznak Jeruzsálemtõl Egyiptomig. Az új hajtásai körülölelik a földet Észak-Amerikától Ausztráliáig. Az európai kultúra sajátossága  a portikusz, a befogadó, beinvitáló készség. A régi római városokban ez a diadalívekkel fejezõdött ki.

Az európai népi kultúrában példának tekinthetjük a székely kaput (36. kép). A mai városi környezetben a szobrok töltik be ezt a funkciót. A kultikus szobor behív a templomba, a mûvész szobra a színházba, a tudós vagy kereskedõ szobra az üzletbe jó árut ígérve a bejövõnek, megelégedést a kilépõnek.

Hogy ténylegesen képes-e a szobor betölteni a portikusz-funkciót, ez leginkább az elhelyezéstõl függ. A mûalkotások alapvetõ kritériuma a befejezettség és a kompozíciós zártság. A befogadó épített környezet és a szobor kölcsönös együtthatása döntik el, hogy a mû szerves részévé válhat-e a városképnek vagy nem.  

 

 Fontosabb irodalom:

 Murádin Jenõ: Fadrusz (Kolozsvár, 2001)

Heller Ágnes: Mi a modernitás? (Budapest, 1992)

Ormste Simonds, John: Landskape Architecture (NewYork, 1966)

Nicolau-Golfin, Marin: Istoria artei (Bukarest, 1968)

Pogány Frigyes: Szobrászat és festészet az építõmûvészetben (Budapest, 1965)

Thurman Zoltán: Újságcikkek, tanulmányok (Borås, 2004)

Vaadre Marie: Konflikten gällande förflyttningen av den sovjetiska bronsstatyn (IHH Tallinn, 2008)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008