magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kun Árpád: Temetkezési szokások Mezőkeszüben az 1950–60-as években


Mezõkeszü Kolozs megyei mezõségi falu, Kolozsvártól keletre mintegy 40 kilométerre fekszik. A falu a községközpont Mocstól három kilométer távolságra északra egy hosszú völgyben található. A településen keresztül út vezet, vele párhuzamosan pedig egy patak, amely nyári idõben gyakran kiszárad. Az 1960-as évek közepéig még kövezett útja sem volt, de akkoriban még villanyvilágítás sem létezett, mert azt csak 1967-ben vezették be. Ha olykor kimentünk a régi temetõ feletti dombra, azt mondtuk, hogy a falut be lehetne fedni. Édesapám 1946 februárjában került oda lelkésznek, és 1965. október 31-ig szolgált a faluban. Így gyermekkorom nagy részét Keszüben töltöttem. Ott végeztem az elemi négy osztályt, majd ötödikes koromtól Kolozsváron folytattam tanulmányaimat. Emlékezetesek maradtak a nyári vakációk. A paplak és a templom a falu közepén fekszik, így az ablakból vagy az udvarról kitekintve láthattuk a falu életét.

Mint minden õsi falunak, Keszünek is megvolt a maga élete, a maga sajátos szokásaival, amelyeket a háború utáni évtizedekben sokáig õriztek. A keszüiek csak a hatvanas évek vége felé kezdtek elvándorolni. A dolgos, egyszerû földmûves emberek elõteremtették a mindennapi kenyeret. Érdekes a falu építkezési szokása, a telkek rendezése. Mivel a helység egy szûk völgyben fekszik, ezért úgy oldották meg az építkezést, hogy az istállót az utca felõl építették, közel a patakhoz, a ház és a melléképületek pedig a telek felsõ részén kaptak helyet. Nagyobb tér csak a paplak elõtt volt, két kúttal. Ezeket a kutakat a falu kútjának is nevezték, és még a távolabbi helyekrõl is ide jártak itatni. Külön színfolt volt reggel és este, amikor a gazdák jöttek az ökrökkel és a tehenekkel itatni, és mindenki várta a sorát.

Ez az írás a temetési szokásokra szeretne kitérni. Az 1950-es évek derekán a falu lakossága 700 fõ körül lehetett. Ebbõl körülbelül 560–580 volt református, 90 adventista, 25–30 román, és körülbelül ugyanennyi cigány. Ebben az idõszakban évente 5–10 temetés volt. Míg a háború utáni években az asszonyok általában otthon szültek, és így nagyobb volt a csecsemõhalandóság, az ötvenes években ez kezdett csökkenni. Az ötvenes években ugyanis már kötelezõ volt kórházban szülni, ekkor Mocsra jártak az asszonyok, mert ott volt kórház. Az anya- és családkönyvek tanúsága szerint volt olyan család, ahol három azonos nevû gyermek volt bejegyezve a háború elõtt és után, amikor még nagyobb volt a gyermekhalandóság. Ennek az a magyarázata, hogy ha a családban meghalt egy csecsemõ, de utána újabb fiúgyermek született, õt is ugyanarra a névre keresztelték. Abban az idõben igyekeztek a gyermekeket pár napos korukban megkeresztelni, ahhoz, hogy ha netán meghalnak, keresztyén módon tudják eltemetni. A kereszteletlen gyermeket ugyanis nem temették egyházi szertartással, és nem is harangoztak neki.

A falu közepén levõ régi hatszáz éves templom körül régi szokás szerint temetõ volt. Gyakran elõfordult, hogy ha a templom körüli kertben mélyebb gödröt ástunk, emberi csontmaradványok kerültek elõ. A temetõben nagyon sok régi sír elhanyagolt állapotban volt. Akkor még nem készítettek sírkereteket, egyszerûen felhantolták a sírt. Az újabb sírokat még egy ideig gondozták, amíg éltek a gyermekek. Nagyon sok, fából készült fejfa kidõlt az idõk során, és a feliratokat is nehéz volt kibetûzni. Kõfejfák alig voltak. A temetõ két oldalán szõlõskertek voltak. Sokan a saját szõlõskertjükbe temetkeztek. Ezt a szokást a késõbbiek során is meg szerették volna tartani. A templom körüli temetõ 1952–53-ra betelt, ekkor elhatározták, hogy a templommal szemben egy dombon, a Pap-erdején nyitnak új temetõt. Ettõl azonban sokáig vonakodtak, mert a legtöbben szüleik közelében akartak temetkezni. Lassan, de elkezdõdött az új temetõ használata, amelynek egyik sarkában a késõbbiek során az adventisták is kaptak egy részt. A románoknak a falu északkeleti oldalán a fatemplom mellett volt temetõjük.

Keszürõl azt is tudni kell, hogy templomba járó nép lakta. Minden korosztálynak megvolt a maga helye. A gyermekek a nagykarban, a konfirmált ifjú legények a kiskarban, az orgona mellett ültek. A fiatal és középkorú férfiak a szószék alatt balra, míg a presbiterek, az idõs férfiak a szószékkel szemben a kijárati ajtó mellett.

Egy alkalommal megkérdeztem egy idõs férfit, hogy miért ül a kijárati ajtó mellett, erre azt felelte: „Így már közelebb vagyok a temetõhöz”. Az asszonyoknak is megvolt a maguk ülésrendje. A fiatal konfirmált leányok elöl, míg az idõsebb asszonyok a hátsó padokban ültek. A rend szerint az idõsek már életükben arra készültek, hogy lehetõleg mindent rendben hagyjanak arra az idõre, ha majd távozni kell e földi világból. Hagyakoztak, hogy hova temessék õket, s hogy mit fõzzenek a torban. Különösen az idõsek mindig tartottak egy borjút arra az alkalomra, hogy temetéskor legyen amit levágni.

Régi szokás szerint a házat a legkisebb gyermek örökölte, akinek kötelessége volt az idõs szülõk tisztességes eltartása és eltemetése. Ha egy idõs ember megbetegedett, alkalmanként szekérrel elvitték a mocsi kórházba. Ilyenkor azt beszélték a faluban, hogy vajon hazajön-e a lábán, vagy harangozni fognak. Ha valaki kórházban halt meg, amikor a koporsóval a falu határába értek, mind a magyarok, mind a románok harangoztak. Ha látták, hogy az idõs beteg ember életébõl nem sok van hátra, elhívták a lelkészt, hogy adjon úrvacsorát. Ilyenkor jött az egyházfi, esetleg a gondnok, és együtt mentek a beteghez. Az úton sokan kérdezték, hogy ki a beteg. Volt olyan kilencven év körüli beteg férfi, aki hetekig nem evett, és egy ilyen úrvacsoravétel után még több mint két évet élt.

Abban az idõben még voltak nádfedeles, pitvaros házak. Ezekben a bejárat melletti helyiségben volt egy-két láda, asztal, sütõkemence. Az ilyen házaknak csak egy nagyobb szobájuk volt, ahol együtt laktak a fiatalabbak és az idõsek. Ha csak egy idõs férfi volt, õ a kályha mellett vagy az istállóban aludt. Ha ilyen házban temetésre készültek, mindent ki kellett pakolni, ami különösen télen volt körülményes. A gyermekek ilyenkor egy szomszédnál aludtak.

Amikor valaki meghalt, elõször felkötötték az állát, megmosdatták, a férfit megborotválták, majd felöltöztették. Ha a férfi nyáron halt meg, kalapot tettek mellé, ha télen, akkor kucsmát. Ha fiatal lány halt meg, menyasszonynak, ha fiatal fiú halt meg, võlegénynek öltöztették. Ezután kinyújtóztatták a földön, majd a lábakra tették a nyújtóztató deszkát. Csak ezután jelentették, hogy halott van, és szóltak a harangozónak, Tóbiás J. Józsefnek, aki édesapám egész szolgálata idején harangozó volt. Ha férfi halt meg, háromszor szaggattak a nagyharanggal tíz-tíz percig, majd fél órát mindkét haranggal. Ekkor már szóltak a román templom harangjai is. Ilyenkor – különösen az asszonyok – elindultak halott nézni. A család megbeszélte, hogy mikor lesz a temetés, amit általában harmadnapra tettek. A lelkésznek elmondták a halott életét, melyek voltak életének fontosabb eseményei.

Ezután kimentek a Pap-erdejére, a temetõbe, és kijelölték a sírhelyet. A sírt általában négyen ásták falurendjén. A nyilvántartást az egyházfi rendezte. Sorban temetkeztek. A késõbbiek során már hagytak egy-egy helyet a házastársnak. A sírt már az elsõ napon elkezdték ásni, de még a temetés elõtti órákra is hagytak egy-két ásónyomot. A sírt két és fél – három méter mélyre ásták. A felsõ rész szélesebb volt. Az alsó rész keskenyebb, és attól lefele körülbelül nyolcvan centi mély volt, ami pontosan megfelelt a koporsó méretének. Ennek az alsó résznek volt egy párkánya. Erre a koporsó feletti részre helyezték a lodbákat. Ezeket a gerendaszerû darabokat a halottas háznál már elsõ nap akácból vagy valamilyen más kemény fából kezdték faragni, mindeniket megszámozták, majd kivitték a temetõbe. Következett a koporsó csináltatása. Volt egy asztalos a faluban, Lõrinc Ferenc Pálé, akinek mindig volt deszkája otthon. Egy nap alatt elkészült a koporsó, bekenték páccal. Ha kórházban halt meg valaki, akkor általában Mocson vettek koporsót, szemfedõt és egyéb kellékeket. Kifaragtak egy egyszerû fejfát is, amelyre felírták a halott születési és halálozási dátumát.

Elsõ nap elkezdtek fõzni. Az 1950-es évek elején, amíg lehetett, általában borjúgulyást készítettek. A késõbbiek során, amikor nem volt szabad borjút vágni, általában juhhúsból készítettek gulyást, tíz-tizenöt literes fazakakban fõzték meg a sütõkemencében. Kenyeret is sütöttek, mert ilyenkor friss kenyérrel és pálinkával kínálták azokat, akik elmentek a halottas házhoz. Ahol egyszobás ház volt, vagy nem volt nyári konyha, ott a szomszédban fõztek. Ilyenkor a közeli rokonok és a szomszédok segítettek fõzni, vitték a fazakakat, a tányérokat, ha kellett, padokat és mindent, amire szükség volt. Temetés elõtti napon ebédet fõztek a sírásóknak. Temetés elõtti estén utolsó vacsorát tartottak. Erre csak férfiakat hívtak meg, általában 40–50 személyt. A lelkész bibliát olvasott és prédikált, zsoltárokat énekeltek. Vacsorára tyúkhúslevest készítettek, mellé friss kenyeret szolgáltak. Közben pálinkát kínáltak, amit szeszbõl készítettek és megédesítették. Vacsora közben a férfiak csendesen beszélgettek, emlékeztek a halottra. Elmeséltek egy-egy érdekesebb eseményt vagy történetet az életébõl. Általában két este virrasztottak. Az ötvenes évek elején még alig kártyáztak a virrasztóban, mert abban az idõben nyilvános helyen tilos volt a kártyázás. Ez késõbb, a hatvanas években megváltozott, és a férfiak kártyáztak. Közben naponta háromszor harangoztak a magyarok és a románok. Reggel, napkelte után harangoztak, ez nyáron lehetett hat óra körül, télen késõbben. Délben mindig 12-kor harangoztak. Este naphaladat elõtt. Ezért télen korábban, délután négy óra körül, nyáron pedig késõbb szólaltak meg a harangok.

A halott mellett mindig volt valaki a háziak közül. Voltak, akik siratoztak, ezek általában asszonyok voltak a közeli rokonok közül, és siratás közben a halott életének fontosabb eseményeire emlékeztek. Egy alkalommal hallottam, hogy siratás közben egy fiatal asszony azt mondta, hogy ha ezután bajba kerül, nem lesz, aki kiváltsa. Egy másik helyen egy állapotos asszony siratás közben elmondta, hogy az elhunyt nem láthatja unokáját.

Ilyenkor nagy volt a forgalom a halottas háznál. A házi férfiak abban a ruhában maradtak, ami rajtuk volt, még inget sem cseréltek, és temetés elõtt nem borotválkoztak. Az asszonyok felvettek egy fehér inget és fekete lájbit. A temetést általában harmadnap tartották, a háziak ez alatt a három nap alatt semmilyen munkát nem végeztek.

A temetés napjára elkészült a koporsó. A reggeli harangozás után jött az egyházfi, a gondnok, a kántor, és elmentek a halottas házhoz, ahol bibliaolvasás után a halottat a koporsóba helyezték. Ezután a ház körül rendeztek, sepertek, mert közeledett a temetés ideje. Temetni csak a déli harangszó után szoktak, így télen általában egy órakor, nyáron három órakor temettek.

Temetés elõtt egy órával már tele volt néppel a halottas ház udvara. A gyászszertartás elõtt fél órával húztak a nagyharanggal egy gyûlõt. Ekkor a lelkész, a gondnok, az egyházfi és a kántor elindultak a halottas ház felé. A lelkész a házban felolvasta a 90. zsoltárt, majd énekeltek, és ekkor lezárták a koporsót, kivitték az udvarra, úgy helyezvén el a falábakon, hogy a halott lába a kijárat felé legyen fordítva. A lelkész elõtt volt egy asztal, úgy beállítva, hogy a nappal szemben prédikáljon. A koporsó mellett álltak a családtagok, és prédikáció alatt is siratoztak, itt is felemlegették az elhunyt életének fontosabb eseményeit. A temetési szertartáson nemcsak reformátusok, hanem a szombatosok és a románok is jelen voltak. Hosszú prédikáció kellett, amire az emberek nagyon odafigyeltek.

Prédikáció után elindult a menet a temetõ felé. A temetési menet élén egy fekete gyászlobogót vittek. Utána következett a lelkész, a kántor, a gondnok, majd a férfiak, akik énekeltek. Az úton több temetési ének is elhangzott. Az út eléggé hosszú volt, mert mindenki úgy rendezte, hogy a temetési menet elhaladjon a templom elõtt. Ezért ha az Alszegben volt a halott, felfelé mentek, és az úgynevezett Lapos útján körbe, ki a temetõbe, ha a temetés a Felszegben volt, akkor az utat lefelé tették meg, és a templom elõtt elhaladva az úgynevezett Kõbányai útra tértek, majd onnan egy keskeny úton érték el a temetõt. Így a menet sokszor több mint fél óra alatt ért ki a temetõbe. A halottat általában ökörszekérrel szállították, de voltak alkalmak, amikor kézen vitték. Ilyenkor négyen vagy haton cipelték a koporsót, és többször is cseréltek a koporsóvivõk. Amikor szekérrel vitték, a legközelebbi rokonokat, különösen az idõs házastársat a szekérre ültették. A menet elindulásakor megszólaltak a harangok, és addig húzták, amíg a gyászoló gyülekezet kiért a temetõbe. Sokan, különösen, ha a falu közepérõl vitték a halottat, nem mentek a menettel, hanem a kerteken átvágva közelítették meg a temetõt, ott várták a halottat. Esõs, sáros idõben ugyanis nehéz volt megközelíteni a temetõt. Amikor a sír közelébe értek, leemelték a koporsót a szekérrõl, és a koporsóvivõk a sírra keresztbe fektetett rudakra helyezték. Ekkor a kötelet is a koporsó alá helyezték. Amikor a lelkész elvégezte a szolgálatot, a koporsót a kötéllel leeresztették. Ezalatt a gyülekezet énekelt. Sokszor hangosan sírtak, amiért meg kell válniuk az elhunyttól. Amikor a koporsó elérte a gödör alját, egy sírásó leereszkedett, eligazította a koporsót, majd a szemfedõ egyik sarkából leszakított egy darabot, amit a család megõrzött. Ilyenkor a gyászolók siratozás közben mondták, hogy bár egy ablakot hagyjanak a síron. Voltak, akik aprópénzt, mások egy marék földet szórtak a koporsóra. Ezután a lodbákat sorrendben elhelyezték a párkányon. Elkezdõdött a hantolás. Ekkor lapáttal és kapával többen is bekapcsolódtak a hantolásba, hogy gyorsabban végezzenek.

Abban az idõben még kevés virágot vittek a sírra, esetleg egy-egy kisebb csokrot készítettek, amelyet a sírhantra helyeztek. A szegényebbek nem készítettek lodbákat, így esetekben közvetlenül a koporsóra dobták a földet. Távozás elõtt a háziak megszólították azokat, akiket meghívtak a torozásra. Míg a menet kikísérte a halottat a temetõbe, a fennjárók (kiszolgálók) a halottas háznál megterítették az asztalokat. Amikor az emberek elhelyezkedtek az asztal mellett, a lelkész imát mondott, a hosszú sorba elhelyezett asztalok mindkét oldalán egy-egy fennjáró pálinkás üveggel és egy-egy pohárral végigjárta a sort, majd ismételt. Ezután felszolgálták a borjú- vagy a juhgulyást, friss kenyérrel. Néha megtörtént, hogy a tor végére már emelkedett lett a hangulat. Temetés utáni napon a család takarított, és kimeszelték azt a szobát, amelyben a halottat felravatalozták. 

Az asszonyok és a leányok egy évig fekete ruhában gyászoltak, ha az elhunyt közeli rokon volt. Ha távolabbi rokont temettek, hat hétig tartott a gyász, esetleg még egy ideig fekete kendõt hordtak. Akinek közeli halottja volt, nem járt mulatságba. A gyász idején többször is kimentek a sírhoz.

Különös, rendkívüli, szokatlan temetés kevés volt. Gyermekkoromban az 1950-es évek elején egy idõs ember felakasztotta magát. Akkor még az volt a szokás, hogy öngyilkosokat a temetõ sarkába egyszerû bibliaolvasással temettek. 1953 nyarán egy 18 éves leányt sújtott halálra a villám. Kora reggel indult el a Sósba nevû legelõre fejni az úgynevezett kinnháló csordához. Viharos idõ volt, és miközben fejte a bivalyt, mindkettõjükbe belecsapott a villám. A leányt nagy részvéttel a Szõlõskertbe temették.

Román temetés ritkán volt. Ilyenkor a gyászoló család ragaszkodott, hogy magyar prédikáció is legyen. Keszüben az asszonyok abban az idõben alig beszéltek románul. Temetés után még a román családok is magyarul beszéltek. Egy idõs román asszony temetésérõl hazafelé tartott a gyülekezet, s mivel a családnak nem volt gyermeke, megözvegyült férje azt mondta: „Bárcsak én is meghalnék, mert egyedül nem jó”. Torozás közben elmondta a jelenlevõknek, hogy aki eltartja, annak adja a házát. Egy középkorú férfi, aki rokonságban volt az özveggyel felajánlotta, hogy eltartja az öreget. Két nap múlva két tanúval eljöttek hozzánk, és készítettek egy kézi szerzõdést, majd megitták az áldomást. Három nap múlva meghalt az özvegy. Aki vállalta az idõs férfi gondozását, tisztességgel el is eltemette, s elmondta: csak azt bánja, hogy arra sem volt már idõ, hogy bár egy vacsorát adott volna az öregnek.

Az 1950-es években a kommunista diktatúra falun is megtalálta a maga embereit. Meghalt egy olyan ember, aki támadta az egyházat. Halála után eljöttek a testvérei – szintén az akkori rendszer hívei –, és azt mondták, hogy az elhunytat el kell temetni rendesen, nem úgy, mint egy kutyát. Egy másik érdekes eset már a hatvanas évek elején történt. Egy idõs férfi egy leragasztott borítékot hozott, és azt mondta édesapámnak, hogy ezt csak halála után bontsák fel. Két év múlva az idõs férfi meghalt, a borítékot felbontották, és a levélben az állt, hogy a régi temetõ melletti szõlõskertjébe temessék, mert ehhez ragaszkodik. Végrendelkezését tiszteletben tartották.

1965 nyarán a templom teljes felújítására készültek. Volt a faluban egy jó nevû asztalos-kõmûves ember, Juhos János. Felvállalta a munkát, és hozzáfogtak a templomjavításhoz. A munka elég jó ütemben haladt, de az akkor 65 éves mester megbetegedett. A munka félbeszakadt, a mester másfél hónapi betegség után meghalt. Nagy temetést rendeztek, sokan voltak más falvakból is, mert a mester mindenütt komoly munkát végzett, és jól ismerték. A templomjavítást a szintén kõmûves fia fejezte be.

A mai napig a keszüi ember ragaszkodik a régi temetkezési szokásokhoz, hiszen a kis mezõségi falu próbálja megõrizni hagyományait.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008