magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Székely Géza: Barangolások Gy. Szabó Béla emlékére


Az erdélyi képzõmûvészet talán legnagyobb utazójának, Gy. Szabó Bélának azon közel félszáz alkotásából állt össze az Apáczai Galériában rendezett tárlat, amely alkotások (egy kivételével mindahány fametszet) fõképpen a magyar szellemi élet olyan nagyságait jelenítik meg, mint Apáczai Csere János, Csokonai Vitéz Mihály, Petõfi Sándor, Kõrösi Csoma Sándor, Madách Imre, Ady Endre, Kós Károly, Reményik Sándor, Szabó T. Attila, Kelemen Lajos. Mindemellett viszontláthatjuk életterük emblematikussá vált egyik vagy másik színterét is: Petõfi székelykeresztúri körtefáját, az erdõdi kastélyt, a koltói somfát, Kõrösi Csoma Sándor göttingai házát, Ady szülõházát. De Csokonai Lilla-dalok versciklusához készült illusztrációi mellett ízelítõt kaphatunk Dante Alighieri Isteni színjáték, illetve János evangélista Jelenések könyve alapján készült illusztrációsorozatából is. A tárlaton látható volt életpályájának egyik fontos állomását képezõ Fáramászó címû alkotása is, amely nem véletlenül éppen a Hármas önarckép mellett kapott helyet.

Az elõbbi remek az erdélyi kisebbségi sors parafrázisaként, akár alkotói ars poeticájának is tekinthetõ. Hiszen kezdõ kiállító mûvészként fogadta meg Kós Károly intelmét, aki idejekorán meglátva személyében az eljövendõ kiváló fametszõ mûvészt, tanácsolta: „Másszon, fiatalember, fára!”. Kisebbségi léthelyzetébõl adódóan azonban koronájatört fát adott végzete, amint ezen a kisméretû fametszetén is látható. De a fölfele kúszó alaknak az eget, a madarak röptének útját pásztázó tekintete mintegy sejtetni engedi, hogy képzeletünknek, alkotókedvünknek semmi nem szabhat határt. És mindezt a két világháború közötti idõszak gazdasági válsága miatt munkanélkülivé lett, és annak serkentõ hatására mérnökbõl mûvésszé vált Gy. Szabó-i életút önmagán túlmutatva máig hatóan példázza. Hiszen ekképpen vált úgymond szabadúszó alkotóvá, aki mindent mûvészi önkiteljesedésének rendelt alá, s így születhetett meg az a rendkívülien gazdag életmû, amely mintegy 15 ezer szén- és tusrajzból, 1500 fametszetbõl, közel 200 olajképbõl és csaknem 1300 pasztellrajzból áll.

A már említett Hármas önarckép pedig mintha utalás lenne a Pál apostol által a Szeretet himnuszában megfogalmazódó „tükör által homályosan” gondolatra, amely gondolatiság egyre inkább jellemzõvé válik Gy. Szabó Béla sejtelmesen érzékletes formavilágára. Miközben ugyanis már a kezdeti, a húszas évek elejérõl származó rajzai, metszetei markáns egyéniséget sejtetnek, a késõbbiekben sikerült kialakítania egy, irodalmi párhuzammal élve, talán leginkább Dsida Jenõ költészetével rokonítható, panteisztikus drámaiságba oltott lírai látásmódot. A kezdeti hangsúlyosan kontrasztos fekete–fehér foltokat mindinkább átszövi a mûvészetére olyannyira jellemzõ míves, aprócska vésõnyomok eredményezte különleges fényhatás, s ezáltal valamiféle transzcendentális jelleget kölcsönzõ formai kivitelezés.


Lelki, szellemi és földrajzi barangolásai közepette fedezte fel  formálódó életmûve számára a levegõ vibráló, mindent átitató, átlényegítõ természetét. Legyen az arckép, építészeti emlékhely, az idõ forgandóságára emlékeztetõ évszakok, hónapok arculatának megrajzolását szolgáló tájmotívum: erdõrészlet, vízpart, kertek titkos mélye (például a tárlaton is szereplõ Kicsi híd a Botanikus kertben címû metszete), vagy a táj fölé rajzolódó felhõk és madarak szabdalta, valamilyen nem evilági távlatosságot, hanem mennybéliséget sugalló égboltozat. Nem véletlen tehát, hogy a lélek belsõ tájai felé történõ barangolásai közepette eljut a dantei La Divina Commedia sokrétûen gondolatgazdag, alapvetõ sorskérdéseket faggató világához (lásd esetünkben: a Fény és kereszt címû alkotást), vagy a Jelenések könyve ihlette illusztráció ciklushoz és a sajátos értelmezésû remekmûve: Az apokalipszis lovasai címû alkotás szürrealisztikusan expresszionista jegyeket mutató látásmódjához. A sorozat egyik legszebb darabjaként az apokalipszis lóháton vágtató ítélethozóit, az atombomba feltalálóinak: Einstein, Fermi, Szilárd Leó, Kurcsatov vonásait sejtetõ atombomba-felhõbõl bontakoztatja ki. Ekképpen bibliai dimenzióba helyezve a földi létet, az egész emberiséget veszélyeztetõ és a technikai civilizáció végkifejletét elõrevetítõ, az atombomba általi pusztulás fenyegetõ rémképét.



Mint ahogy, amint maga is megvallja: a külföldi utak értelme is esetében abban rejlett, hogy rájöjjön a hazai táj szépségére, az erdélyi szellemiség megvalósításainak nagyszerûségére, mûvészi barangolásai is az önmagára való találás küzdelmét jelentették. És egyben a hazatalálásét is. Tálentumaival jól bánó homo eticusként esetében nemcsak jelképesen értendõ mindez, de a szó szoros értelmében is. Ezért metszette fába, rajzolta szénbe, tusrajzba, festette meg olajtechnikába a hazai táj arcát, a fõleg mûemlék épületek embersorsokat hordozó küllemét. Szellemi elöljáróink, nagyjaink arcvonásai megörökítése által is tulajdonképpen a szülõföld mibenlévõségét kereste. Tette mindezt oly módon, hogy a jól dokumentáltság hitelessége nem gyöngíti, de erõsíti látásmódjának belülrõl építkezõ, a pályaív elõre haladtával egyre inkább mélyülõ intenzitását. S mi kellett olykor mindehhez? Mint vallotta: „csak mappa, széndarab vagy pasztellkészlet, egy szétszedhetõ kisszék és egy kis természetszeretet meg emberbecsülés”. Meg az a fajta alkotói álláspont, amely szerint: „Mûvészetedet gyakorold, ne magyarázd!” Mert akkor talán – a gondolatmenetet folytatva – a világban való barangolás sem válik hiábavalóvá. Adott esetben pedig, akár mindegy, hogy Apáczai professzor arcát álmodod-e meg újra az idõk homályából, vagy a Misztótfalusi halhatatlanságát hirdetõ síremléket (Misztótfalusi sírhelye) vésed a fadúc erezetébe, hogy idõkön áthatolva, bennünk tovább vibráló,  átpoétizálódó levonatok születhessenek meg. S hogy az emberi szenvedésnek és megaláztatásoknak állítódik-e emlék olyan, hat fejezetbõl álló (Introductio 1–6, Gaudium 7–17, Labor 18–26, Quies 27–35, Tristitia 36–45, Finis 46–50) fametszetsorozata által, mint a Liber miserorum, vagy barangolásairól ad számadást, mint teszi azt a Barangolókönyv – Liber vagabundi megalkotásakor. Vagy netán a magyar és a világirodalom remekei (Csokonai: Lilla-dalok, Arany János: Toldi, Karácsony Benõ: Napos oldal, Nyírõ József: Kopjafák, Horváth István: Kiáltás halál ellen, a Száz szerelmes szonett) érzelmi-gondolati égtájain való barangolások eredményeként létrejövõ, ezen alkotások üzenetét fametszõ vésõ segítségével láthatóvá téve hívódnak elõ a lelki bugyraiban rejtõzködõ látomások.

Hazulról, Gyulafehérvárról, illetve Kolozsvárról indult világutazóként. Ekképpen sikerült tehát megtalálnia kínai, mexikói és más külhoni tájakon és különbözõ szellemi, mûvészeti mezsgyéken tett barangolásai közepette – az erdélyiség hamisítatlan lenyomatát õrzõ életmûve által – igazi önmagát. Amint errõl az Apáczai Galériában rendezett posztumusz 80. tárlata is tanúskodott.

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008