magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabó Emília: Erdély első mineralógus utazója


Az elsõ magyar mineralógus utazó életútjának és munkásságának bemutatását tûztem ki dolgozatom témájául. Szeretném végigkövetni az általa megtett út állomásait, hogy ezáltal rávilágíthassak, mi, mivel és hogyan motiválta Benkõ Ferencet áldozatkész, meg nem alkuvó munkára és arra, hogy „ inkább akart jó lenni, mint a tömegben elhíresedni”.

1745-ben Magyarláposon született. Tanulmányait Nagyenyeden kezdte, majd kora különbözõ híres külföldi egyetemein gyarapította ismereteit. Több tanulmányutat tett meg élete során, az elsõ Zürichbe vezette, a második, az akkori idõk legjelentõsebb szabad szellemû egyetemére, Göttingába.

A zürichi évekrõl (1776– 1778) viszonylag kevés adat maradt fenn könyvtárunkban. Ilyen a Catalogus studiosorum et scholasticorum Gymnasii Turicensis – Collegium Carolinum 1777-bõl. Nem kéziratos, de igen nagy jelentõséggel bíró kisnyomtatvány, mely igazolja Benkõ Zürichben való tanulását. Ugyancsak ottani tanulmányait bizonyítja, de életútjára és családjára is vonatkozik Bodola Károly református lelkipásztor kézirata, a Benkõ Ferencet és a feleségét búcsúztató, eddig napvilágot nem látott halotti beszéd.

Bizonyos, hogy kollégiumi tanulmányai befejezése után öt évig Ribicén Ribitzei Ádám, késõbbi pártfogója, a híres bányatulajdonos és bányászati szakember fiai mellett nevelõsködött. Ez az idõszak meghatározónak bizonyult ásványtani érdeklõdése felkeltésében.

Egyetemi tanulmányait 31 évesen kezdte meg. A három kollégiumnál letett nyilvános vizsga alapján elnyert ajánlólevél és egyházi jóváhagyás révén a Guberniumtól Nagyszebenben 1776. május 17-én kiállított Szerentsi Nagy Istvánnal közösen kapott útlevéllel keltek útra. Utolsó erdélyi állomáshelyük augusztus 3-án Domokos, ahol Benkõ József nevû testvérét látogatták meg. Benkõ diariuma és peregrinációs albuma segítségével mindkét külföldi útja pontosan nyomon követhetõ. Albuma következõ bejegyzései már augusztus 15-én Debrecenben íródtak. A bejegyzõk az ottani kollégium diákjai, például Mindszenti Sámuel, Petzeli József. A hónap végén Bécsben volt, útlevele reverzálisának a keltezése 28-a. Ebben úti céljaként Zürichet, tanulása tárgyául a teológiát jelölte meg. Valószínûleg ott tartózkodása alatt, míg a Collegium Carolinumban tanult, az egyetlen enyedi diák számára biztosított zürichi ösztöndíjat vette igénybe. Albuma elsõ zürichi bejegyzése 1776. november 23. Kétéves svájci tartózkodása alatt csak néhány magyar rótt be albumába emléksorokat.

Sokan megkérdõjelezik, hogy Benkõ Ferenc Bázelben is tanult volna. Borzsák István tanulmányai szerint göttingai beiratkozásakor egykori bázeli diákként vezették be az anyakönyvbe.

Tanulmányai második legfontosabb szakaszának a göttingai éveket (1780–1782) tekinthetjük. Erre a tanulmányútra Ribitzei Ádám két idõsebb fia (Károly és Dániel) kísérõjeként nyílt lehetõsége kijutni. 1780. május 22-én indultak. A még enyedi kollégistaként 1765-ben megkezdett diáriuma (naplója) e második, göttingai útjához köthetõ. Szintén információközlõ jelleggel bír mindkét út passzusa, benne reverzálisa, s nyilatkozata úti célját, tanulmányait illetõen. A göttingai egyetemen J. F. Gmelin professzor ásványtani elõadásait hallgatta. A korszak kiváló tudósaként számon tartott profeszszorral való kapcsolatba lépése a szakirodalom megismerésének a lehetõségét teremtette meg számára. Bizonyára az itteni, egész életére kiható kutatások adtak indítást a gyûjtõmunkára. Miközben tanult, dolgozott is. 1782-ben lefordította Abram Werner ásványtanát (Von den ausserlichen Kennzeichen der Fossillen 1774), amit hazatérése után, 1786-ban Magyar minerológia címmel adott ki. Ez volt az elsõ magyar nyelven írott ásványtan. Benkõ ezt az ifjúságnak szánta, és már ebben hivatkozott Köleséri, Born, Fichtel és Benkõ József (Bécs, 1778) munkáira, amelyek alapján a Werner könyvét erdélyi példákkal „megbõvítette”. Így megemlítette a torockói, a zalasdi, a magyarláposi bányákat, a Hátszeg vidéki kõszenet, a szászlónai hólyagos földet, amelybõl a hólyagos korsókat készítették; Nagybánya, Felsõbánya, Topánfalva, Zalatna, Magyarlápos, Déva stb. érclelõhelyeit. Olykor egy-egy román helynévre is hivatkozik, pl. „Volkáni, Pietre Vurbulu vagy Vurvu luj Petra, Zimbru nevû hegy”. A felosztás itt formák és színek szerint történt, nagy nyelvi alkotókészségrõl tesz bizonyságot, amikor egy színnek nyolc-kilencféle változatát is megnevezi (szalmaszín, borszín, hajnalszín, veres, barackvirágszín, meggyszín, veresbarna, tubákszín, tüdõszín stb.), Werner nyomán felvette a fõ színek közé a szürkét is, de érdekes változatairól is szót ejt: hamuszín, szürke, kékesszürke, vasderes, sárgásszürke, füstszínû szürke. A kék árnyalatait is megemlíti: indigókék vagy szederjes, berlini kék, lazúrkék, violaszín, bányakék.

Hazatérése után rövid ideig udvari papi és nevelõi tisztet töltött be a malomvízi gróf Kendeffy családnál, majd a nagyszebeni református egyház papja lett. Innen hívták meg késõbb tanárnak Nagyenyedre.

1783-ban és 1784-ben, gróf Bethlen Krisztina támogatásával, beutazta egész Erdélyt. A régész és a természetkutató figyelmes szemével észrevette a bejárt vidékek minden nevezetesebb ásványi kincsét, emellett megfigyelte a nép életét, lajstromba vette a vidék gazdasági kincseit, sõt olykor az ipar számára kínálkozó lehetõségekre is felhívta a figyelmet.

Késõbb megírta Magyar Linneus címû munkáját, amelyben az általános növényvilágot ismerteti Linné rendszere szerint, ez azonban csak kéziratos változatban maradt fenn. 1786-ban jelent meg a már említett Magyar Minerológia címû fordítása is. Tehát ebben az idõszakban nagyon aktív munkát folytatott. Nemcsak nevelt, papi szolgálatot végzett, de kutatott, írt, és a már kész mineralógián az utolsó simításokat végezte.

1790-ben meghívták volt iskolájába a természetrajz, földrajz és német tanszékre. Ekkor a tudományos és nevelõmunkának szentelte életét. Feltételezhetõ, hogy enyedi székfoglalása évében, 1790-ben már létezett egy kezdetleges gyûjtemény. Ezt alátámasztja az Enyedi ritkaságok címû írásában található beírás: „Az új kollégiumba a kis auditoriumon belõl vagyon a Museum ilyen homlok-irással Raritatum et Rerum Naturalium Museum ritkaságoknak és természeti dolgoknak museuma vagy gyûjteményes háza, melyben tétettek által 1796. Évben…” Itt az áthelyezett tárgyak jegyzéke következik. Mivel a jegyzék 1790-ben kezdõdik, már elõzõleg kellett léteznie egy gyûjteménynek. Az írásban más érdekességeket is felfedezhetünk, például az 1796. évi naplórészlet szerint a gyûjtemény a következõ csoportokból áll: kõ- és ércgyûjtemény, ritkaságok, természet históriájára vonatkozó könyvek, Bethlenians Mineralogica collectio, ,,Egy embernek bõre ki készítve és kitöltve; ki életiben kolostori kováts ember volt, és Binder Józsefnek hivatott..., Egy kolozsvári 33 esztendõs asszonynak májából ki vett calculuskövek..., Egy fehér gödény azok közüll, melyek Északról jõvén nagy sereggel mentenek délfele az országon 1795 és több más madarak. Egy tzethalfog. Egy elefántfog lántzon.”

A „legcsudálatosabb” darabokat azonban külön tartogatták a „mirothetzium”-ban. Vannak itt „mesterséges fakalányok, fegyverek, tsizmák, a Béldi Pál páltzája mellyek a könnyenhivöknek leg nagyobb tsudálkozást okoznak, Attila pipája és koppantója, Bisterfeld professor lakatos boszorkányos könyve, a Lót feleségének nyelve s több ilyenek, mellyek valósággal szép régi ritkaságok, hanem az elnevezések igen rendesek…”

A jegyzék tarkasága annak tulajdonítható, hogy ebben az idõben Európában még sehol sem tettek különbséget régiség, néprajzi tárgy stb. között.

A rendszeres gyûjtés, kutatás újabb eredményeként született meg a Parnassusi idõtöltés, ami kedves és tanulságos évkönyv. 1790 és 1800 között íródott a hét kötetbõl álló mû, a szerzõ évenként adott ki belõle egy-egy „darabot”. Az ásványok színváltozataival kapcsolatos megfigyeléseit a VI. kötet harmadik részében:

A mineralógiának legújabb systemájáról címen jegyezte le: „Leg-újjab Rendbe szedvén a Kövek és Értzek Országát, mind szokatnak bánni Tudományokkal-is, újjab Köveket és Értzeket, és annál fogva újjab Neveket-is adtanak a régiekhez, mellyek iránt, hogy mi-is tudatlanok ne maradjunk, vagy késõn tudhassuk meg azokat, azoknak rövid Laistromát a Bányászatok után kivántam közönségessé tenni, a leg-újjab neveket apró betükkel írván-ki, és a Magyar neveket-is nagyobb részének utána tévén: Olivin Olivinkõ – Olaj-szín Smaragd; Krisoberill Krisobellus – Tenger-szín Smaragd; Hiacint Hiatzintus – veres sárga Topáz, vagy Rubin; Lepidolit oder, Lilatit – Barack-virág vagy Lilaszínkõ; Chlorit – Klorit sárgás zöld tsilámpozó kövér kõ, mely Granátot terem.”

A kövületek különösen foglalkoztatták, és mivel azok mindenütt megtálalhatók, megállapítja, hogy „hazánk valaha csalhatatlanul tenger lett légyen...” Kõvé vált „plántákat találunk a felenyedi hideg feredõn”, Radnán, Erdõszentgyörgyön, csigakövületeket pedig Hunyad megyében, Hátszeg vidékén és Ribicén, Enyed környékén Románlapádon. A könyv megjelenését fõúri pártfogói és Kazinczy segítségének is köszönheti, de az elsõ elõfizetõk közt diákok nevei is szerepelnek.

Fontosnak tartotta, hogy rávilágítson az ásványok iparban való felhasználásának lehetõségére és ráébressze az érdeklõdõket az ásványtannak a társadalom fejlõdését szolgáló jelentõségére. Számos német (Melin-Minerologie, 1780, Fichtel stb.), francia és latin ásványtani munka mellett gyakran hivatkozott Beckmann gazdaságtani és technológiai munkáira. A régi, valamint korabeli szakirodalom elmélyült ismeretének birtokában dolgozott, azt felhasználva az ásványokat a következõ klasszisokra osztotta: „a kövek, s földek »égõ materiák«, fél és egész értzek, és a kõvé vált dolgok vagy petrificatumok [kövületek]”. Ezt a felosztást látta a bécsi múzeumban is, ezért méltán írhatta, hogy „az ifjú tanulónak [ez] elegendõ lészen”. Munkájának nagysága abban is áll, hogy tájékoztat minket kora európai, illetve erdélyi ásványlelõhelyeirõl és egyes ásványok ipari felhasználásáról. Elsõsorban a mészkõ, a márvány, a márga, az agyag sokféle változatát ismerteti, megjelölve a pontos lelõhelyüket. Különösen jól ismerte Hátszeg, Petrozsény vidékét, a Zsíl és a Sztrigy völgyét. A lelõhelyek között román helyneveket is találunk, pl. Csetátye, Gyela, Piatra Alba, la Vurvuluj.

Figyelemre méltó, hogy az agyagnak hányféle változatát sorolja fel. Megemlíti, hogy fehér agyagból Báron, Alvincen, Zsomboron szép edényeket, Borgón és Madarason levélfüstöléssel fekete edényt és pipát készítenek. Példákat találunk az agyag különbözõ felhasználására Magyarláposon, Korondon, Járában, Szebenben, Nagybányán, Déván, ahol edényeket, hólyagosokat, tégelyeket, sõt porcelánt is készítettek; a fekete agyaggal vasat is festettek, a veressel kályhákat tapasztottak, a hamuszínûbõl tajtékpipát készítettek. Találó megnevezései például a palakõ, fövényespala, beretvafenõ, csillámpozókõ vagy muszkaüveg, amelyet a tengeri hajókon ablaknak használtak, a bányavirág, a hegyikristály, a kovakõ, ezek után következnek a drágakövek, rég meghonosodott neveikkel, például fatytyúgránát, tejopál, smaragd, zafír.

Az enyves és égõ matériák között a Gyimesi- és Ojtozi-szoroson belül, Majnesnél és Hersonnál található földolajról azt írja: „nevezik az oláhok dohotnak, a magyarok degetnek”. Érdekes megjegyzése, hogy a „tarka kígyónak nevezett” mennyköveket az enyedi tékában lehet megtekinteni. A tékából nõtt ki, vált önállóvá Benkõ munkája által az enyedi természettudományi múzeum.

A sóknak következõ hasznát nevezte meg: „ízt adnak az eledelnek, megtartanak sok dolgokat a rothadástól, e mellett némelyek forrasztó, mások választó erejûek”. Ide tartozik többek között a konyhasó, amelyet Désaknán, Kolozson, Tordán, Újvárt, Vizaknán és Parajdon bányásznak vagy „napfényen vágnak”, de a sósfürdõkrõl nem szól.

A ként Benkõ a korabeli nyelvhasználat szerint büdöskõnek nevezte, és megemlítette, hogy „bányákban, tûzokádó hegyek körül és feredõknél” található. A vas, a réz, az ón, az ezüst, az arany erdélyi lelõhelyei közt Vajdahunyad, Torockó, Déva, Radna, Offenbánya, Láposbánya, Bojca, Abrudbánya, Zalatna szerepel több ízben. A higanyt kénesõnek, a cinket fattyúónnak, az arzént egérkõnek, a magnéziumot festõsónak nevezte. Mindegyiknek megírta hasznát és számos lelõhelyét, olykor Bukovinát és Moldvát is megemlítve.

1798-ban a jénai Mineralogische Societat tagjává választotta, továbbá tagja volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelõ Társaságnak.

Földrajzi mûveket is hagyott az utókorra. Itt említhetõ meg a négykötetes Magyar geografiája, amelyet Kolozsváron 1801-1802-ben jelentetett meg. A tervbe vett mûnek csak az Ázsiát, Afrikát és Amerikát bemutató három része jelent meg. A második kötetet teljes egészében Ázsiának szenteli. A Közel-Kelet, Perzsia, a Kaukázus vidéke, az akkori felfogásban a Kaszpi-tengertõl Mongóliáig terjedõ „Nagy-Tatárország” részeinek leírása éppúgy szerepel Benkõ munkájában, mint Szibéria, Kína és India tartományainak éghajlata, földrajza, népességének foglalkozása, etnikuma, nyelve, etnográfiája, mûveltsége és vallása, sõt története is. Az Európának szánt elsõ kötet a korabeli háborúk miatt nem íródhatott meg, ugyanis az országhatárok gyakori változása képezte számára a fõ akadályt. Jeles professzorunk várva-várta a helyzet tisztulását, hogy minél pontosabb, véglegesebb állapotokat körvonalazhasson szakkönyvében. Mohai Károly jogprofesszornak a Bethlen Könyvtárban levõ jegyzetei, amelyekben a hun–magyar õstörténet kérdéseit részletesen tárgyalta, a földrajztudós Benkõ Ferencet is élénken foglalkoztatták.

Benkõ 1816-ban halt meg. Emlékét õrzi a nagyenyedi múzeum. Ahogy a Sámuel könyvében szereplõ Eben-Haézer segítségkövet jelent, úgy Benkõ Ferenc kövei segítségül szolgáltak az elsõ természetrajzi gyûjtemény megszületéséhez.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008